Polgár László

Ezt a pályát cérnával kell bírni

(Interjú, 2001)

A Magyar Állami Operaház 2001-es Don Carlos-premierjén Fülöp király szerepét a világhírű basszista, Polgár László énekelte. Régóta a Zürichi Operaház tagja, de - a közönség megkülönböztetett figyelme, szeretete miatt - mindig szívesen jön haza.

- Mikor és hol találkozott először pályáján a Don Carlosszal, illetve az operairodalom egyik legszebb szerepével, Fülöp királlyal?

- Budapesten énekeltem először 1981-ben, Mihály András vezényletével. Elég szerencsétlen szituációban álltam be az akkori előadásba, kevés próbalehetőséggel, és össze is vesztem Mihállyal, aki utána hónapokig nem beszélt velem. Ekkor történt, hogy Faragó András barátom és kollégám drótra fölfűzött, különböző színű cérnákkal állított be az öltözőbe, és azt mondta: „Szeretlek téged, tehetséges vagy, de ezt a pályát cérnával kell bírni.” A húsz évvel ezelőtti előadás egyébként - akárcsak a mostani - a Mikó András-féle klasszikus, 1969-es rendezés felújítása volt, Forray Gábor csodálatos díszleteivel, Márk Tivadar jelmezeivel. Ezek ugyan nem maradtak meg, de a tervek alapján Csikós Attila rekonstruálta a díszletet, Márk Tivadar pedig szerencsére ma, jóval több mint kilencven évesen is közöttünk van, s megható volt, amikor megjelent az egyik próbán. A szereplők közül Tokody Ilona, Kelen Péter és Miller Lajos akkor is játszott, s a mostani előadást Mikó András egykori asszisztense, Boschán Daisy állította színpadra. Látszólag tehát nem sok minden változott, de én most sokkal könnyebbnek érzem Fülöp szerepét, talán azért, mert hozzáöregedtem. Budapesten kívül egyébként kétszer énekeltem a Don Carlosban: a Zürichi Operaházban - ahol tag vagyok -, valamint Bordeaux-ban, ami azért marad emlékezetes számomra, mert majdnem lekéstem az egyik matiné-előadást. Senki sem szólt ugyanis, hogy délután kettőkor kezdődik, így álmomból felébresztve, beéneklés és smink nélkül énekeltem.

- A Don Carlos az első igazán jelentős premier az Operaház új főigazgatójának és főzeneigazgatójának kinevezése óta. Van esély arra, hogy - az ígéreteknek megfelelően - valóban új korszak kezdődjön?

- A Don Carlos a lehető legjobb időben elővett felújítás, az említett klasszikus szépségű rendezésben, két jó szereposztásban, így van esély egy valóban jó és sikeres előadásra. Az Operaházban megindult változásokról az a véleményem, hogy ezek elkerülhetetlenek, és sokkal korábban, legalább öt évvel ezelőtt kellett volna bekövetkezniük. A minisztérium végre felismerte, hogy ez egy költséges műfaj, amit megfelelően kell finanszírozni. Teljes mellszélességgel támogatom az új vezetést, mert - a konfliktusokat is vállalva - meglépte, amit nem lehetett tovább halogatni.

- Gyakrabban látjuk-e a jövőben a budapesti operaszínpadon?

- Jogilag ma is státusban vagyok a budapesti Operaházban, és a szerződésem szerint évente tíz előadást kell énekelnem, amit általában túlteljesítek. A Magyarországon való éneklés számomra már régóta nem anyagi kérdés. Amikor hazajövök, mindig én fizetem a repülőjegyemet, és ez sokkal többe kerül, mint az operaházi fizetésem. Mégis nagyon szívesen jövök, mert a közönség simogató szeretete, a tapsban visszatükröződő megkülönböztetett figyelem és szeretet megfizethetetlen. A következő hetekben eldől, hogy maradok-e státusban Budapesten, vagy esetleg elmegyek szakmai nyugdíjba, és egyes produkciókra kérnek fel. Legközelebb Nagypénteken és április 1-jén, a Parsifalban lépek fel itthon, és már nagyon várom, hogy újra együtt dolgozhassak Kovács János karmesterrel.

- Tíz éve a Zürichi Operaház tagja, s ez idő alatt a svájci dalszínház szinte észrevétlenül az európai élvonalba emelkedett. Ha nincs is olyan kultusza, mint a bécsi Staatsopernek vagy a milánói Scalának, az előadások színvonala legalább olyan magas.

- A Staatsopernek, a Scalának vagy a londoni Covent Gardennek nem is kultusza, sokkal inkább nimbusza van, amit a hétköznapi, tehát világsztárok nélküli előadások színvonala egyáltalán nem támaszt alá. Az elmúlt években operai körökben valóban Európa-szerte elterjedt az a mondás, hogy „ha jó előadást akarsz hallgatni, gyere el Zürichbe”. Pereira, az intendáns nagyon ügyes, fanatikusan dolgozik, remekül összegyűjti a szponzorpénzeket, s ennek köszönhető, hogy a Zürichi Operaház évente tizenhat bemutatót - négy balett- és tizenkét operapremiert - tart, ami kétszerese-háromszorosa az európai átlagnak. Pereira mindig pontosan tudja és érzi, hogy milyen rendezőket, karmestereket, vendégénekeseket kell meghívni, és ami nagyon fontos: nemcsak sztárokban, hanem mellékszereplőkben, epizodistákban is gondolkodik, mert tudja, hogy adott esetben a Harmadik dáma is tönkreteheti A varázsfuvola előadását.

- Állami támogatást nem is kap a zürichi teátrum?

- 1995-ig Zürich városa volt a fenntartó, de aztán már nem tudott több pénzt adni, mert ott van még a városban a Tonhalle és saját zenekara, egy kamarazenekar, illetve a Schauspielhaus, ami anyagi források hiányában egy ideje már csak vegetál. Svájcban is nagyon komoly pénzügyi nehézségek vannak, különösen szeptember 11-e után. Néhány hónappal ezelőtt még senki sem gondolta volna, hogy egy olyan cég, mint a Swissair, csődbe mehet. Mégis megtörtént. Az operaházra visszatérve: jelenleg Zürich kantontól kap támogatást, de a költségvetés döntő részét a magánszponzoráció fedezi.

- Mennyi energiát és időt vesznek igénybe az 1991 óta érvényes zürichi szerződéséből adódó kötelezettségek?

- A szerződés szerint minden évadban húsz előadást kell énekelnem, ehhez képest tavaly negyvenegy, tavalyelőtt negyvennyolc estén léptem fel, ami nagyon erős kötöttséget jelent. Szeretek Zürichben énekelni, de sajnálom, hogy sok más meghívásnak nem tudok eleget tenni. Zürichen és Budapesten kívül legutóbb Verdi Luisa Miller című operájában énekeltem Münchenben, a Scalában és aztán Valenciában. Már biztos, hogy 2003-ban Salzburgban Roccót fogom énekelni Simon Rattle vezényletével. 2004-re tizenhét Varázsfuvola-előadásra hívnak Glyndebourne-be és ugyancsak A varázsfuvolával a párizsi Bastille Operába. Ezek közül biztosan csak az egyiket tudom elfogadni, és az Amerikából érkezett Kékszakállú-felkérést sem biztos, hogy elvállalom. A kékszakállú herceg várát legutóbb Szegeden, Valló Péter rendezésében, illetve szeptember elején, Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral, koncertszerűen énekeltem. Ezek olyan szép előadások voltak, hogy most úgy érzem, nehezen tudnék továbblépni ebben a szerepben.

- Mi a véleménye napjaink rendező-központú operajátszásáról, a formabontó, sokszor botrányos rendezői elképzelésekről?

- A rendezői terror korszakát éljük, s ennek szerintem az a magyarázata, hogy nincsenek igazán jó karmesterek, akik megfelelő ellensúlyt képeznének. Volt egy nagy karmester-generáció, sokáig ők nyomták el a rendezőket, de az utóbbi húsz évben megfordult ez a tendencia. Nem az a probléma, ha egy rendezői koncepció modern és formabontó. A legnagyobb baj, hogy sok rendező csak „ugatja a kultúrát”, fogalma sincs, miről szól a darab, sokszor nem is ismeri a történetet, csak a CD-füzetben található fordításból próbál tájékozódni. Én egy bizonyos pontig igyekszem alkalmazkodni, de többször előfordult, hogy nem tartottam be a rendezői utasítást, mert nem értettem vele egyet. Az említett Luisa Miller-előadások például koncertszerűen, díszlet, jelmez és színpadi játék nélkül zajlottak le - tomboló sikerrel -, mert a Götz Friedrich-féle rendezést, ami XXI. századi maffiatörténetet akart csinálni a darabból, annyira elfogadhatatlannak tartották a szereplők.

- Meg kell-e újítani az operajátszást ahhoz, hogy működőképes maradjon, vagy éppen a hagyományok ápolása tartja fenn a több évszázados hegemóniát?

- Nem hiszem, hogy a meglévő repertoárt kellene megújítani, különböző rendezői koncepciókkal felforgatni. Egyébként is tudomásul kell venni, hogy az opera konzervatív műfaj, sznobok tartják el, akik nem igazán nyitottak az ilyen változásokra. Inkább azt érzem nagy problémának, hogy kevés kivételtől eltekintve nem születnek igazán jó kortárs operák. Ahogyan karmesterekből hiány van, ugyanúgy kimagasló tehetségű zeneszerzőkből is. Az opera és a zene iránti érdeklődés csökkenését nem tapasztalom, a nagy fesztiválok is jól működnek, bár igaz, hogy Salzburg, Bayreuth, Glyndebourne, Aix-en-Provence ma már legalább annyira turisztikai, mint kulturális esemény. Igazán komoly válságjelek a hanglemeziparban mutatkoznak: nagy cégek megszűnnek, összeolvadnak, s az a tény, hogy Verdi Requiemjét Andrea Bocelli tenorszólójával próbálják eladni - mint ez a közelmúltban megtörtént -, jelzi, hogy nagy baj van.

- Mit szeretne még elérni a pályán?

- Az operaénekes nem veheti kezébe a saját sorsát, alkalmazott művész, akit leggyakrabban mások irányítanak. Ezt elfogadtam, de azért vannak operák és szerepek - például Massenet Don Quijotéja vagy a Borisz Godunov -, amelyekben szeretném kipróbálni magam, s korábban erre nem volt lehetőség. A másik nagy szerelmem a tanítás, amit már harminckét évesen elkezdtem a Zeneakadémián, az utóbbi öt évben pedig a zürich-winterthuri konzervatórium növendékeivel foglalkozom. A tanítást mindenképpen folytatni szeretném a távolabbi jövőben is.

(2001)

A Polgár László operaénekessel készült interjú a Zenélő ezredkezdet c. válogatott interjúkat (2000-2003) tartalmazó kötetében jelent meg 2004-ben a Nap Kiadó gondozásában. A kortörténeti jelentőségű gyűjteményben többek között helyett kapott a Pauk György világhírű hegedűművész-tanárral készült „Elhaladt mellettünk a világ” c. beszélgetés is. (A Szerk. megj.)