ÚJ HANG
SZÜLETIK*
A Duo Musiciens Libres bemutatkozik
Annyi jókedvet áraszt a hangszercserés fotó, hogy ezt látva azonnal
kedvet kaptam egy beszélgetéshez a Duo Musiciens Libres tagjaival.
Apropó pedig akadt bőven, például az, hogy a két Junior Prima díjas muzsikus, Razvaljajeva
Anasztázia és Környei Miklós gitár-hárfa duója ismét magáénak tudhat egy
szakmai elismerést: ezúttal a Különdíjat nyerték meg a szlovéniai Svirél Nemzetközi Zenei Versenyen. Násztyával
már korábban is készült interjú a Legato-ba – akkor
még zeneakadémistaként a Baráti Kör támogatottja volt, jelenleg pedig
tanársegéd –, Miklóssal pedig most találkoztunk személyesen először.
- Ezt a beszélgetést egy fotó inspirálta: Miklós, te állsz a hárfánál, Násztya pedig mintha bizonyos rosszallással nézné az
ügyködésedet. Ha nem a fotó kedvéért álltok be, képesek vagytok már
megszólaltatni egymás hangszerét?
Miklós: Túlzás
lenne azt állítani, hogy tudok hárfázni… a tréfa kedvéért persze már próbáltam,
nyilván megjelent bennem az érdeklődés, amikor először találkoztam
közelebbről a hárfával. Akkor csodálkoztam rá, hogy hét pedálja van, és
egyéb turpisságok is kiderültek.
Násztya: Régebben hobbiból játszogattam elektromos gitáron, de
az persze egészen más. Miklós révén viszont én is nagyon sok mindent megtudtam
a klasszikus gitárról, a különböző játéktechnikákról és a fülem is jobban
adaptálódott a hangjához. Ez a tanításnál is hasznos nekem, mert például
kamaraórára gitárosok is járnak hozzám.
Egyébként van a hangszerpárosításnak valamiféle határa, vagy minden a
kreativitáson múlik?
Násztya: Vannak
fizikai határok és sok minden múlik a kreativitáson. Ha megvan az igény, az
érdeklődés, a nyitottság, és az elszántság, akkor képesek lehetünk
kitágítani a fizikai határokat is.
Játszol hárfán gitárral, szaxofonnal, fuvolával…mi
minden jöhet még?
Násztya: Nem akarom a sort befejezni, rengeteg a
lehetőség, mint a gitár esetében is. Amikor éppen csak elkezdtünk
kamarázni, még bennünk is volt némi bizonytalanság, hogy hogyan is fog szólni
együtt a hárfa és a gitár, és a környezetünkből is többen furcsállották az
ötletet. Miután azonban meghallották együtt a két hangszert, azt mondták, hogy
szinte összeolvad, eggyé olvad a hang. Szerintem kifejezetten jó, hogy sokszor
nem is lehet tudni, melyik hangszer szól, egy új hangzás jön létre, és egy
kamarazenei együttes esetében talán ez az egyik legfontosabb dolog.
És a gitár mi mindennel kompatibilis?
Miklós:
Alapvetően én sem akarom lezárni a lehetőségeket, bár a gitár – az
intimebb hangzás miatt – kevesebb hangszerrel illeszkedik igazán. Viszont az a
helyzet, hogy ma már igen jó minőségben lehet erősíteni, és a gitárok
is hangosabbak lettek, én ma például egy „hangosabb hangszeren” játszom, mint
néhány évvel ezelőtt. A Musiciens Libres-ben, vagyis a nagyobb csapatban, aminek a duónk is
része – zongora, cimbalom, hárfa, és fúvós hangszerek mellett játszik a gitár,
és a dolog él, ezt most már kimondhatjuk, hiszen a második zeneakadémiai
koncertünkön vagyunk túl.
Először nem tudtátok, hogyan szól együtt a hárfa és a gitár. Miért
vágtatok bele? Kíváncsiságból?
Násztya: A doktoriskolában 2011-ben Száz éves zeneszerzők
címmel rendeztek tematikus koncertet. Keresgéltem a zeneszerzők között, és
rátaláltam a számomra addig ismeretlen Xavier Montsalvatge gitár-hárfa-darabjára,
és mivel egy zeneakadémiai tehetséggondozó programban korábban összeismerkedtem
Miklóssal, megkérdeztem, lenne-e kedve eljátszani. Ez volt az első
tapogatózás a duónk létrehozásában. A hozzáállásunk a munkához és a
mentalitásunk sok mindenben hasonlónak bizonyult, emellett több pozitív
visszajelzés érkezett a hallgatóságtól is, így valahogy természetes módon
megmaradt a munkakapcsolat. Jöttek az újabb darabok, Miklós akkoriban épp a Rodrigo Fantázia egy nemes úr részére című
gitárversenyt játszotta, és arra gondoltunk, hogy a zenekari kíséretet
átalakíthatnánk hárfa szólammá. Ezzel kísérletezgettünk, aztán múlt nyáron
felvettük lemezre is, egy jó pár spanyol tematikájú darabbal egyetemben. Szóval
folyamatosan alakult ez az egész, nem pedig egyetlen elhatározással, hogy duót
alapítunk. Mint minden ritka hangszerpárosítás esetén, nekünk is nehéz volt
eleinte, de azóta folyamatosan bővül a
repertoárunk.
Hogyan?
Miklós:
Keresgéltük tovább az eredeti darabokat, és ezzel párhuzamosan elkezdtünk
átiratokat készíteni. Először gitár duókat hoztam, utána pedig jött a
zongoradarabok átírása. A nyáron felvett lemezünk
is nagyrészt ezekből áll, a Rodrigo Fantáziát
kivéve csupa zongoradarab, Scarlatti, és spanyol szerzők, mint De Falla.
Természetesen „bevásároltunk” a fellelhető eredeti kottákból, ott állnak a
polcon, a fejünkben pedig az, hogy miket szeretnénk átírni. A koncertjeinken
például már hallható Beethoven Esz-dúr szonátája, ami elég nagy falat.
Úgy tudom, hogy kortárs zeneszerzők is írnak nektek darabot.
Násztya: Tulajdonképpen igen, most mutattuk be Karosi Bálint Hármasversenyét, ami nem csak a duónkra, hanem a nagy Musiciens Libres csapat számára
íródott: cimbalomra, gitárra, hárfára, és zenekarra. Ebben mi, Miklóssal már
profitáltunk abból a tapasztalatból, amit a duó révén megszereztünk.
Nem csak tapasztalatot szereztetek a duóval, de versenydíjakat is,
legutóbb Szlovéniában a Különdíjat.
Násztya: Nem tartom a büszkeséget különösebben szép erénynek,
de erre a duóra talán nem lenne nagyképűség azt mondani: joggal lehetünk
büszkék, ugyanis tényleg nulláról indultunk. Nálunk egyáltalán nem olyan
felállásról van szó, ami szokványos, ahol van egy kialakult ösvény a repertoárt
és a hangzást illetően, mint mondjuk egy vonósnégyesnél, vagy akár egy
fuvola-hárfa duó esetében.
Miklós: Igen,
ahol már “csak” jól kell játszani…
Násztya: …ami természetesen egyáltalán nem könnyű, de mi
tényleg nulláról indultunk. Az első közös versenyünk hozta az első
sikerélményt, ugyanis második díjat kaptunk. Aztán a következő közös
versenyen megint helyezettek lettünk, ami szintén egy megerősítés volt.
Mindenütt azt mondták, hogy ez a duó egy egységet alkot, nem csak egymás
mellett játszó, egymást kiválóan kísérő művészekről van szó,
hanem közös zenei élményről, valamiféle újdonságról. Úgy érzem, az itthoni
közönség is szimpatizál a duónkkal: koncert után sokszor odajönnek hozzánk, ki
azért, mert nagyon tetszett neki a program, ki azért, hogy elmondja, kellemes
csalódás érte, mert nem tudta mire számítson. Volt, aki attól tartott, hogy
halk lesz, és most derült ki számára, milyen jól szól együtt ez a két hangszer.
A helyszín mennyire befolyásolja a hangzást? Gondolom, az intimebb tér
lehet az ideális.
Miklós: Ez
alapvetően igaz, de rögtön meg kell jegyeznem, hogy játszottunk a
Nagyteremben is, és fantasztikusan szólt. Sőt, egy szál gitárral is oda
mernék ülni. Nem csak egy zongoristát lehet mindenhol nagyszerűen hallani,
hanem azt is, ha egy cukrot zörgetnek, még a terem legtávolabbi pontján is.
Sokan azt gondolják, hogy a Solti terem az a közeg, ahol a gitár „talán már
megszólal erősítés nélkül is”, közben az az igazság, hogy remekül szól
mindkét teremben. Probléma inkább akkor van, amikor úgynevezett „száraz”
teremben kell játszanunk, olyanban, aminek nem nagyon van zengése, ahol
megszólal egy hang, és abban a pillanatban már el is vész. Persze egy „süket
teremben” semmilyen hangszer sem „érzi igazán otthon magát”. Ez pedig nem a
terem méretétől függ, hanem attól, hogyan alakították ki, milyen anyagok
borítják a falakat, padlót, hogyan tervezték.
Többször játszottatok már templomban, biztosan az is jó
koncertszínhely.
Miklós: Nagyon
jól tud szólni, de nem akarok általánosítani, mert többször előfordult
már, hogy a helyszínen ért meglepetés.
Násztya: Emlékszem az első alkalomra, amikor – úgymond –
nem hallottuk egymást koncerten. Ez a második közös fellépésünk lehetett. Az
akusztika kiváló volt, csakhogy mi előtte egy száraz teremben próbáltunk
és azt szoktuk meg. Még friss volt a duó, és a koncert előtt, a
főpróbánkon nagyon megijedtem, hogy mi lesz: valamit rosszul csinálok,
vagy miért nem hallok semmit a gitárból? Túl hangosan játszom? Szóval, ilyen
szempontból is nagyon fontos nekünk a főpróba a helyszínen.
Akármennyit próbáltok, a koncerten minden előfordulhat: például
elszakad egy húr a hangszeren.
Miklós: Koncert
előtt mindig ellenőrzöm és cserélem a húrokat, ha aztán a színpadon
mégis elszakad, akkor nincs mese, meg kell állni, és irány a művészszoba.
Egy darab húrt maximum két perc alatt kicserélek, addig Násztya
játszik valamit vagy mesél a közönségnek – bár erre idáig szerencsére még nem
volt szükség. Egyébként amikor legutóbb Szegeden
szólóban játszottam, az utolsó pillanatban vettem észre, hogy az egyik húr nem
az „igazi”. Akkor kivittem magammal egy húrkészletet a színpadra, és odatettem
a kottatartó hátuljára, hogy kéznél legyen, de ott is megúsztam.
Mindenképpen meg kell állni ilyenkor? Nem lehet folytatni, és kihagyni
a szakadt húrt?
Miklós: Nem
igazán. Annyira specifikus maga az ujjrend, hogy valószínűleg muszáj
megállni. Nagyon kevés esetet tudok elképzelni, amikor nem. A gitáron, ha hat
húrból egy elszakad, azt nem nagyon lehet mással helyettesíteni. És a hárfán? A
nagyon magas hangoknál? Ott is muszáj megállni
cserélni?
Násztya: Attól függ, hogy milyen húr szakad el. Van, amelyik
pótolhatatlan a darabban, akkor cserélni kell, de előfordul, hogy meg
lehet oldani, bár ritkán.
Nyilván a szabadtéri koncerteknek is megvan a maga sajátossága, például
a rovarinvázió.
Miklós: Olyankor
hessegetés következik, de nekem a legnagyobb ellenségem a szél, mert ugye
elviszi a kottát. Fel lehet készülni ugyan csipeszekkel, de akkor meg nem tudok
lapozni…ördögi kör ez.
És akkor még nem is beszéltünk a kézápolási szertartásokról. Miklós,
azt láttam, hogy a jobb kezeden jó hosszú a köröm.
Miklós: Igen, a bal kézen pedig mind rövid, másként
zavarna a fogásban. Pengetéshez viszont szükségeltetik az ujjbegy és a köröm
is, akkor lesz a hang szép kerek. Adódnak egyébként apróbb sérülések, a Karosi Concertot például megvágott 1-es ujjal játszottam.
A hárfásoknak pedig bőrkeményedés képződik az ujjakon.
Násztya: Igen.
Nekem az ujjbegy, Mikinek meg a köröm állapota felelős a szép hangért.
Előfordul, hogy próba előtt csiszolópapírokkal finomítjuk az
ujjainkat, ki-ki a saját felületét.
Miklós: Mindig van nálam reszelő, csiszoló, és
most, interjú után például egy bemelegítő labdáért fogok elszaladni.
Gyakran előfordul, hogy az utolsó pillanatokban már nem lehet bejátszani,
és bár nekem nem túl kényes a kezem, koncert előtt azért mindenképpen
mozgásban kell lennie. Úgyhogy erre használom ezeket a kis masszírozó labdákat.
Ez tehát a rövid távú, igen prózai, de fontos cél. És melyek a hosszú
távúak?
Násztya: Készülünk további versenyekre, kurzusokra megyünk,
szervezzük a koncertjeinket. Örülnénk, ha lenne egy menedzserünk, olyan ember,
aki hozzánk hasonlóan hinne a duónkban, és segítene a koncertek
megszervezésében. Szerencsére egyre több a feladat, nagy segítség volna, ha
ezeket valaki összefogná.
A repertoárépítésben mi mindent terveztek?
Miklós: Rengeteg
tervünk van, amint elkészült a lemez, már kezdtem is sorolni Násztyának, hogy a következőre mi mindent vegyünk majd
fel. Szeretnénk egy Beethoven szonáta-sorozatot, amiben lesz hárfa-gitár duó,
gitár szólóra is írtam át szonátát, meg gitárduóra, ez tehát egy
„Beethoven-történet” lenne. Karosi Bálint Concertója is új távlatokat nyitott,
nagyon jó tapasztalataink voltak a cimbalommal. Itt mindenképp megemlíteném
Szalai András nevét, vele játszottuk a darabot, és nagyon jó élmény volt.
Művészi cél tehát van bőven, ezekben nem szenvedünk hiányt.
Mennyire egyedi a duótok? Több hasonló létezik?
Miklós: Létezik,
de nem túl sok, itthon nincs is másik. Versenyen néha hallottunk gitár-hárfa
duót, de kiderült, hogy ezek többnyire alkalmi együttjátszások. Nálunk már
bagatellizálás lenne ezt mondani, hiszen lassan nincs olyan hónap, hogy ne
játszanánk együtt legalább egy koncertet. Talán azért kevés a fix formáció,
mert nem látnak benne nagy lehetőséget, vagy nem fektetnek bele annyi
időt, mint mi. Mi az átiratkészítéssel nagyon sok mindenen átmentünk, ez
elég komoly erő és kreativitás próba. Idő is kell hozzá, plusz
elszántság, hogy a terveinket, az elképzeléseinket túlvigyük azokon a
hangszeres problémákon, amelyek korábban adódtak. És azt hiszem, ez sikerült,
hiszen itt vagyunk, és játszunk.
Bokor Gabriella