Karczag Márton: Fricsay 100

Akit a zene éltetett

2 részlet a könyvből

A Zeneakadémián

(1922 – 1933)

„Hadd mondjak még néhány szót a Zeneakadémiáról is, amelyet Liszt Ferenc alapított. Az én időmben Hubay Jenő a tehetséges hegedűművész és pedagógus volt az igazgató. A zongorát tanulók osztályát Dohnányi Ernő vezette. Bartók Béla volt a másik híres zongoratanár. Kodály Zoltán és Weiner Leó tanították akkoriban a komponálást. Apám – hacsak tehette – jelen volt a zongoraóráimon. Nemsokára körülbelül tíz éves koromban, beíratott a zenefőiskolára, hogy hegedűt tanuljak Mambrinyi (Mambrinyi Gyula, 1874–1928) professzornál.

Ezt nagyon okosan tette apám, mert a dirigensnek legalább annyira értenie kell a vonós hangszerekhez, hogy szakavatottan tudja irányítani a próbákon az e hangszeren játszókat.

Az én apám azonban ezzel sem elégedett meg. Egy nap – 12 – 13 éves lehettem – kijelentette: elég jól játszol már zongorán és hegedűn. Ám ha a zenekart meg akarod érteni, akkor a fúvós hangszereket is meg kell ismerned. Másnap már klarinétórát adott a szakmában első tanárom, Alto Berner, akire ma is hálásan gondolok. Nem lettem klarinétvirtuóz, de kétévnyi gyakorlás után megtanultam bánni a fafúvós hangszerekkel.

Amikor ennek a tanfolyamnak is vége volt, apámnak hirtelen az a számomra ijesztő ötlete támadt, hogy a rézfúvós hangszerekkel is meg kell próbálkoznom. Addig nem hagyott nyugtot, amíg fújni nem tudtam a ventiles harsonát. Utoljára az ütőhangszerekkel kellett ismeretséget kötnöm. Megtanultam a kettős ütést a kisdobon és a dobpergetést az üstdobpáron. Még a török és a kínai cintányér között is különbséget tudtam tenni. Amikor 13 vagy 14 éves lettem, eszébe jutott apámnak, hogy ideje volna megkezdenem a zeneszerzés tanulmányozását.

Ez az elgondolás azonban alapjában véve megvalósíthatatlannak látszott, mert a főiskolára csak érettségivel lehetett felvételt nyerni, és én még csak 14 éves voltam. Apámnak azonban olyan nagy volt a tekintélye Magyarországon, hogy problémámról tárgyalhatott a főiskola tanáraival. A felvételi vizsgám – legnagyobb meglepetésemre – sikerült és megkezdhettem zeneszerzői tanulmányaimat.

Így léptem át 14 évemmel – és rövidnadrágban – a főiskola kapuit. Évfolyamtársaim valamennyien 20 éven felüliek voltak, sőt még 30-40 éves is akadt köztük. Nagyszerű főiskolai légkörben éreztem magam. Kodály csodálatos órákat adott a komponálás tudományából. Boldogan mentünk Weiner Leó kamarazene óráira. Hacsak tehettük, belopóztunk Bartók zongoraóráira is. A nagy művész mindig arra intette hallgatói, maradjanak hűek a kottához, és ne akarjanak mást, mint amit például Mozart akart. A muzsikusok számára felbecsülhetetlenek voltak Dohnányi zongoraórái, aki szavakban sohasem tudta híven kifejezni gondolatait. Ha fontos mondanivalója volt, akkor gyakran odaült a zongorához és szemelvényeket adott elő az ő hallatlanul kedves és gavalléros módján, amely állandó romantikájával d’Albertre emlékeztetett. Még ma is fülembe cseng, ahogy Mozartot és Beethovent játszotta. Ég és föld különbség volt Dohnányi és Bartók játékmódja között. Az egyik mélyen romantikus és szubjektív egyéniség, a másik a megtestesült tárgyilagosság, ami hideg tűzzel és leírhatatlan akaraterővel igyekszik hű maradni az eredeti hangjegyekhez. A harmadik nagy Kodály volt, akit már akkor bibliai bölcsesség jellemezett.

Nem tudom, vajon melyik főiskola tudott még ilyen színvonalas oktatást nyújtani ebben az évszázadban? Lehetett-e ennél szebb élmény osztályrésze egy fiatal zeneművésznek? Ezeknek a nagy mestereknek a tanítása mindnyájunkra, így rám is óriási hatással volt. Lehet azon csodálkozni, hogy nekünk, akkori fiatal muzsikusoknak hálásnak kellett lennünk, hogy ilyen intézményben tanulhattunk?

Volt még egy másik szerencsénk is. Budapesti főiskolánkon két hangversenyterem volt, a tulajdonképpeni főiskolai dísz- és bálterem. Itt rendezték a legtöbb zenekari hangversenyt. Ennek következtében lényegében minden délelőtt zenekari próba volt valamelyik neves karnaggyal. Akkoriban Mengelberg és Weingartner, Kleiber és Schuricht, Furtwängler és Klemperer, valamint Bruno Walter adták egymás kezébe a karmesteri pálcát. A világon semmilyen hatalom sem tudott volna megakadályozni abban, hogy ne lopózzunk fel az orgonakarzatra, és ne hallgassuk meg a próbákat. Az élet nagy ajándékának fogtuk fel akkoriban az ilyen élményt.”

Fricsay valódi iskoláját elsősorban édesapjától kapta, s csak azután az alma matertől. A zeneügyi igazgató olyan gyakorlati tudással látta el csemetéjét, amivel élete végéig lépéselőnyben tudott maradni a többi karmesterrel szemben. Fricsay a zongorán kívül öt évig tanult hegedülni, majd a klarinét, a harsona és az ütősök következtek. Később azt nyilatkozta, hogy egy karmesternek nem csak praktikus okokból ajánlatos több hangszeren játszani, hanem azért is, mert a gyakorlati tudással a zenészek könnyebben megnyerhetőek. Másik ideája volt, hogy egy dirigensnek meg kell hallgatni a kollégái próbáit és előadásait, – jót és rosszat egyaránt, hiszen mindenből lehet tanulni – ahogy ő tette diákkorában.

Fricsay Ferenc zeneakadémiai éveiről számtalan téves adat kering. Ezek forrása olykor maga a karmester, akinek töredékes visszaemlékezései nem mindig vannak szinkronban a Zeneakadémia anyakönyvi kivonatával, illetve az egyéb fellelhető dokumentumokkal. Fricsay mindenképpen különleges tehetség lehetett, édesapja ugyanis már 1922 szeptemberében, nem sokkal a gyerek nyolcadik születésnapja után beíratta az intézménybe. A római katolikus vallású „katona zeneigazgató” – ahogy a hatalmas regiszterben áll – családjával ekkor a Főherceg Sándor utca 17-ben lakott. Érdekes megfigyelni, hogy Fricsayék szinte minden évben költöztek. 1923 nyarán a Laky Adolf utca 4-ben laktak, egy évvel később a Ferenc József körúton, 1928-tól az Üllői út 135. I. emeletén, 1930-tól pedig a X. kerület Héderváry utca 41-ben. Talán valahol mélyen ezek az állandó vándorlások is hozzájárultak ahhoz, hogy a karmester csak élete vége felé leljen igazi otthonra.

A nyolcéves fiú először a zongora tanszak gyakorló tanfolyamán az elemi – előkészítő – osztályba járt. Mestere Székely Arnold volt, akitől az első félévben jó érdemjegyet kapott, a második félévben mégis kimaradt. Következő szeptembertől Fricsay folytatta a zongoratanulmányait, félévkor jelest kapott. Így két év alatt végezte el a két-féléves előkészítőt. 1924 szeptemberében kezdte el a zongora tanszak gyakorló tanfolyamának első osztályát. Egy bejegyzés szerint az első félévben elbocsátatott. A második félévet már a hegedű tanszak első évében kezdte, de ott sem vizsgázott. Úgy tűnik, Ferenc még éretlen lehetett a zeneakadémiai képzésre, ami nem csoda, hisz 1925-ben még csak tizenegy éves. Következőleg 1928-ban találkozunk újra a nevével, ekkor a zeneszerzés szak előkészítőjébe iratkozott be. Személyi oldaláról kiderül, hogy V. gimnáziumi magántanuló, aki a magyar mellett németül is beszél, ami a századfordulón természetes volt egy polgárcsemeténél. Mindazonáltal nagyon furcsa, hogy Fricsay élete végéig legendás harcot vívott a német nyelvtannal. Berlini zenészei annyira szerették azonban, hogy kedvéért ők lettek a „der Orchester” (A karmester logikája szerint a férfiakból álló együttes nem lehet semleges nemű, csak hím.).

Lehetséges, hogy Fricsay önszorgalomból látogatta Bartók és Kodály óráit, zeneszerzésre mégsem ők oktatták, hanem Siklós Albert (Budapest, 1878.VI.26. – Budapest, 1942.IV.3.). Siklós volt az első magyar zenetudós, aki 1910-ben megjelent Hangszereléstan című könyvének II. kötetében foglalkozott a katonazenekarokkal. Elképzelhető, hogy innen datálódott kapcsolata Fricsay Richárddal, aki ezért hozzá íratta be a fiát. Fricsay jegyei jók ekkor voltak, tanárai közül a zongorista Thoma István nevét érdemes még kiemelni. Az akadémiai zeneszerzés I. évfolyamát 1929-ben kezdte el, ekkor a reálgimnázium VI. évfolyamába járt. A következő évben nem vizsgázott, 1931 szeptemberétől mégis a III. évfolyamban, középiskola mellett folytatta a zeneszerzés szakot. Utolsó tanévében már csak jó és jeles érdemjegyeket kapott.

Karmester főszak csak az 1950-es évek elejétől működik a Zeneakadémián, korábban csak egyéves képzés létezett a zeneszerzés fakultáson. Nem is igazán lett volna szükség karmester szakra, hisz még ebben az időben is csak a Székesfővárosi Zenekar létezett az Opera - Filharmónia zenekarán kívül – no és a katonazenekarok: ezek pedig nem igényeltek túl sok új dirigenst. Fricsay órái között csak az utolsó évben jelent meg a két féléves karnagyképzés, Unger Ernő irányításával. Ebből jelesre vizsgázott, ami nem csoda, hiszen tizenkilenc éves korára már rutinos dirigensnek számított.

Először zenekar élén

Fricsay Ferenc legkorábbi gyerekkori élménye is a vezényléssel kapcsolatos. Mindössze négy éves lehetett, amikor egy Állatkerti koncerten eltűnt édesanyja mellől, apja mögé lopózott és ösztönösen vezényelni kezdett, nem kis derültséget okozva ezzel. Ekkor leszedték a dobogóról a kisfiút, de úgy tűnik a sorsa elől nem akart kitérni. Először 11 évesen, a gimnáziumban állt egy néhány tagú diákzenekar élén. A latin tanárjukat lepték meg szülinapja alkalmából egy kis produkcióval, meglepő műsorszámmal, a Cigánybáró Toborzójával. Fricsay élete végéig hű maradt Johann Strausshoz.

Neményi Lili, a kiváló szoprán, aki az 1927/28-as évadban Szegeden volt primadonna, visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az egyik operettben Fricsay kiskamaszként a színen átvonuló gyerekekből álló zenekart vezényelte. Ha ez igaz, akkor már tizenhárom évesen gyakorolhatta későbbi hivatását. A két művész következőleg a világháború után találkozott az Operaházban. Összekötötte őket a társulat megvetése. A „sanzonettnek” és a „katonakarmesternek” sokszor kellett bizonyítania ahhoz, hogy befogadják őket.

„Apám ebben az időben hívta fel figyelmemet zenekarának tanulóira. Együttese ugyanis több mint száz főből állott, utánpótlásról pedig úgy gondoskodtak, hogy ezeket a gyerekeket már 12 éves korukban fölvették zenetanulóknak, és egyenruhába öltöztették őket. Minden héten háromszor vezényelhettem klasszikus szimfóniákat egy teljes zenekar előtt. Apám néha-néha eljött ellenőrizni. Legtöbbször kritizált, de mindig volt egy-egy elismerő szava számomra.

Ezekben az években minden héten hangverseny adott a Magyar Rádióban. Sohasem felejtem el azt a délutánt, amelyen – pontosan öt órakor – a Tannhäusernek A vendégek bevonulása című részletével kellett volna elkezdenie a műsort. Az óra mutatója öt előtt tízet, majd nyolcat és végül ötöt jelzett, de apám – szokásával szöges ellentétben – még sehol sem volt látható. Ekkor odajött hozzám a rangidős zenész, aki kollégáival együtt kisgyermek koromtól fogva ismert, mert gyakran megfordultam köztük, és a legtöbben tegeztek.

- Hallgass ide – mondta -, a hangversenyt meg kell kezdeni. Elvállalod a vezénylést?

Természetesen örömmel vállaltam a helyettesítést. A bemondó nagyon diplomatikusan így konferált: „Az első gyalogezred zenekarának koncertje következik. Vezényel Fricsay karnagy”. A Richárd vagy Ferenc utónevet meg sem említette.

A trombitafanfárokkal és a Tannhäuser indulójával sikeresen kezdtem a föllépést, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent apám. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, úgy állt ott egy ideig, tiszti körgallérjában, és figyelte, hogy az ő helyén a fia vezényelt… A második számtól már természetesen ő vezényelt.

A hangverseny után – mint derült égből a villámcsapás – úgy csapott le rám a kérdéssel: Hogy jutott eszedbe, hogy vezényelj helyettem?

- Apám, valahogy meg akartam menteni a helyzetet. A zenekar rangidőse is megkért erre és én – „beugrottam”.

Ekkor rám nézett és ennyi mondott:

- Különben nem is csináltad rosszul.

Azt hiszem ebben a pillanatban tisztázódott bennem végleg, hogy a vezénylés lesz számomra a megfelelő életpálya.”

Fricsay karmesteri vizsgájára 1933. június 13-án került sor. Ekkor saját nyitányát vezényelte egy hosszú est nyitószámaként. A Zeneakadémia évkönyvének tanulsága szerint mást nem dirigált, noha ő maga a Nürnbergi mesterdalnokok részleteit is megemlíti. Záróvizsgáit letette, de oklevelet nem kapott.

„Közben változó szorgalommal folytattam főiskolai és ezzel párhuzamosan középiskolai tanulmányaimat. 1933-ban léptem föl a főiskola pódiumára, hogy letegyem a záróvizsgát. Tizenkilenc évesen saját szerzeményemet, a Cyrano de Bergerac nyitányt és a Nürnbergi mesterdalnokok részleteit vezényeltem. Az idő tájt sokat komponáltam romantikus stílusban, kissé Kodályra emlékeztetve. Szerzeményeim azonban jelentéktelenek voltak.

Kinyílt hát előttem az élet kapuja! Az opera akkori igazgatója is részt vett a záróvizsgán, és másnap üzent, hogy keressem föl. Nagy izgalom töltött el, de pontosan tudtam, hogy mit akarok, amikor beléptem az opera igazgatójának szentélyként tisztelt szobájába.

Az igazgató úr, aki a magyar operát újjátervezte, a professzorok szigorú típusához tartozott. Megkérdezte, szeretnék-e az operához kerülni.

- Excellenciás uram, mikor lenne szabad vezényelnem?

Hideg és megsemmisítő pillantást vetett rám cvikkerén át, majd így válaszolt:

- Fiatalember, először természetesen segédkarmesteri teendőket fog ellátni.

- Excellenciás uram, én vezényelni szeretnék, hogy megmutassam, mire vagyok képes.

Makacsságom aligha tetszett az igazgatónak, és ezt én teljesen megértem. Röviden, de velősen megmondta, hogy még egyszer fontoljam meg az elképzeléseimet. Én nem követtem a tanácsát, mert vezényelni akartam.”

Fricsay Ferenc ugyan magabiztosan hárította el Radnai Miklósnak, az Operaház legendás igazgatójának ajánlatát, ám ez a felkérés koránt sem volt annyira megalázó, mint amennyire azt a heves ifjú érezhette. Ekkoriban a pályakezdés bevett módja volt, hogy a tehetséges érdeklődők magánénekesi korrepetitorként kezdték a színházi tapasztalatszerzést. Ezekben az időkben így szerződött az Operaházhoz Széll György, Doráti Antal és Solti György is.

Az pályakezdő karmester még egyszer számot adott tudásáról a Zeneakadémián. Doroszlai Károly és Fricsay Ferenc próbaszolgálatra beosztott honvédkarmesterek honvédkarmesteri szakvizsgájára 1935. október 9-én került sor. Az Országos Magyar Királyi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola részéről dr. Dohnányi Ernő főigazgató, mint elnök, dr. Isoz Kálmán a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, mint titkár és Siklós Albert voltak a bizottsági tagok, a honvédség részéről Materna Győző alezredes és Figedy Sándor törzskarmester. Az elméleti feladat egy Siklós által feladott hangszerelési gyakorlat volt, melyet mindketten kiváló minősítéssel teljesítettek. A vizsga második felében a gyakorlati tudásról kellett számot adni, ekkor az I. magyar királyi gyalogezred zenekara élén Haydn Üstdob szimfóniájának I. tételét, Beethoven Egmont-nyitányának első felét, Kéler Rákóczi nyitányának és Bach Esz-dúr fugájának fúvósátiratát vezényelték. Ez is kiválóan sikerült a jelölteknek. Fricsay Ferenc teljesítette azt a vizsgasort, amelyen először édesapja esett át 1921-ben…

_______________________________________________________________

* Akit a zene éltetett – Fricsay 100

Ha van magyar karmester, aki megérdemli az újrafelfedezést, akkor az idén 100 éve született Fricsay Ferenc (Budapest, 1914. VIII. 9. – Basel, 1963. II. 20.) mindenképpen közéjük tartozik. Igazságtalanul kevés idő – mindössze negyvennyolc év – jutott számára, s ebből csak négyet, 1945 és 1949 között töltött a fővárosban, mint az Operaház és a Székesfővárosi Zenekar dirigense. Fricsay Ferenc pályáját egészen fiatalon, Szegeden kezdte, mint a helyi katonazenekar és a Filharmonikusok vezetője. A tíz éves tapasztalatszerzést követően, a világháború után került Budapestre, majd 1947-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon robbant be a nemzetközi zenei életbe, Gottfried von Einem Danton halála című operájának ősbemutatójával. Pályáját ezután semmi sem állíthatta meg: 1949-től a berlini opera és a RIAS zenekar vezetője, 1952-től utazó karmester (Nyugat-Európa nagyvárosain kívül eljutott Észak- és Dél-Amerikába, valamint Izraelbe is), 1956 és 1958 között a Bayerische Staatsoper főzeneigazgatója volt. Karrierjét tragikus betegség törte ketté, mely korai halálához vezetett.

Fricsay Ferenc azokban az években volt hazájától távol, amikor a vasfüggöny a határokra nehezedett, így pályájáról nem igazán értesült a hazai közönség. Számtalan lemezfelvétele azonban ma is, a világ bármely táján időtálló bizonyítéka karmesteri nagyságának.

Neki köszönhető, hogy a Deutsche Grammophon Gesellschaft a vezető kiadók közé került, a II. világháború után szinte a teljes klasszikus repertoárt Fricsayval rögzítették. Születésének centenáriumára az összes felvételét ismét megjelentetik.

A karmester rengeteget tett két kedvenc magyar zeneszerzője, Bartók Béla és Kodály Zoltán életművének nemzetközi megismeréséért. Nemcsak saját zenekaraival játszotta kompozícióikat, hanem vendégszerepléseire is szinte kivétel nélkül magával vitte műveiket. Ő vezényelte A kékszakállú herceg vára olasz és svéd, a Psalmus Hungaricus bécsi és a Háry János olasz bemutatóját. Luzernben ő mutatta be Kodály utolsó művét, a Szimfóniát

Fricsay távol a hazájától arra is mindig nagy gondot fordított, hogy magyar muzsikusok vegyék körbe. Talán legközelebbi barátja Palló Imre volt, a karmester mentora, Elsa Schiller a Zeneakadémián végzett. Gyakran koncertezett Fischer Annie-val és Anda Gézával, Münchenbe szerződtette Takács Paulát és Simándy Józsefet, elindította Vásáry Tamás és Kulka János karrierjét.

A könyv az alábbi fejezeteket tartalmazza:

- Akit a zene éltetett – Karczag Márton

- Két visszaemlékezés (Csobádi Péter – Fricsay 91 éves titkára, és Palló Imre karmester)

- Fricsay lemeznapló – Ókovács Szilveszter kommentjei Fricsay lemezeihez

- teljes hanglemezlista

- teljes koncert és operaelőadás lista – összeállította: Karczag Márton