Szirányi Gábor
Keéri Szántó Imre asszisztense: Tauszky
Jolán (1895–1935)
Gyermekkoromban otthon
gyakran hallottam szüleim beszélgetéseiben Tauszky
Jolán nevét. „Nem emlékszel Gabikám” – kérdezte néha édesanyámtól
édesapám, miközben valamelyik etűd-gyűjteményt lapozgatta a másnapi
órájára készülve –, „Jolán néni miként magyarázta, mutatta ezt annak idején
nekünk?” A szakmai beszélgetésükre már nem emlékszem, csak arra, hogy
valahányszor megkérdeztem, ki volt Tauszky Jolán,
édesapám tömören mindig ezt válaszolta: „Ő tanított meg zongorázni.”
Ezt nagyon sokáig nem értettem, hiszen édesapám, Stanzel
(Szirányi) János akkor került Tauszky
keze alá, amikor a Zeneakadémia nagy hírű
zongoratanára Keéri-Szántó Imre már felvette
növendékei sorába, igaz, csak az előkészítő tanfolyamra.
Stanzel János gyerekkorában
Temesvár „csodagyerekének” számított, abszolút hallással, fantasztikus
memóriával rendelkezett, de zenei képzése rendszertelen volt. Egy ideig Pogatschhnigg Guidó, Hans Koessler egykori jeles tanítványa foglalkozott vele, majd
édesanyja és nővére tanították zongorázni. 1930-ban felvételizett a Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Kodály Zoltán a zeneszerzés
tanszakra azonnal felvette, ám édesapám fő szaknak gondolt zongora
felvételije annak ellenére nem sikerült, hogy a felvételi bizottság elé
nyolcvan darabból álló listát tett, Bachtól Mozartig, amely darabokat
fejből tudta. A felvételi bizottság elnöke, Székely Arnold próbára is
tette, több darabból is kért részleteket, majd komoly hangon ezt mondta: „köszönjük,
eleget hallottunk. Látjuk fiatalember, hogy maga nagyon tehetséges, így azt
tanácsoljuk, menjen el valakihez, és tanuljon meg zongorázni”. Nagyapám,
aki elkísérte fiát a felvételijére, megrendülve a hír hallatán,
tanácstalanságában a számára legszimpatikusabbnak tűnő tanárhoz
fordult segítséget kérni. Ez a tanár történetesen Keéri-Szántó
Imre volt, akire a hófehér szakállú, tiszteletreméltó megjelenésű ember
erős hatást gyakorolt. Azt mondta, felveszi a fiút az előkészítő
tagozatra, de el kell járnia asszisztenséhez, Tauszky
Jolánhoz, mert a zongoraórákat ő fogja tartani.
Szüleim hagyatékában
külön borítékban találtam meg szeretett zongoratanárnőjükkel, Tauszky Jolánnal kapcsolatos emlékeiket. Ezek a
következőek voltak: 1 db Tauszky Jolánt ábrázoló
fénykép az 1930-as évek elejéről; 2 db. újságkivágat, amelyek Tauszky Jolán haláláról adnak hírt; Tauszky
Jolán gyászjelentése 1935 március 15-i keltezéssel;
értesítés az 1936. március 15-én tartandó síremlék-avatásról; 1 db. 10,5x7
cm-es papírlap, amelyre Szabó Lőrinc versét gépelték, ami a síremléken olvasható;
4 db. fénykép Tauszky Jolán síremlékéről. A
hagyaték részét képezte egy 42x57 cm nagyságú, Simon György János
festőművész által szignált, fákat ábrázoló szénrajz is.
Tauszky Jolán
zongoratanárnő (1895–1935), a Steintz zeneiskola
zongoratanára, valamint Keéri-Szántó Imre
zeneakadémiai tanár asszisztense volt. Ez utóbbi feladata számos kérdést vetett
fel a tanulmány szerzőjében. Milyen formában és milyen keretek között
végezte asszisztensi munkáját? A Zeneakadémia vagy a Steintz
zeneiskola volt-e a munkáltatója? Esetleg az is lehetséges, hogy Keéri-Szántó kérte fel személyesen Tauszkyt
az „apró munka” elvégzésére, lévén ő magának (mármint Keéri-Szántónak)
nem volt türelme a technikai gyakorlatok tanítására, és ezért inkább
megfizetett egy általa alkalmasnak talált személyt? Látszólag lényegtelen
kérdések, de Tauszky Jolán pályafutása nem akarja
felfedni magát, így a fellelt dokumentumok alapján próbáltunk választ kapni
kérdéseinkre.
A gyászjelentés
„A Steinitz
Zeneiskola igazgatósága és tanári kara mélyen megrendülve, fájdalmas szívvel
jelenti, hogy hűséges munkatársa, intézetünk büszkesége Tauszky Jolán tanárnő visszaadta nemes lelkét
Teremtőjének. Az elhunyt hűlt tetemét március hó 17-én, vasárnap
délután 4 órakor kísérjük utolsó útjára a rákoskeresztúri izr. temető
halottasházából. Emlékét mindenkor kegyelettel őrizzük.”
Az újságkivágatok
nyesedékek. Szüleim a számukra fontos, megőrzésre érdemesnek tartott
cikkeket kivágták az adott napi sajtóból – oly módon, hogy annak alapján sajnos
nem állt módunkban a napilapot, ahol a cikk megjelent, beazonosítani.
Következzék néhány idézet.
Meghalt Ciffra [sic!]
Gyuri zongoratanárnője
„A Park-szanatóriumban
meghalt Tauszky Jolán zongoraművésznő. A
főváros művészvilágában jól ismerték a kitűnő
zongoratanárnőt. Tauszky Jolán tanítványai közé
tartozott többek között Weingarten József, Nagy Béla,
Sinayberger János, Vásárhelyi Magda; és attól kezdve,
hogy Dohnányi felfedezte, Tauszky Jolán az utolsó
percig foglalkozott Ciffra Gyurival. Temetése
vasárnap délután négy órakor lesz a rákoskeresztúri izraelita temetőben.”
Jolán
néni meghalt
„Tauszky
Jolán volt a neve, de a szeretet, amely tanítványai, barátai és ismerősei
részéről oly dúsan kijutott neki, csak így becézte: Jolán néni.
Zenetanárnő volt, mégpedig a legjavából, de a tanítás nála nem foglalkozás
volt, hanem elhivatottság, kultúrmisszió. Talán nem
is tanította a zenét, inkább nevelte rá azokat, akikben felismerte a
tehetséget. És ilyenek szép számmal akadtak. Még az utolsó napokban is teljesen
önzetlenül foglalkozott Cziffra Gyurival, a nagy tehetségű
cigánygyerekkel. Péntek este halt meg egy fővárosi szanatóriumban, és
vasárnap délután 4 órakor temetik a rákoskeresztúri izr. temetőben.”
Meghívó
a síremlék avatására
„Tudatjuk, hogy felejthetetlen
testvérünk, illetve szeretett tanárnőnk TAUSZKY JOLÁN
zongoraművésznő síremlékét folyó hó 15-én délelőtt fél 12 órakor
avatjuk a rákoskeresztúri izr. temetőben (30/a parcella, 25. sor, 7.) Budapest,
1936. március hó. Testvérei: Tauszky Etel, Tauszky Ernő. Tanítványai nevében: Vásárhelyi Magda,
Dr. Nagy Béla, Weingarten József
(London)
A korabeli fényképek a fedett
márvány síremléket ábrázolják különböző nézetből. A magasítóval emelt
fejkő verzóján Tauszky Jolán 1895-1935 felirat található, alatta márvány virágtartó,
örökzölddel beültetve. A fejkő fedlap
felőli oldalán ez volt olvasható:
Muzsika volt életed
s ha elszáll is, él a
zene.
Csak neved kell
kimondani,
és egész lelkünk zeng bele.
(Szabó Lőrinc)
Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének
második kötetében található az alábbi vers.[1]
Vissza, és mégis
A menny kizárt. Vissza a
földre. Le.
Lépcsőház, utca.
Vége! Fekete
nyugalom szállt meg. Nem közöl:
marad
az egyetem. Hány óra? Vége!
Hat?
Már hat? Mentem a
menzára. De hisz
ötkor ültünk le! Hang mozdult.
Hogy is,
hogy volt? Mintha száz éve!
Nem közöl,
ő mondta, s íme, a mennyei
kör
pokolkört zárt! Mégis, hogy volt
tovább?
Még négy év, és mint a
többi diák,
tanár leszek. Hang megint. No,
de ha…
Bátyuska várt, Tauszkiék[2], Erika,
csajkák csörögtek. S ekkor, az
övé:
„Akkor hát szerdán,
nálam, öt felé,”
a hang tisztán átcsendült
agyamon.
„Voltál nála?” Pontosan,
józanon
beszámoltam. Bátyuska kacagott:
„Harasó!
Hölgyek, Lőrinc befutott!”
Szabó Lőrinc
posztumusz könyvei közül a Magvető Kiadónál 1990-ben, Kabdebó
Lóránt szerkesztésében, jegyzeteivel és utószavával megjelent Vers és valóság:
Összegyűjtött versek és versmagyarázatok című kötet segített nekünk
feltárni a költő és Tauszky Jolán kapcsolatát. „A
vers első harmadában tőmondatok, sőt hiányos mondatok, látszólag
kusza kérdések és feleletek, melyek keresztül-kasul nyúlnak egymáson, mutatják
a távozásom zavart lelkiállapotát. A Babitsnál töltött egy óra (az
előszobázással együtt) sokkal hosszabbnak tűnt fel. Száz évnek!
Lassanként fölmerül a tudatban a hirtelen kábulatba merült emlékezés, Babits
hangja, hogy nem közöl. A menny a Nyugat volt, a III. emelet; a vissza, a
pokol, a normális élet, a tanári jövendő. A tudat lassan az este hétkor
kezdődő menza (Városház u.) felé mozog, miközben előre és hátra
lépeget. A „No, de ha…” egy abbahagyott mondat,
akármivel kiegészíthető, ami ide illik, csak a zűrzavart kívánja
jelezni, no meg a sorpárt zárni a rímhez. Bátyunkáról már többször beszéltem: Artinger (ma Oltványi). Tauszkyék:
Tauszky Eta, nálam jócskán idősebb egyetemista
lány, a Garas utcában volt közös lakása a húgával, Tauszky
Jolival, a későbbi kitűnő zongoraművésznővel és
tanárnővel. Erika és Juhász Jancsi és mások, köztük az akkor éppen
külföldön járt Simon György János festőművész,[3]
Kisklára egyik keresztapja, nekem jó barátom, igen
tehetséges, de később alkoholon elzüllött fiú. „Fekete” (Rudas) Klára
első férje. Sok vasárnap gyűltünk össze egyszerű uzsonnára Tauszkyéknál. Vagy húsz évvel később Tauszky Joli halálakor, a hitleri években én írtam, úgy
emlékszem: kétsoros sírfeliratot[4]
a rákoskeresztúri izraelita temetőben a sírkőre[5].
(Nem volt közöm a felsorolt nők közül senkihez.) Ez a társaság csupa
felsőéves hallgató volt és engem, a ’gólyát’
azért fogadtak be azonnal, mert a Verlaine a szemináriumban olyan jól
sikerült.”
Ami biztos: Keéri-Szántó növendékeinek visszaemlékezései szerint
mindnyájan Tauszky Jolántól tanultak meg zongorázni.
Cziffra György 1977-ben megjelent önéletrajzában (Ágyúk és virágok) így
emlékezett: „Mielőtt tanulmányi éveimről beszélnék,
kötelességemnek érzem, hogy emléket állítsak valakinek, akinek rengeteget
köszönhetek. A Zeneművészeti Főiskolán dr. Keéri-Szántó
Imre növendéke lettem; neki az volt a feltétele, hogy az órákon bemutatandó
anyagot előbb egy másod-tanár hallgassa meg és
csak azután vigyem neki. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kis
etűdöket, darabokat az én esetemben egy tanárnő, Tauszky
Jolán hallgatta meg. Budán, az Olasz Fasorban lakott. Minden alkalommal
alaposan végigvizsgálta az általam megtanult darabokat, majd közölte
kifogásait. Mindenekelőtt kéztartásomat igyekezett megváltoztatni. Két
kezem a klaviatúrára helyezte és azoknak teljes lazítását követelte – ezt
különböző ujj-emelési és csuklógyakorlatokkal érte el. Amikor néhány hét
után ez a kéz-átállítás sikerrel járt, csak akkor kezdett el velem a
Főiskolán kapott anyagon dolgozni. Munkája eredménye az volt, hogy
zongorista fejlődésem irányvonalát egész életemre megszabta. Így tehát
ennek a „másodlagos szerepet” betöltő tanárnőmnek, munkájának
legalább annyi része volt mai zongoratudásom kialakításában, mint Keéri-Szántónak. Ezért akarok itt Tauszky
Jolán zongorapedagógus emlékének, tiszteletének áldozni. Shalom
és Ave – az Úr adjon lelkének örök nyugalmat.
Úgy gondolom, mindenki számára
érthető, hogy az én esetemben szó sem lehet a ’csodagyereknek’
kijáró legendáról. Ez a legenda, amely minden nagyon tehetséges fiatal
zongorista gyerekre átruházódik – az én esetemben nem volt igaz. Mert meg
kellett tanulnom a mesterség alapjait. Meg kellett tanulni, meg kellett
tanulnom a zeneművek megismerését és felismerését. A mindennapi,
rendszerbe foglalt
munkaszisztéma kötelezettsége engem sem kímélt meg, bármennyire is rátermett
voltam. Mint említettem, legelőször a kezeim mechanizmusának
kontrollálását kellett megtanulnom különböző ujj- és csuklógyakorlatok
segítségével. Megismerkedtem a különféle skálákkal és futamokkal, külön-külön
kézre, vagy két kézre, később a kettős-fogásokkal – terc és
szextmenetekkel – s mindezeknek az egyenletes billentést kívánó és célzó
gyakorlataival. Amint aztán kezeim szélesebbekké és erősebbekké váltak,
részem lehetett az oktáv-menetek izzasztó fürdőjében is. Napi
hat-hét órát gyakoroltam. Ez teljesen más volt, mint amit addig a magam feje
szerint csináltam. A munka rendszeres volt, így természetesen fárasztóbb is.
Most már nem volt kedvemre való szabad fantáziálás: most ujjaim mindennapos
robotolását kellett elviselnem, és talán csak a kis előadási darabok
nyújtottak némi felüdülést. A szabad fantáziálást tanáraim erélyesen tiltották.
„Új és biztos technikát kell szerezned magadnak kisfiam, hogy később,
amikor a zongorairodalom nagy műveinek előadására készülsz, ne legyen
manuális problémád.” Mindazt, amit megkívántak, szemlesütve és engedelmesen
végrehajtottam, annak ellenére, hogy ezek az új dolgok nagyon-nagyon
fárasztottak. Így ment hétről hétre, hónapról hónapra. Mint egy taposómalom.
De amint tudjuk, az idő nagy tanácsadó, nagy segítőorvos és mindenre
képes. Arra is, hogy ha szükséges, megszokottá és mindennapivá tegyen olyan
dolgokat, amelyek a kezdeti időszakokban belsőnk számára fájdalmasak
és szinte elviselhetetlenek.”[6]
Tauszky Jolán életéről,
tanulóéveiről hosszas kutatás után sem találtunk lényeges információt. A Steinitz Zeneiskola évkönyve – ahol 1918 szeptemberében Tauszky alkalmazást nyert – tanári névsorában
mint Zeneművészeti Főiskolát végzett zongoraművészt említi.
Ebből azonban nem tudhatjuk meg, hogy ez a főiskola Bécsben vagy
Berlinben volt-e, csak azt állíthatjuk bizonyosan, hogy a budapesti
Zeneakadémián nem tanult, és zongoratanári diplomáját sem itt szerezte.
Molnárné Steinitz Elza (1880–1973) zeneiskoláját
1909-ben alapította Budapesten, a Teréz körúton. Törekvésében,
célkitűzésében nem tért el a kor magánzeneiskoláinak
terveitől. Határozott elképzelése volt arra nézvést, hogy oktatási
intézményében mind irányzatában, tananyagában és módszerében teljesen a Zeneakadémia
struktúráját és oktatáspolitikáját kövesse, hogy a tehetséges növendékeinek
zeneakadémiai felvételét sikeresen támogathassa. Iskolájában működött
elemi, gyakorlóiskolai, előkészítő és akadémiai tanfolyam. Az iskola
alapítója és névadója arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy nyilvános
hangversenyek keretében a szülők, valamint a zeneszerető nagyközönség
is megismerhesse és lemérhesse a tehetséges növendékek képességeit és
fejlődésüket. Minden évben három hangverseny megrendezésére került sor, amit
vagy a Zeneakadémia, vagy a Vigadó kistermében tartottak meg.
Amikor 1921-ben a Vallás-
és Közoktatási Minisztérium külön miniszteri engedélyhez kötötte a zenetoktatást végző intézetek működését, a Steinitz Zeneiskola minden követelménynek megfelelt, és
tagja lett az Államilag Engedélyezett Magánzeneiskolák
Országos Szövetségének, és az egyik legkiválóbb magánzeneiskolává
vált. A huszonöt év alatt 72 nyilvános és 45 házi hangversenyt rendeztek, 75
növendékük sikerrel felvételizett a Zeneakadémiára, az Országos
Zenetanár-vizsgáló Bizottság előtt pedig 77 volt tanítványuk tett sikeres
vizsgát, és nyert állami zenetanári diplomát. A negyedszázados jubileumi
évről így emlékezett meg az iskola évkönyve: „Az 1934-35. tanév
zeneiskolánkban a huszonöt éves jubileum jegyében telt el. (…) Az elmúlt tanév
történetének értékes belső tartalmát és szembetűnő karakterét
ezúttal is tanári karunk intenzív, lelkes munkája adta meg. A tanári kar
tagjai, akik egytől egyig elismert kitűnő pedagógusok és
művészek, fáradhatatlan buzgalommal dolgoztak az intézet pontosan
megjelölt és immár hagyományos munkaterületén. Az elért eredmények mindenképp
örvendetesek és magas színvonalúak, annál is inkább, mert intézetünk
tudvalevőleg igen nagy gondot fordít arra, hogy a Zeneművészeti
Főiskola mértékével mérve is jó muzsikusokat neveljen. Ennek az
irányelvnek a szellemében a 3. középosztály vizsgáján mindig komoly elbírálás
alá vesszük növendékeinket és csak azokat bocsátjuk az akadémiai osztályokba,
akiknek tehetsége és szorgalma emberi számítás szerint már magában hordja a
siker biztos ígéretét. Csak ennek a gondos tárgyilagos szelekciónak tudható be,
hogy huszonöt esztendő alatt növendékeink túlnyomó része jeles, 3
növendékünk pedig kitűnő eredménnyel vizsgázott, és az egész negyedszázad
folyamán mindössze 4 növendékünk vizsgája végződött sikertelenül.
Az elmúlt tanévben súlyos
veszteség érte intézetünket: március 15-én éjszaka meghalt Tauszky
Jolán, iskolánk kitűnő tanárnője, az ismert kiváló pedagógus;
március 17-én helyeztük örök nyugalomra a rákoskeresztúri temetőben.
Haláláról gyászjelentést adtunk ki. Az újságok kegyeletes nekrológokban
emlékeztek meg elhunytáról, ismertetve pályafutását és kiváló pedagógiai
tevékenységét. Tauszky Jolánt élete virágában,
pedagógiai munkásságának legtermékenyebb szakaszában ragadta ki közülünk a
Halál. Éveken át viaskodott a betegséggel, de erős akarata és vitalitása
csaknem az utolsó napokig győzedelmes maradt. Még pár héttel a katasztrófa
bekövetkezése előtt is nagy lelkesedéssel tanított. A mind
veszedelmesebben elhatalmasodó kór ellen a frenetikus munkában keresett és
talált enyhülést. Február végén hatalmas energiáját megtörte a súlyos betegség
és szanatóriumba ment. Életkedve, művészi ambíciója pillanatra sem hagyta
el itt sem, rendületlenül hitte, hogy rövidesen visszatérhet szeretett
tanítványai közé és bízott abban, hogy jelen lehet március 8-ára kitűzött
nagy jubileumi hangversenyünkön, melynek műsorán egyik kitűnő
növendéke is szerepelt. Sajnos a jubileumi koncerten nem jelenhetett meg, de
örömet szerzett neki az, hogy a hangverseny után minden oldalról elhalmozták
dicséretekkel és különösen boldoggá tette az, hogy Weiner Leó tanár, akinek
szerzeményét az ő tanítványa nagy sikerrel interpretálta, melegen
gratulált kitűnő, eredményes pedagógiai munkásságához. Ez volt
életének utolsó nagy öröme, egy héttel később örökre eltávozott közülünk.
Gazdag és nemes művészlélek volt. Tanítványai rajongtak érte és áhítattal
lesték minden szavát. Kíméletlen szigorúsággal üldözte a dilettantizmust, a tehetségtelenekkel
való foglalkozást megbocsáthatatlannak tartotta, de ugyanakkor minden idejét és
energiáját tehetséges tanítványai szolgálatába állította. Lelkes
önzetlenségében odáig ment, hogy az életbe kikerülő tanítványainak sorsát
is élénk figyelemmel kísérte, és minden lehetőt megtett, hogy boldogulásuk
útját egyengesse. Egyik kitűnő növendéke, Weingarten
József, aki intézetünkből került a Zeneművészeti Főiskolába,
elsősorban neki, az ő fáradhatatlan energiájának köszönheti, hogy
Angliában komoly művészeti pozíciót tudott teremteni magának. Tauszky Jolán a művészet nevében segített a
tehetségeseknek, és senki nem volt boldogabb nála, ha valóban segíteni tudott.
Intézetünk egyik dísze és büszkesége szállott vele sírba. Soha el nem múló
szeretettel őrizzük drága emlékét.[7]
A fejezet elején feltett
kérdésünkre, miszerint édesapám Stanzel (Szirányi) János, majd édesanyám Fischer Gabriella milyen
keretek között tanult Tauszky Jolánnál, a Steinitz Zeneiskola évkönyveit lapozgatva megkaptam a
választ. Keéri-Szántó Imre – ígéretét megtartva –
édesapámat felvette növendékei sorába, az előkészítő tanfolyamra,
sőt tandíjmentesség is kijárt számára; az így felszabadult pénzből
iratkozhatott be a Steinitz Zeneiskolába, és lett Tauszky Jolán növendéke. (A tandíj kapcsán szeretnénk
megemlíteni, hogy Cziffra Györgyöt – akinek családja nagyon nehéz anyagi
körülmények között élt, Tauszky ingyen tanította a
lakásán.) Stanzel János a Zeneiskola két nyilvános
hangversenyén vett részt. Először 1931. augusztus 27-én a Vigadó kistermében
Beethoven C-dúr zongoraversenyének (Op. 15) első tételét adta
elő Dohnányi Ernő kadenciájával, a második zongorán Weingarten József kísérte. A második hangversenyre 1931.
június 2-án a Zeneakadémia Nagytermében került sor, ahol Stanzel
Debussy Children's corner
ciklusából játszott két darabot, a Gradus
ad Parnassum-ot
és a Golliwogg’s Cake
walk-ot. A
Steinitz Zeneiskola évkönyvéből az is kiderült,
hogy ott nem kellett vizsgát tennie. Tauszky Jolán
beszámolói és a júniusi hangverseny meggyőzte Keéri-Szántó
Imrét arról, hogy az előkészítő tagozatba felvett növendéke az elvárt
mértékben fejlődött, így nem volt akadálya annak, hogy az 1931/32-es
tanévtől a Liszt Ferenc Zeneakadémia rendes akadémiai hallgatójává váljék Stanzel (Szirányi) János.
Egy másik, sokáig
foglalkoztató kérdésünkre, hogy Tauszky Jolán és Keéri-Szántó Imre munkakapcsolata miként alakult ki, csak
feltételezéseink vannak. Mindketten ismert alakjai voltak a pesti művész
világnak. Keéri-Szántó Imre a Fészek Művészklub
igazgatósági tagja is volt egy időben, ráadásul mind a ketten
szenvedélyesen bridzseztek. Valószínű, hogy innen gyökereztethető a
munkakapcsolatuk. Végül Tauszky Jolán
nagylelkűségére, segítőkészségére jellemző adalék a szüleim
hagyatékában található Simon György János grafika, aminek eredetiségét a
festőművész munkásságát feltáró Matits
Ferenc személyesen is megerősítette. Édesapám Tauszky
Jolántól ajándékba kapta az említett képet, jó előmenetele és ernyedetlen
szorgalma jutalmául. Ezzel támogatta nővére festőművész
ismerősét, valamint megjutalmazta jól teljesítő tanítványát.
***
Szabó Lőrinc: Tauszky Jolán sírfelirata
(Vázlatok)
1.
Muzsikáltál.
S ha tovaszáll is,
tovább él bennünk a zene:
rád gondolunk, drága
barátnőnk,
és egész lelkünk zeng bele.
2.
Az életed
muzsika volt.
Ha elszáll
is, él a zene.
Tauszky Jolán, rád gondolunk
és egész lelkünk zeng bele
3.
Muzsika
volt az életed.
Ha elszáll
is, él a zene.
Most az
emléked muzsikál
és egész lelkünk zeng bele.
4.
Muzsika
volt az életed,
s ha elszáll is, él a
zene.
Csak neved
kell kimondani
és egész lelkünk zeng bele.