Forrai Miklós:

A karvezető

Kiadó: Magyar Kórus II. kiadás

Budapest, Fery Oszkár utca 55.

Csiky Gyula festőművész rajzaival

Kiadás éve: 1941

Oldalszám: 129

A könyv mérete: 14×20 cm

Megjegyzés: A szerző könyvét édesapjának ajánlotta hálás köszönettel

A karvezető

(Részlet)

BEVEZETŐ

A Zeneművészeti Főiskola egyházi zene tanszakának egyik fontos főtárgya a karvezetés, kargyakorlat. Bárdos Lajos tanítja e tárgyat. Az ő előadásain írt jegyzeteim alapján készült ez a könyvecske, mely a hároméves tanulmány anyagát foglalja röviden össze. Szerencsés lehettem ezeket az adatokat feljegyezni és most közreadni, hogy azok, akik nem tehetik meg, hogy személyesen vegyenek részt az ő előadásain, némileg kárpótolva legyenek.

Töretlen ugaron első szántás ez, mert a magyar szakirodalom, sajnos egyetlen ilyen irányú munkával sem rendelkezik: éppen ezért minden, a legkisebb és jóindulatú tanácsot és hozzászólást az ügy előrevivése érdekében hálásan fogadok és várok.

Hálás köszönetet mondok mindazoknak, akik e munkám megjelenését előmozdították, így dr. Pantol Mártonnak, a „Magyar Kórus” szerkesztőinek, László M. Consilia, Andor Ilonka középiskolai énektanárnőnek és Boros Ferenc szeretett tanáromnak, akik önzetlen és fáradhatatlan közreműködésükkel az anyaggyűjtésben és elrendezésben segítségemre voltak.

Budapest, 1936. Liszt Ferenc emlékév.

***

A második kiadást ötévi tapasztalattal – bővített formában szeretettel adja közre 1941 vízkeresztjén a Szerző

Az énekóra (I. ... ) (II. ...)

III. Fegyelem

A jó énekkar mindig fegyelmezett! Ez a fegyelem állandó, szigorú és mindenre kiterjedő.

A karvezető művész, aki hangszere, az énekkar segítségével tolmácsolja kompozíciót. Az énekes pedig a a legapróbb finomságban is átveszi vezetőjének művészi akaratát. Ez azonban fegyelem nélkül lehetetlen.

Három részben foglalkozunk a fegyelmezéssel:

A) A próbán

B) Általában

C) A templomban

Fegyelmezés a próbán

Módszeres munka magában is fegyelmez, tehát a fegyelmezés és fegyelemtartással nincs gond akkor, ha a „ Megtanítás módszere” című fejezetben közölt elveket megtartottuk. Mert azzal, hogy az énekest állandóan foglalkoztatjuk, már megelőztük és kiküszöböltük a fegyelmezetlenség lehetőségeit.

A karvezető legyen fegyelmezett. „Csak az tarthat fegyelmet, aki maga is fegyelmezett”, ismerjük a régi mondást; tehát az önfegyelmezés, a jó példa már magában is nagy segítség a fegyelemtartásnál.

Az önfegyelem a következőkben nyilvánul meg:

Pontos megjelenésben. Az énekes szemében ez az egyik legkevésbé elnézhető külsőség. Mert ha már ő is („az énekes”) pontosan megérkezett, akkor legyen a karvezető is pontos, mert a legközelebbi alkalommal majd ő nem lesz ott a próba kezdetén.

Türelem. Csak ezzel a fegyverrel lehet úgy harcolni, hogy a munkát siker is koronázza. Ne az énekesekben, hanem önmagunkban keressük a hibát, ha elvesztettük a türelmünket. Próbáljuk meg újra jóindulattal, nyugalommal megindítani a félbeszakított munkát, mert jól tudjuk: „ A türelem, rózsát terem”.

„Aki mérges, annak soha sincs igaza!” A karvezető tehát dühös, mérges, toporzékoló, kótát tépő stb. nem lehet, mert ilyenkor „soha sincs igaza”. Hanem éppen most mutatja meg, hogy mennyi az önuralma, Némán bevárja azt a 10-15 másodpercet, amíg új munkához képes kezdeni, nyugodt, emberhez méltó hanggal.

Ha ezt nem tudja megtenni a nagy felindultságban, tegye félre azt a művet, amin így felbosszankodott és helyette kezdjen egy egész másfélének foglalkoztatásába. Mert ha az elsővel bíbelődik továbbra is, nemhogy haladni nem tud, a munkájában, hanem idegessége átterjed az egész énekkarra és az eredmény éppen a fordítottja lesz annak, mint aminek lennie kellene.

Kiabálva nem lehet, de nem is szabad csendet teremteni.

Sokszor halljuk a következő csend teremtést:

Pszt, figyelem! Pszt, figyelem! Többször egymás után állandó crescendóval, és mégsem lett csend! Pedig mindenki kitűnően hallotta a felszólítást.

Vagy máskor: Csend legyen! Még mindig nincs csend?! Ez mégiscsak hallatlan! Stb. Amiből az következik, hogy „csak csend teremthet csendet!”

Ha tehát zaj van, és a karvezető csendet akar, komolyan a kar elé áll esetleg vezénylésre emeli a kezét és némán vár...

Vár addig, amíg mindenki észre nem veszi, hogy van karvezető és hogy mondani akar valamit. Vár, amíg az állandó beszélgetők is el nem szégyelték magukat és a munkát el lehet kezdeni.

Első ilyen csendteremtés talán perceket fog igénybe venni. Másodízben a csendesítő idő a felére csökken, később a szoktatás által néhány másodperc alatt – anélkül, hogy a karvezető ezt külön hangos szóval kérné – néma csend lesz a teremben.

Ha tanítás közben keletkezik zaj vagy lárma, ugyanezzel a módszerrel teremtjük meg a csendet. Utána a mondanivalónkat egészen halkan kezdjük, amivel a figyelmet külön is magunkra tereljük.

Sohasem őrmesterkedni

Ne legye a karvezető zsarnoka karának! Jóindulattal, higgadt önmérséklettel, igazságosan kell mindent elbírálnia. Ne felettes uralkodó legyen, hanem vezető, jóságos atyja, segítő barátja az egyesületnek.

Eljárás a fegyelmezetlenekkel

a) Legelső alkalommal komolyan, kérőn ránéz a karvezető az ilyen óra alatti rendzavaróra.

b) Később, ha ez tovább is előfordul, az illetővel négyszemközt az énekkaron kívül beszél, a legnagyobb jóindulattal, szeretettel. „Betyárból lesz a legjobb pandúr”. Tehát kérjük meg őt arra, hogy miután az ő környékén vannak egyesek, akik bizony nem tesznek eleget a fegyelemre irányuló kérésnek, szóljon az ilyeneknek barátságosan, és kérje meg őket arra, hogy ne okozzanak magatartásukkal fennakadást, kellemetlenséget. Ezzel talán elértük azt, hogy éppen ő lesz az, aki vigyáz a rendre, jó példával jár elől, tehát nem rendetlenkedik.

c) Ha ez sem használ, akkor név és megszólítás nélkül komolyan feléje fordulunk és jóindulattal figyelmeztetjük: pl. Kérek mindenkit, hogy az éretlen megjegyzésektől tartózkodjék, mert ezzel az úgyis olyan rövid időből lopják a drága perceket! Stb.

d) Csak legvégső esetben az élesebb dorgálást, de akkor is igazságosan, komolyan és szigorúan, mert csak így várhatunk javulást.

e) Kizárás, amikor a javulásra semmi reménység és az ilyen tag jelenléte a karra nézve csak hátráltató lehet!

Forrai Miklós – NÉVJEGY (Magyarszék, 1913 – Budapest, 1998.) Liszt-díjas karnagy, érdemes művész. 1934-ben megalapította a Forrai-kórust, majd 1948-tól a Budapesti Kórus karigazgatójaként tevékenykedett. Nevéhez több hazai ősbemutató fűződik. Számos nagy jelentőségű pedagógiai és kóruskiadványt adott közre. (1936. A karvezető, 1939. Falladák, – madrigál gyűjtemény, 1943. Ezer év kórusa – gyűjtemény. 1959. Liszt-férfikarok, 1959. Erkel-kórusok.) 1941 és 1988 között a Zeneművészeti Főiskola tanára volt.