Morva Péter

Egy Kórusfesztivál műhelye – a játszóasztal mögül meglesve

Ostrom zajlik Budapesten 1944 Karácsonya és 1945. február 13. között. Kodály Zoltán az Irgalmas Nővérek VI. kerületi Próféta utcai zárdájának (pontosabban a Szent Teréz Intézet 1-3. szám alatti) pincéjében, majd az Operaház légóhelységeiben vészeli ezeket a heteket át, miközben a Missa Brevis 1942-ben, a Galyatetői Nagyszállóban már megírt első verzióját, a csendes miseként számon tartott Organoedia-t kórussal egészíti ki. Az első bemutatót az Operaház ruhatárában már február 11-én megtartják, majd még ugyanebben az évben, Pécsett a Pécsi Püspöki Énekiskola növendékei (vagy más néven a Székesegyházi Kórusiskola diákjai) is előadják az orgonakíséretes változatot. (Ezt az énekes iskolát Rákosiék 1953-ig hagyták csak életben 65 év működést követően. Az Állami Egyházügyi Hivatal kíméletlenül felszámolta többek között őket is, Kodály tiltakozása ellenére.) Akkortájt a pécsi bemutató előkészítésében Kodály is személyesen részt vett...

... majd 70 év múlva, idén, 2015-ben egy Kodály „leszármazott” idézte fel ezt a művet, ugyanazon helyen, a pécsi Székesegyházban. Abban az értelemben „leszármazott” Erdei Péter karnagy, mert egyrészt élete a Kodály életműhöz kötődik (és az ez alkalommal nem csak, mint a kecskeméti Kodály Intézett volt igazgatóját említem, hanem a kórusirodalom egyik legfőbb hazai Kodály-interpretátorát), másrészt közvetlenül Vásárhelyi Zoltán és Bárdos Lajos tanítványaként első kézből ismerhette meg Kodály zeneszerzői és pedagógiai elképzeléseit. Így tehát kollégám megint nekiveselkedett, hogy a partitúrából kifacsarja azokat az érzelmeket és gondolatokat, amely a Bazilika falai között már egyszer visszhangoztak. Ennek a lendületnek többek között az is biztosította energiáját, hogy korábban, még közös munkánk során ezt a darabot nem kis sikerrel mutattuk be 2008-ban, a Zeneakadémia akkori Alma Mater kórusával a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium Nagytermében, szintén orgonával.

Az Europa Cantat rendezvénye idén júliusban – most másodszor – ismét Pécsre látogatott, miután 1988-ban jártak már itt. Ez a fesztivál adott otthont ennek az ősi bemutatónak újrajátszásához. A fesztivál másnapján délelőtt (inkább mondjuk ki, muzsikusok vagyunk: reggel) fél tízkor már rögtön kezdődtek a Mise próbái. És mivel valahol minden kezdet nehéz, a kórus egyik fele megtalálta a próbatermet, a másik – talán a Mecseket megkerülve – jó fél óra késéssel robogott be. (Nem lepett meg, a fesztivál helyszínei az egész megyeszékhelyt behálózták.)

A próbaidőszakra roppant kevés nap állt rendelkezésre. Összesen hat, illetve a koncert napjának délelőttje, egy főpróba erejéig. A kórus tagsága ráadásul ezen felül roppant színes is volt: fiatalok érkeztek Észak-Németországból (Oldenburger Jugendchor), kissé idősebbek Svájcból (Konzertchor Schaffhausen), a próbaterem padjaiban ültek továbbá a mohácsi Bartók Béla Vegyeskar, és az egyéni színekben megjelentek lelkes tagjai Francia-, Német- és Magyarországról, Svájcból, valamint Szerbiából. Mindehhez csatlakoztak – és mindvégig remekeltek – magyar énekesek a „professzionális világból”, akiknek a kórusra gyakorolt felvillanyozó hatását szintén nem lehet szó nélkül hagyni. A koncert előtti két napban kapcsolódott be a munkába Wiedemann Bernadett (alt), Horváth István (tenor) és Cser Krisztián (basszus), valamint a „Fekete Leves” mumusként emlegetett nehezen intonálható, és érzékeny hangzású két női tercett felső két szólamát megszólaltató Vörös Szilvia (mezzo) és Szente Melinda (szoprán).

A sokszínűség félelmetes kihívás egy karnagynak, mert bár ugyan a próbákat precízen előtte megtervezi, csak a „szembesítés” során derül ki, hogy is fog az beválni. Bár én – mivel az első naptól a zongorás betanítás is feladatom volt-, ebből semmilyen zavarodottságot nem vettem észre. Ugyan a kórus egy részének figyelemlekötése a szólamok letisztázása során – míg a másik szólam próbált, és így a többiek hallgatásra voltak ítélve – okozott némi nehézséget, egyszer se sérült a próba homogenitása. Ezt segítette, hogy Erdei Péter rögtön összekuszálta a megszokott sorokat: összekeverte az egymást régebb óta ismerő énekesek megszokott ülésrendjét, így az eltérő tudásszintek könnyebben kerültek közös nevezőre.

A mű nehézsége, a kórus spontán összeszerveződése és a kínzó időhiány majdnem lehetetlen feladat elé állított minket. Viszont a próbák már kezdettől tapasztalt intenzitása, majd ennek fokozatos enyhítése, valamint az így biztosított inkubáció, és az az egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy a kórus végtelen lelkesedéssel állt végig a munkához, a koncertlátogató közönség részéről nem maradt elismerés nélkül. Talán ennek lehet a jele, hogy először néma csönd követte az orgona plein jeu-je után elhalt visszhangot? A Misére kíváncsiak tömege miatt zsúfolásig megtelt a Székesegyház, a későn feleszméltek szép számmal már csak állóhelyhez jutottak. Viszont így még hatásosabb volt a tömeg csendet követő tapsvihara. A komolyzenének, és a Fesztivál komolyzenei műhelyeinek is van még oly lelkes támogatása, mint a könnyedebb zenei irányokba elkalandozott kóruséneklésnek!

A zongorás próbákkal párhuzamosan regisztráltunk a Bazilika orgonáján is. Kollégám ebben nem adott feltétlen szabad kezet, sosem adott, de nem is adhat, mert könnyen beleeshet az orgonista abba a hibába, hogy azt vélje, a kórus énekeseit is talán a fújtató fújja. Erdei Péter ezért vállalva a vasárnapi ebéd teljes mellőzését, végigkoplalta mellettem a hosszas procedúrát, hogy fejében szóló kórushangzást mindvégig összevethesse az orgona hangjával. Nemhogy a regiszterek száma és karaktere, de a párhuzamosan mozgó dinamika során a redőnyözés, a manuálok összekopulázása által biztosított dinamikai lépcsők meredeksége és a regiszterek frekvencia-spektruma is fontos. Mert itt és itt ez ezt és ezt a szólamot pont kitakarja az orgona, máshol meg a vékonyabb dongájúakat támogatnia kell. Ezen kívül a vallásos zenei élményen keresztül egy egységes koncepcióban gondolkodott, amellyel nem csak Kodály mondandóját, de saját élettapasztalatait is ki akarta fejezni. Ezért a regisztráció (pláne egy olyan négy manuálos szépségen, mint a pécsi Székesegyház orgonája) sarokköve volt a produkciónak, és ezért eléggé időigényes. Nagy szerencse mindannyiunknak, hogy a Fesztivál minket érintő szervezése – és itt meg kell említenem Faragó Emanuelát és Halas Dórát – mindent megtett a gördülékenységért, és elég helyszíni próbalehetőséget biztosított nekünk a Bazilikában. Az engem érintő feladat terhét pedig Kovács Szilárd, a Bazilika nagyszerű orgonistája könnyítette, tisztára söpörve előttem a hangszerhez vezető utat, azaz minden lehetetlen időpontban hagyta, hogy ostromoljam őt ügyes-bajos kérdésemmel, és ilyenkor végtelen türelemmel magyarázta el az új hordozható játszóasztal rejtélyes titkait.

A szerzőről

Morva Péter orgonista, zongorista, oktató

(Hochschule für Musik und Theater München)