Deák Ágnes*

Tanárok, kollégák, emlékmorzsák, emléklapok

(5., befejező rész)

Ahogy telnek-múlnak az évek (egyre gyorsabban), úgy gondolkozom, úgy nézek egyre gyakrabban visszafelé. (Szerintem a legtöbb idős ember így van ezzel.) Felidézek családtagokat, rokonokat, barátokat és természetesen nagyon sok pályatársat.

A Parlando előző számaiban (2015/1., 2015/2., 2015/3., 2015/4.) sok muzsikusról írtam; rajtuk kívül is sokukra emlékszem név szerint, s a velük kapcsolatos apró történetekre is (zenekritikusok, zeneszerzők, karmesterek, kollégák), csak egyre homályosabban.

De... érthetetlenek és bosszantóak a memória szeszélyes játékai. Egyes események emléke összemosódik – számomra egykor nagyon fontos muzsikusok neve megtalálhatatlanul tűnik el.

1956 ősze izgatott és forrongó napjainak több emléke is összekavarodhatott a fejemben. Emlékezetem szerint az Erkel Színházban A Cigánybáró volt műsoron azon a bizonyos napon, október 23-án. A darab egy pontján behozták a magyar zászlót, amit a hallgatóság ujjongó örömmel, tapssal, éljenzéssel fogadott. Később megtudtam (sajnos már írásom közlése után), hogy a Trubadúrt játszottuk aznap. Hogy hogyan került a Trubadúrba a magyar zászló, azt nem tudom, de hogy ott volt, az biztos (a Cigánykórusban tűnt fel – A Szerk.). És biztos a lelkesedés, a taps, az éljenzés – mindenben biztos vagyok. Abban is biztos vagyok, hogy férjemmel siettünk a Rákóczi úton a 6-os villamos felé, amikor egy kolléga rohant velünk szembe, s futtában odakiabált: „Arra ne menjetek, ott már lőnek!” (Ennek az estének a részleteit már megírtam a Parlando egyik korábbi számában.) Lehet, hogy A Cigánybáró valamelyik későbbi előadásán is volt magyar zászló, volt taps és éljenzés, de olyan kitörő lelkesedés, mint október 23-án, az első napon, nem lehetett. Úgy látszik, ezt a két eseményt mosta össze az emlékezetem.

A tévedésért elnézést kérek tisztelt olvasóimtól.

Pár sorral fentebb írtam, hogy sajnos több, számomra régen nagyon fontos muzsikus neve tűnt el emlékezetemből. Holtukban is megkövetem őket, amiért nevüket elfelejtettem; sajnos nevük említése nélkül, de feltétlenül írni, emlékezni szeretnék róluk e sorokkal. Olykor játszottam zenekarral is – növendék koromban és később. A karmesterek nevére sem emlékszem.

A Parlando fent említett számainak egyikében már írtam a Musica Classica elnevezésű kis zenekarról, amelynek az 1940-es évekbeli indulásától megszűnéséig, körülbelül két-három évig, tagja voltam. A zenekart Flesch Imre operaénekes alapította; én a zenekarban szólamvezető vagy koncertmester voltam; többször is játszottam kíséretükkel Vivaldi koncerteket. A karmester nevére nem emlékszem...

Az 1940-41-es tanévben IV. akadémiai osztályos voltam, és Gábriel Ferenc tanár úrnál Csajkovszkij hegedűversenyét tanultam. Az első tételt zongorakísérettel, a Zeneakadémia nagytermében, növendék-koncerten is eljátszhattam. A koncerttel kapcsolatban nagyon sok mindenre emlékszem. Elsősorban természetesen szüleim örömére – Gábriel Tanár úr tanácsaira, biztatására és a hangverseny után értékelésére. Jemnitz Sándor zenekritikus méltató szavaira a Népszavában, Martzy Johanna segítségére a koncert előtt, s arra, hogy ő vállalta a lapozást a zongorakísérő mellett, az alapos és kimerítő zongorás próbákra, még a zongorakísérő tanár alakjára, mozdulataira, hangjára, a koncerten viselt magyaros, zsinóros ruhájára, CSAK sajnos éppen a nevére nem...

A következő tanévben „önként ismétlő IV. akadémiai osztályos” növendék voltam. A IV. osztályt végző hegedűs növendékek – tanáruk javaslatára – jelentkezhettek a Hubay-díjon és a Reményi-díjon való részvételre. Hubay Jenő (1858 – 1937, hegedűművész, zeneszerző és pedagógus) 1919-től 1934-ig a Zeneakadémia főigazgatója, 1934-től örökös elnök és a hegedűtanszak vezetője volt. Emlékére alapították a Hubay Díjat. Reményi László hangszerkészítő mester minden tanévben egy saját készítésű mesterhegedűt ajánlott fel, az ő nevét viselő versenyen részt vett, IV. zeneakadémiai osztályos hegedűs növendékek legjobbjának.

Én mind a két versenyen részt vettem. A Hubay-díjjal kapcsolatban szinte semmire nem emlékszem: hányan játszottunk, milyen darabokat, ki nyert, mi volt a díj? Egyik darabom valószínűleg Dohnányi Ruralia Hungarica című művének (átirat) egyik tétele volt.

A Reményi-díjon öten játszottunk: három fiú, barátnőm és riválisom, Cserfalvi Eliz és én. A kötelező darab Bach h-moll Partita-jának bourrée tétele volt (a double nélkül, amit ma már nem értek, hiszen a két tétel szorosan összefügg). A Bach tételen kívül mindenkinek egy-egy virtuóz darabot kellett játszania. Paganini művet csak Eliz és én játszottunk: ő a Boszorkánytáncot, én a La Campanella-t. A díjat Cserfalvi Eliz nyerte.

A következő tanévben már a Goldmark Károly Zeneiskolába iratkoztam be, Rados Dezsőhöz. Az 1943-44-es tanévben Wieniawski d-moll hegedűversenyét (mindhárom tételt, zongorakísérettel) készültem eljátszani, növendékhangversenyen. Természetesen a zeneiskola más növendékei is készültek a hangversenyre.

Rados Dezső tanít

A Goldmark Zeneiskolának az Erzsébet körúton volt egy bérelt hangverseny-terme. A hangverseny napján délelőtt Rados tanár úr eljött hozzánk, Rákóczi úti lakásunkra, és szokott lelkes és lelkesítő módján, még egyszer meghallgatott egy pár részletet, néhány tanácsot adott. Közben megjegyezte: „A nácik betörtek Magyarországra, de a koncertet azért megtartjuk.” 1944. március 19. volt – a náci csapatok aznap foglalták el Magyarországot. Délután elindultunk Édesanyámmal a helyszínre; Rados Dezső állt a kapuban, s az érkező közönséget és hallgatóságot kézmozdulataival küldte el. Tudtommal aznap már egyetlen nyilvános koncertet vagy színházi előadást sem lehetett megtartani.

Ezt a művet a későbbiek folyamán csak tanítottam; pódiumon soha nem játszottam el. A helyszín azért különlegesen érdekes számomra, mert körülbelül kilenc hónappal később ugyanebben a házban (talán ugyanebben a teremben) feküdtem sebesülten, néhány hétig.

Pár mondat erejéig meg kell szakítanom a zenei emlékezést: egyéni „kortörténetet” szeretnék megírni. 1944. október 15-én, Horthy Miklósnak a háborúból való kiugrásra tett sikertelen kísérlete után, Szálasi Ferenc és nyilas bandája vette át a hatalmat. Szálasi „nemzetvezetővé” kiáltotta ki magát, és a nyilas hordák megkezdték rémuralmukat. Nővérem és én december végén barátoktól hamis iratokat szereztünk. Az Erzsébet körúton jártunk, szállást keresve. Ekkor már folyt Budapest ostroma, ami Pesten január 18-ig, Budán február közepéig tartott.

Amikor a nővéremmel szállást kerestünk, egy belövés pici repeszdarabja három helyen eltalálta a lábamat. Ideiglenes szükségkórházba kerültem: ez volt az előbb említett Erzsébet körúti ház megfelelő terme. A kórházat egy ún. nyilas pártszolgálatos védte, őrizte; ez a nyilas néha megpróbált élelmet szerezni. Még ebben az időben is (1945. január!) töretlenül és lelkesen hitt a náci győzelemben, abban, hogy nemsokára megérkezik, a V2, „a náci csodafegyver”.

A sebesültek között többen voltak hamis papírokkal, s voltak kiskatonák, nácik, nyilasok. A sebeimet ellátó orvos később azt mondta, hogy szerencsém volt, mert ha a repesz egy-két centiméterrel odébb sebesít meg, térdből amputálni kellett volna az egyik lábamat.

A nyilas hordáktól való megszabadulás után, talán februárban, értem jött az a jó barát, akitől a hamis papírokat kaptuk, s elvitt magukhoz. Amikor már valamelyest járni tudtam, visszamenetem a saját lakásunkba, kifosztva és sajnos teljesen egyedül.

Nem tudom, miből éltem, talán tanítottam is (bár akkor elég nehéz volt tanítványt szerezni), s ha volt alkalom, kisebb rendezvényeken szólóztam. Korosztályom tagjai még emlékezhetnek az 1946. augusztus 1-ig tartó, elképesztő méretű inflációra. A pengő értéke szinte percről percre romlott, a papírpénzen a számjegy után egyre több „0” szerepelt. A nullák számát csökkentendő, a papírpénzt hol adópengőnek, hol millpengőnek nevezték, ami adott esetben néhány nullával kevesebbet jelentett a számjegy után. Az egyik szereplésem alkalmával, amint emlékszem, 60 000 pengő (adópengő? millpengő?) honoráriumot kaptam. Ezért a pénzért aznap egy kiló savanyú-káposztát vehettem, másnap talán csak fél kilót kaptam volna (de komolyan!).

Amikor újra indult az élet, megkerestem Rados Dezsőt, aki szerencsére feleségével és kisebbik fiával megmaradt. Rados akkor a Nemzeti Zenedében tanított, és én „szabadiskolásként” beiratkoztam hozzá. Ezekben az években többször játszottam egész estét betöltő műsort adva, növendék-koncerten. Műsorokra és a zongorakísérő nevére nem emlékszem. Amikor Rados Dezső a Zeneművészeti Főiskola tanára lett, művészképzőbe jelentkeztem, s Rados növendéke maradtam.

Az 1948-49-es tanévben nemzetközi versenyt hirdettek Bartók Béla emlékére. Rados Dezső biztatására, jelentkeztem. A hegedűs versenyen Gertler Endre, a Belgiumban élő magyar hegedűművész volt a zsűri elnöke. A kötelező mű Bach g-moll szonátájának adagio és fuga tétele volt. A másik, szabadon választott darabra nem emlékszem. A versenyt Sirio Piobesan nyerte, a második díjas Mirjam Quersin lett; én, azt hiszem, harmadik díjat kaptam. A versenyt követő díszhangversenyen Szymanowski La Fontaine D’Arethuse című darabját játszottam. „Természetesen” a versenyen és a díszhangversenyen kísérő zongoratanár nevére itt sem emlékszem.

Diploma-hangversenyemen egész estét betöltő műsort játszottam a Zeneakadémia Nagytermében. Az első részben Bach egyik fugaszonátáját (az egészet), Mozart A-dúr hegedűversenyét (az egészet, zongorakísérettel) játszottam, a hangverseny második felében pedig két nagy és több kisebb művet. Az értékeléskor az akkor főigazgató és tanszakvezető Zathureczky Ede a fúga előadását külön kiemelte, példásnak nevezte. A zongorakísérő tanárnak ezért is hálával tartozom, de sajnos a nevét itt sem tudom említeni.

A visszatekintés végére értem. Mielőtt elbúcsúzom tisztelt és – remélem – érdeklődő olvasóimtól, néhány régi növendékem nevét is szeretném felidézni. Olyanokét, akik fiatalon, idő előtt mentek el.

Balsay Kriszta (1943-1997) hegedűtanár

Amikor a pesti Bartók Béla Szakiskolában kezdtem tanítani, a konzi és a tanárképző még egy intézményben volt. Balsay Kriszta az akkor még három éves tanárképző utolsó évét töltötte velem, addigi tanárának nyugdíjba vonulása után.

Diplomakoncertje után is vett még tőlem privát órákat.

Nagyon pontos, szorgalmas, lelkiismeretes tanár volt; tudását mindig, minden módon igyekezett gyarapítani. El- eljárt idősebb tanárokhoz órát hallgatni, minden kurzuson részt vett, ahol tanulhatott valamit.

Haller Erzsi hegedűtanár

Rövid ideig tanítottam a Győri Szakiskolában is, Haller Erzsi ott volt a növendékem. Nem tudom, kinél tanult tanárképzős korában. Később, tudtommal, a Győri Szimfonikus Zenekar tagja lett. Betegségéről, elhunytáról egy másik győri növendékem értesített.

Párkányi István hegedűtanár

Párkányi Istvánt a pesti Szakiskolában tanítottam. A Szegedi Tanárképző után a Magyar Állami Operaház zenekarának tagja lett. Később az Állami Hangversenyzenekarban lett szólamvezető, mintegy húsz évig zenélt itt. Liszt Ferenc- és Bartók Béla – Pásztory Ditta díjas. Sokat kamarazenélt, többször járt külföldön az általa alapított Dall’ Arco kamarazenekarral, néhány CD-t is

készítettek.

Pechan Gábor (1947- ) hegedűtanár

Gábort a pesti Szakiskolában tanítottam, utána ugyancsak Budapesten, elvégezte a Tanárképző Főiskolát. A diploma megszerzése után a Rádiózenekar megbecsült tagja lett. Rendkívüli szorgalmáról, lelkiismeretességéről ismerték. Soha nem ment készületlenül egyetlen próbára sem. A zene iránti lelkesedését mutatja, hogy állandóan kvartettezett, kamarázott, de soha nem pódium-céllal.

Tóth Zoltán (1950-) brácsaművész, brácsa- és kamarazene-tanár.

Tóth Zoltánt is a pesti konziban tanítottam. Lukács Pál brácsaművész brácsa-főtanszakra vette föl, a Zeneművészeti Főiskolára. Nem tudom, Zoltán mikor került Lyon-ba, ahol brácsát és kamarazenét tanított. Kitűnő tanár volt, és a tanításon kívül szólistaként és kamaraművészként is sokat szerepelt.

***

Befejezésül egy képet közlök.

A képen bátyám, Deák István hegedűművész (1916. Budapest – 1999. London) látható, egy 1964-ben készült fényképen, 48 éves korában, mellette én, 1942-ben, 15 évesen.

A kép Király András fotorealista festőművész „Testvérek” című alkotása.

A szerzőről

Deák Ágnes hegedűművész-tanár (Budapest, 1927. jan. 31.) A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Gábriel Ferenc és Rados Dezső voltak a mesterei. Tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és docensként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet Miskolci Tanárképző Intézetben. 1948 és 1965 között számos európai országban szerepelt és sikeresen vett részt nemzetközi zenei versenyeken is.