Lindner András

Művészportrék - Vallomások

(Gramofon Könyvek, 2015)

Amikor gyűjteményes kötetben jelennek meg korábban folyóiratokban közölt írások, mindig az a mese jut eszembe, amely arról szól, hogy parányi kis orgonavirágok oly módon tudták felhívni magukra a figyelmet, hogy fürtökbe tömörültek. Tekinthető ez tanmesének csakúgy, mint példázatnak – mindenesetre ugyanez vonatkozik a rövid lélegzetű írások (olvasásának) lélektanára is. Mert még a szép kiállítású periodikák is, amelyeket érdemes (régebben: szokás volt) gyűjteni, inkább csak a lehetőségét kínálják az újraolvasásnak – ha pedig konkrétan keresnénk valamit, ritka az olyan eset, amikor energiát-türelmet nem kímélve addig lapozzuk az évfolyamokat, ameddig meg nem találjuk…

A Gramofon folyóiratban 2000 februárja és 2003 szeptembere között jelent meg az a 16 interjú, amelyekben Lindner András kérdezte a hazai (néha akár nemzetközi) opera- és koncertélet értékes művész-egyéniségeit. Az előszóban a főszerkesztő (s egyszemélyben felelős kiadó) Retkes Attila előrebocsátotta, hogy az eredeti közlésen semmit sem módosított, s ezt azzal indokolta, hogy valamennyi interjút fontos kordokumentumnak tekinti. Mentegeti ezzel azt a „következetlenséget”, hogy néhány beszélgetésnek van bevezető szövege, míg másoknak nincsen – tükrözve az egykori rovatszerkezetet. Nos, ez a legkevésbé sem zavarja az olvasót. Az egyes művészek részletező életrajzi adatainak felsorolását sem lenne indokolt számon kérni a későbbi megjelenéskor, hiszen az adatoló kiegészítések/mellékletek másfajta olvasói hozzáállást feltételeznének. S valljuk meg, aligha lenne ildomos bibliográfiai forrásanyaggá minősíteni a beszélgetés-folyamot, annál is inkább, mivel nemegyszer olyan művészt is sikerült mikrofon közelben megszólalásra bírni, aki nem, vagy általában nem szívesen vállalkozik hasonló feladatokra.

A kettős cím maximálisan indokolt: a beszélgetésekben többnyire éles kontúrral kirajzolódik egy-egy művész emberi és szakmai portréja, ugyanakkor a személyes szempontok, egy-egy döntés meghozatalának indítékai, egy-egy kész helyzet elé állítás viselkedési alternatívái olyasfajta többletet adnak, amelyhez hasonlót külső szemlélő aligha tudja hitelesen felmutatni.

Lindner András remek beszélgetőpartner. Érezhetően „felkészült” beszélgetőtársaiból, s mivel nyilvánvalóan az volt a beszélgetések célja, hogy az elhangzottak az érdeklődők széles táborához eljussanak, nem vethetjük a szemére, hogy néha „felmondta” pályájának emlékezetes eseményeit, repertoárjának kiemelkedő mozzanatait a művészeknek. Hiszen ott és akkor ezzel a tudással beavatottságból vizsgázott ő maga is, és feltehetően így tudta elnyerni a zárkózottabbak bizalmát is.

Hogy annakidején mikor-miért kire került épp sor, voltaképp közömbös. Valószínűleg senki sem csinált presztízskérdést abból, hogy kik előzték meg Lindner mikrofonjánál – az sem biztos, hogy valamennyien (rendszeres) olvasói lettek volna az 1996-ban alapított Gramofonnak. Utólag is nagy erénye Lindner riporteri tevékenységének, hogy nem sztereotípiák mentén dolgozott; ahány egyéniség, annyiféle odafordulás (nyilvánvalóan a megkérdezettek sem a korábban megjelent beszélgetések tanulságait kamatoztatva vállalták az önarckép-jellegű gesztusokat).

Az olvasók többségének e művészeknek csupán közvetett megismerésére van lehetőségük (sokaknak már életkorukból adódóan is lehetetlen lett volna a személyes találkozás). Minden vallomáshoz egy-egy kép járul – művészportré, vagy a magánemberé (van, akit operai jelenetben látunk, partnerrel). A fénykép: időtlenítő hatású – a rég elhunyt is fiatalon mosolyoghat rajta, ránk. Ennyiből (és korántsem valamiféle filologizáló pedantériából) a kötetben nem tartottam volna feleslegesnek a születési (és az időközben sajnálatosan bekövetkezett halálozási) dátumok feltüntetését. Mert valamely pálya iránt érdeklődve érdemes tallózni a világhálón – egy-egy évszám kedvéért aligha kérdezi meg valaki akár csak az okostelefonját is…

Az interjúalanyok között túlnyomó többségben vannak az operaénekesek (a kötetbeli sorrendet követve: Sándor Judit, László Margit, Tokody Ilona, Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor, Ágai Karola – őt hadd írjam i-vel, miként ő maga is szokta írni! – Ilosfalvy Róbert, Szecsődy Irén, Bartha Alfonz és Kováts Kolos), mellettük két hegedűművész (Kovács Dénes és Varga Tibor), egy gordonkaművész (Banda Ede) és egy zongoraművész (Rév Lívia) tartozik a megkérdezettek közé, s a sort záró két opera-közeli személyiség, a rendező Békés András és a karmester Kovács János.

Jó a vastag kottafüzetnyi terjedelmű könyvecskét olvasni, rövid időre betekintést nyerni egy-egy művész életébe – de minden hitelességre törekvő dokumentarista pontosság tiszteletben tartásával is felszisszen a zongorista-olvasó, ha azt olvassa, hogy a pillanatra kikapcsoló kontroll hatására bántó tárgyi tévedés hangzik el, s kerül megörökítésre. Mert az Este a székelyeknél aligha tulajdonítható Kodálynak…

Fittler Katalin