Tommy Vig

22 éve már megjelent egy életrajzi írás Ézsiás Erzsébet tollából az akkor még Amerikában tartózkodó muzsikusról, most azonban Máté J. György írásában a szakmai szempontokat nagyobb mértékben figyelembe vevő és az azóta eltelt időt is összegző kötet látott napvilágot a kalandos életű magyar világsztárról.

Máté J. György személyes jó viszonyban van Tommy Viggel annak hazatérése óta. A kötetindító szöveg is egy általa készített korábbi interjú, amit családjáról, gyermekkoráról és feleségéről szóló írások követnek. Az első fejezet Tommy Vig kedvenc hangszereivel zárul.

A kötetben hiánypótló kritikák is megjelennek az amerikai sajtóból, amelyek hitelesítik Tommy Vig külföldön zenészként megszerzett presztízsét. Ezek között szerepelnek a legfontosabb amerikai jazzmagazinban, a Down Beat-ben publikált írások, valamint a nyugati part legtekintélyesebb lapjának, a Los Angeles Times-nak számos cikke is. Az amerikai jazzirodalomból összesen 40 írásra hivatkozik a szerző. Emellett a könyvben magyarul olvashatjuk a Feather magazin Blindfold Test-jét („vakrepülését” is), amikor neves jazzmuzsikusoknak lemezfelvételekről kell véleményt nyilvánítaniuk. Tommy Vig rendkívül népszerű alanya volt ennek a vaktesztnek, lévén a saját véleménye mellett mindig karakánul kiálló jazz-zenészről beszélünk.

Márton Attila/JAZZMA.HU

Tommy Vig az amerikai sajtóban 1961-1991

Tommy Vig közel hatvan évvel ezelőtt hagyta el Magyarországot, a tiltott határátlépéssel járó veszélyeket is vállalva, azzal a feltett szándékkal, hogy a jazz hazájában próbál szerencsét muzsikusként. Indulásakor még valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy amerikai zenész lesz abban az értelemben, ahogy gyerekként magyar dobos volt: ismert és fontos tagja a jazzt játszó zenésztársadalomnak. Aligha gondolt arra az osztrák határ felé haladva, hogy Amerikában egyenrangú művészként bánnak majd vele mindazok a hírességek, akikkel később együtt játszhatott. Befogadása azonban gyorsan megtörtént, és fél évtizeddel az Egyesült Államokba érkezése után már fiatal amerikai tehetségként beszéltek róla, aki történetesen Magyarországról vándorolt ki a tengeren túlra. Ahogy azt e könyv is bizonyítja, emlékezete sok epizódot és nevet megőrzött az Amerikában töltött öt muzsikusi évtizedből, és szinte valamennyi interjújában emlegeti a legfontosabb zenésztársakat, illetve patrónusokat Stan Kentontól Don Ellisig, Henry Mancinitől Terry Gibbsig. Az emlékek és az anekdoták azonban forráskritikával kezelendők. Akkor válnak igazán hitelessé, amikor kiderül: léteznek írott dokumentumok is, melyek alátámasztják mindazt, amit a messziről jött ember mesél.

Jelen kötet nagyrészt Tommy Vig emlékezései alapján íródott, ez a fejezet azonban kivétel. A korabeli amerikai sajtó bizonyos anyagaira épül, melyek a magyar származású muzsikus zenéjét méltatják. A dobos-vibrafonos jelentőségét mutatja, hogy több tucat amerikai cikk foglalkozik a munkásságával. E fejezet nem vállalkozik Tommy Vig amerikai sajtójának tudományos feldolgozására, és a teljesség igényével sem lép fel, csupán összefoglalja a róla és zenekarairól írt sajtóbírálatok lényegét. A tudományos igényű feldolgozás nem egy esszéisztikus kötetbe való. Annyiban azonban ez a tömör összefoglalás is túlmutat a szorosan vett témán, hogy jelzi: sok munka vár még a magyar jazztörténet filológusi vénával rendelkező kutatóira, ha alaposan fel akarják dolgozni a külföldön élt magyar jazzművészek munkásságát a helyi sajtóközlemények tükrében.

***

A zenekritikára, mint bármely más művészetről szóló, szakember által írt bírálatra igaz, hogy értékek megjelenéséről tájékoztatja az olvasóközönséget, nyilvántart és rangsorol művészeket (jelen esetben muzsikusokat), illetve stílusirányzatok fejlődését és hanyatlását regisztrálja, esetenként magyarázza. Vitán felül áll, hogy a jazzről, akárcsak a kortárszenéről, a zenekritika és zenei publicisztika nélkül vajmi keveset tudna a nagyközönség. Mindazonáltal különbséget kell tennünk a szaklapok és szakirányú magazinok elsősorban az értő, a jazzben járatos olvasóhoz szóló publikációi, illetve a napi- és hetilapok nyilvánvalóan egyszeri olvasásra szánt efemer cikkei között. Előbbiek akár szakirodalmi igénnyel is felléphetnek, utóbbiak célja elsősorban a napi, aktuális informálás. Mint látni fogjuk, a Tommy Vigről szóló hosszabb napilapi publikációk zöme jóval nagyigényűbb az aktuális tájékoztatásnál.

Mai ismereteink szerint megkockáztatható az állítás, miszerint a nyugati parton élő és dolgozó Tommy Vig amerikai sajtójának zöme a nagy múlttal rendelkező Los Angeles Times című napilap hasábjain látott napvilágot. Az is megfigyelhető, hogy a róla szóló cikkek legtöbbjét a lap állandó kolumnistája, a nagy presztízzsel rendelkező, vezető szakembernek tekintett Leonard Feather (1914-1994) írta. A neves jazzkritikus fáradhatatlannak tűnt: mintegy tíz szakkönyvet írt, emellett évtizedeken át figyelemmel kísérte a nyugati part jazzeseményeit, és a napilap hasábjain rendszeresen tudósított a fontosabb hangversenyekről. Mégse mondhatjuk, hogy Vig Tommyt Feather fedezte fel az újságolvasók számára. A muzsikusról szóló valószínűleg legkorábbi amerikai cikket a Down Beat jazzmagazin közölte 1961. december 7-én. Szerzője, Bill Coss amellett, hogy néhány fontos információval szolgál Tommy korai amerikai éveiről, mitizálni is próbálja a fiatal magyar muzsikust, s az általa alkalmazott kulturális klisék sokat levonnak a cikk értékéből.

Coss egy évvel fiatalítja a vibrafonost (22 évesnek mondja), ami még hagyján, de valamiért – talán a poén kedvéért – erdélyi származásúnak írja le, Erdélyt pedig olyan helyként mutatja be, ahol Dracula gróf és Dr. Frankenstein volt a leghírnevesebb honfi. Hogy Victor Frankensteinnek (akinek a története nem Kelet-Európában játszódik, és akinek a küllemében semmi ijesztő sem volt, ellentétben a „szörny”-ével, akit ő teremtett) mi köze Erdélyhez, az nem derül ki a cikkből. Informatívabb, amit Coss a vibrafonos kezdeti pályájáról mond: ezek szerint Tommy Willis Canover műsorait hallgatta a Voice of Americá-n, valamint bizonyos modern jazzlemezekhez is hozzájutott gyerekként (a Kai Winding és J.J. Johnson vezette együttes albumaihoz), és ezek határozták meg zenei fejlődését. A csodagyerek Tommyról is tud, aki már kilencévesen Európában turnézott apjával, és „Benny Goodman-Gene Krupa-féle dolgokat” játszott. Tizenhat évesen kezdett vibrafonozni, és „nem modern, hanem Art Van Damme-féle jazzt” adott elő. Coss szerint a Van Damme-hoz való kötődést az magyarázhatja, hogy Tommy testvére is harmonikázott.

Coss Tommy korai amerikai zenei partnerei között emlegeti Bill Evanst, Mat Mathewst, Herbie Mannt, Sol Yagedet, Duke Jordant és Peter Indet. Kitér Meyer Davisre is, akinek „society band”-jei (vagyis olyan zenekarai, amelyek különböző társadalmi vagy nagyobb családi eseményeken a háttérmuzsikát szolgáltatták) Tommy fő bevételi forrását jelentették.

A jelenre áttérve Coss bemutatja a frissen alakult Tommy Vig Triót (Calvin Ridgley: bőgő, Nat Yarbrough: dob), mely a New York-i Steinway Hallban debütált valamikor 1961 folyamán. E hangverseny részben az avantgárd jazz jegyében zajlott le. Főként Vig-szerzeményeket játszott az együttes, hamisítatlan jazzdarabokat, melyek ugyanakkor klasszikus hatásokat (Bartók, Stravinsky) is mutattak. Magát a zenekarvezetőt idézi: „nem szívesen játszom preklasszikus elemeket, ahogy a Modern Jazz Quartet alkalmazta azokat”. Inkább a nagyobb ívű kompozíciók izgatják a fiatal magyart, aki versenymű megírását tervezi vibrafonra és nagyzenekarra. Majd ismét idézet következik Tommytól, mely egyaránt rávilágít a muzsikus hangszerfelfogására és talán zenei terveire is: „Semmi monoton nyolcadhangos futam, hanem rögtönzés négy, három, valamint két ütővel, magamat kísérni két ütővel a bal kezemben, miközben a jobb kezemben levő ütővel játszom, ellendallamokat játszani két kézzel, egyszerre szólaltatni meg a melódiát és a harmóniákat úgy, hogy kézzel tompítom a hangot.”

A trió debütáló hangversenyén feldolgozások is elhangzottak: az Oleo (Sonny Rollins), a Straight, No Chaser (Thelonious Monk) és a Daahoud (Clifford Brown). Mindegyiken érződött, mondja Coss, hogy a trió a szokásosnál jóval megértőbben közeledett a szerzőkhöz. Tommyról írt tömör végkövetkeztetését valószínűleg nem semmitmondó evidenciának, sokkal inkább egy, az „igazi” jazz-zenészek kasztjába való beavatáskor mondott ünnepi beszéd zárógondolatának, tovább már nem faragható, a végsőkig letisztult gnómának szánta: „He is a jazz musician.”¹

A több műfajban is mindentudó Billboard is korán hírt adott az Amerikába emigrált magyar muzsikusról. A lap magyar tudósítója, Gyöngy Pál a hazai jazz jelentősebb, az angolszász olvasókat is érdeklő híreit foglalta össze néhány mondatban. 1963. június 22-én előbb arról számol be, hogy a Swedish Jazz Festivalon magyar, csehszlovák és lengyel zenészek is fellépnek augusztus 2-4. között, és Magyarországot a Garai (sic!) Attila Quartet képviseli, majd arról informálja olvasóit, hogy Tommy Vig, az 1956-ban emigrált dobos most az Egyesült Államokban él, és vibrafonozik a Las Vegas-i Stardust Hotelben. Gyöngy (1902–1990) operettek zeneszerzőjeként vált ismertté. 1953-1983 között a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja igazgatója volt, és több külföldi szaklap (az amerikai Billboard, az angol Music Week és Jazz Journal International, valamint a nyugatnémet Der Musikmarkt magyar tudósítójaként tevékenykedett.²

Annak az átmeneti korszaknak, melyet a vibrafonos főként nem jazzt játszó muzsikusok zenekaraiban töltött, szinte nem maradt nyoma a sajtóban. Azonban néhány évvel Coss cikkének megjelenése után, nem sokkal azelőtt, hogy Leonard Feather írások sorában kezdte volna elemezni Tommy munkásságát, a Down Beat, a Jazz Times és a Tacoma Tribune számára rendszeresen dolgozó Harvey Siders Emmy-díjas komponista és jazzkritikus tollából közölt cikket a vibrafonosról előbb a Down Beat, majd a Los Angeles Times. A neves jazzmagazinban Siders Tommy Vignek a Las Vegas-i Hotel Saharában rendezett hangversenyét ismerteti részletesen. A lap precizitásának köszönhetően e cikk alapján pontos ismereteket szerezhetünk az akkori Vig-nagyzenekar összeállításáról: Louie Valizan, Wes Hensel, Buddy Childers, Red Rodney és Herb Phillips trombitált; Abe Nole, Archie LeCoque, Tommy Hodges, Ken Tiffany és Bill Smiley harsonázott; Dick Paladino, Rick Davis, Irv Gordon, Dick Castel és Steve Perlow játszott fafúvókon; Moe Scarazzo bőgőzött; Karl Kiffe dobolt és Roger Rampton üstdobokon működött közre. A zenekarvezető az arrangement-okról gondoskodott, és természetesen vibrafonozott.

Siders mind a koncert körülményeiről, mind pedig az elhangzott zenékről lelkesedéssel szól. Érezhető örömmel említi, hogy telt házas (SRO audience) koncertről van szó; nagyszerű a terem akusztikája, pazar a mikrofonozás. „Intelligensek” az arrangement-ok és rugalmasan reagálók a kísérők, akik hallhatóan élvezték a zenélést. Vig ugyan „szabadságharcos” muzsikus, vagyis vonzódik a free jazzhez, de ezt nem iskolázatlanul, pusztán a korszellemnek engedve teszi. Kompozíciói kiegyensúlyozottak, swingelnek, harmóniaviláguk logikus, és alkalmanként a zenei humor is feltűnik bennük.

A szerző minuciózus stílusa jóvoltából a hangverseny programját is rekonstruálhatjuk. A Short Story Perlow baritonszaxofon-játékára épülő „könnyed kísérlet”, melyben a rezes glissandókat Rampton robbanékony timpani-futamai nyomatékosították; a staccatós trombita-passzázsok pedig Bartókot idézték a zenekritikus fülébe. Ugyancsak a rezesek játékát emeli ki a Very Minor előadásából. A Surprise egy hosszabb vibrafonszóló miatt maradt emlékezetes, az I Miss You Today című ballada pedig Scarazzo bőgőjén a blue funk hangulatból könnyedén lendült át uptempós darabbá, melyben heves trombitahangok felett az unisonóban játszó harsonák vitték a dallamot. A Too Much Rice és a Depression in a New Town után a zongorán komponált Changes következett, egy „tour de force” Castel tenorja és Paladino altja számára. A kétrészes Walk and Jet Flight szintén mérsékelt tempóban indult, majd a gyors részben újabb frenetikus vibrafonszólóban kulminált. Az uptempós szám ellentéteként hatott a koncert egyetlen darabja (My Foolish Heart), mely nem Vig-arrangement volt. A jól ismert szerzeményt Tommy lassan, befelé figyelve adta elő. De Siders kedvence az egész hangversenyen a záró darab volt, a Gypsy in My Soul. Itt a piccolo, a baritonszaxofon és a vibrafon unisono játékának visszhangos együttese keltett kellemes érzéseket a szerzőben.³

A LAT-beli cikk érzékletesen mutatja be egy új tehetség – jelen esetben Tommy – „beérkezését” a nyugati part legmagasabb jazzköreibe. A nagy esemény a Las Vegas-i Caesars Palace Circus Maximusában zajlott le, egy délutáni koncert formájában. A hangversenyen a műfaj jelentős alakjai is megjelentek: ott volt a „magas és elegáns” Stan Kenton, a „tiszteletbeli vendég”, valamint a Tropicanából átrándult Buddy DeFranco, aki a Glenn Miller nagyzenekart vezette a klubban. Mindketten az új jazzhangokra kíváncsian érkeztek. Az üreges színpadon egy huszonhat tagú nagyzenekar foglalt helyet. A zenekarban is jó néhány jelentős név bukkant fel: a trombitások között volt Buddy Childers, az egykori Kenton-zenekartag, Wes Hensel, aki Les Brown együttesében érett zenésszé, és Bill Chase, aki nemrég még Woody Hermannél dolgozott. Négy franciakürtös, akik közül hárman Los Angelesből repültek Nevadába, kizárólag a koncert kedvéért, valamint egy tubás. Továbbá öt harsonás, öt fafúvós, illetve két extra ütőssel kiegészített ritmusszekció. A dobfelszerelés mellett több üstdob. A zenekart a „vékony, sötét hajú és jóképű”, huszonhét éves Tommy Vig vezette.

A cikkíró szerint Tommy neve máris ismertnek számít Las Vegasban, és azt jósolja, hogy a közeli jövőben jól csengő neve lesz a zene összes amerikai fővárosában. A koncert előtt beszélgetést folytatott a zenekarvezetővel, aki elmondta, eddigi pályája legfontosabb állomása a Stan Kenton zenekar volt, amely tavaly egy művét is bemutatta a The Music Centerben (a Neophonic Orchestra koncertjén). Ennek megfelelően a mostani hangverseny is a Four Pieces For Neophonic Orchestra című darabjával kezdődött. Ez is, mint egyéb szerzeményei, folytatja Siders, erős Kenton-hatásról árulkodik. Tommy nagy hangsúlyt fektet a rezesekre és a szólistákra. A Freedom! Freedom! című első tételből például Charlie McLean szólója emelhető ki, aki elektromos altszaxofonon játszott. Ugyanakkor az elhangzott szerzeményeket nem mind Tommy írta. Az együttestagok közül Rick Davis, Herb Phillips és Tommy Hodges is a komponisták között szerepelt. Siders úgy véli, minden tekintetben nagy siker volt a koncert, de ami a legfontosabb, hogy a tehetséges magyar muzsikus „személyes diadalként” (personal triumph) könyvelheti el az eseményt.⁴

Siders cikke fontos állomásként említi muzsikusunk pályáján a Kenton-nagyzenekart. Teljes joggal. A Los Angeles Times már egy 1966 tavaszi számában⁵ hírt ad róla, hogy a karmester/komponista Stan Kenton megnevezte az évi utolsó kaliforniai koncertjének vendégszólistáit és –szerzőit. A nem túl hosszú listán Gil Melle és Dan Haerle mellett Tommy Vig is szerepel a Four Pieces for Neophonic Orchestrá-val.

A Kenton-hangverseny után Leonard Feather hosszabb írásban⁶ méltatja a zenekarvezetőt a Neophonic második évének zárókoncertje alkalmából, és Tommy Vig kompozíciójára is kitér. A „kaleodoszkopikusan mozgó” mű első tételét Bob West bőgős és Bob Cooper szaxofonos vezette be. A Vig-zenekar tagjai közül a cikk Emil Richards és Bud Shank nevét említi. A Four Pieces for Neophonic Orchestra elhangzása után Feather arra a következtetésre jut, hogy „Vig nevét is fel kell írnunk a nagy tehetségek hosszú listájára, akiket Kenton az elmúlt két szezonban útjára indított.”

A zenei elemzéseket 1967-ben néhány magánéleti hír szakította félbe: több újság tudósított Tommy és Mia házasságáról. A Chicago Tribune egyik cikke (Valentin-napi hírek neves emberekről) már februárban megírja, hogy a két muzsikus március 21-én házasságot köt a Las Vegas-i Beth Sholom templomban, ugyanott, ahol egykor Marilyn Monroe és Liz Taylor esküvője volt. A chicagói újság azt is tudni véli, hogy a huszonnégy éves koreai énekesnő házassága előtt áttér a zsidó vallásra.⁷ A lap március 22-i számában pedig rövid híradás olvasható az esküvőről. A hírhez fotót is mellékeltek, melyen Tommy a Kim Sisters három tagjával látható a templom előtt. Az olvasó megtudhatja, hogy Aija (már korábban, 1967 februárjában) megházasodott, férje Frank Pastore, Jr. dobos Las Vegasban. Sooját szintén eljegyezték már, de nem akar nyilatkozni se az esküvője időpontjáról, se a vőlegénye nevéről.⁸

Kevésbé ismert lapok is beszámoltak a Kim Sisters tagjainak magánéleti eseményeiről. Douglas Brown, a Desert Sun sztárpletykákkal foglalkozó munkatársa például úgy fogalmaz, hogy Joe Glaston, a koreai énekegyüttes producere „ki se látszik a házassági bejelentésekből”: Aija egy hónappal ezelőtt ment hozzá egy doboshoz, Mia ebben a hónapban házasodott össze a vibrafonos-zeneszerző Tommy Viggel, Sookja (sic!) pedig „egy háromkarátos gyémántot visel, és várhatóan júniusban esküszik”. Ennek ellenére a mozgékony lányok most írtak alá egy több millió dolláros szerződést a Las Vegas-i Stardust Hotel and Desert Inn-nel.⁹

Harvey Siders 1968-ban visszatért korábbi témájához, a Vig-zenekarhoz, és ismét tudósította lapja olvasóit a nagyzenekar egyik hangversenyéről. A Las Vegas-i Caesar's Palace-ben lezajlott eseményen Louis Valizan, Dick Alber, Wes Hensel, Jim Strnad és Herb Phillips trombitált, Archie LeCoque, Cliff Stark, Tom McMurray, Hoot Peterson és Bill Smiley harsonázott, Dick Paladino, Charlie McLean, Tony Osiecki, Rick Davis és Tom Hall fafúvókon játszott, Bacsik Elek gitározott és hegedült, Ernie McDaniel bőgőzött, Karl Kiffe dobolt, Roger Rampton ütőhangszereken szerepelt, a zenekarvezető pedig vibrafonozott.

Siders már a cikk elején leszögezi, hogy Vig egy kiváló alkalmi big bandet vezet, melyben a Las Vegas-i zenekarok krémje vesz részt. A nagyzenekar vezérelve a szertelenség. Vig vonzódik az offbeates előadásokhoz, és koncertjein nagy szerepet szán a meglepetéseknek. Így volt ez a Caesar's Palace-ben is. Miután szétvált a függöny, a közönség egy motorbiciklit láthatott hátulról, amint a motoros hirtelen gázt ad és kirobog a színpadról. Majd hasonlóan váratlanul maga Tommy Vig vált láthatóvá egy kötélen lengve a színpad felett. Ez a gesztus is felfogható volt a swingelés egy formájaként. A szokatlan koncertkezdetet nyomatékosítandó, a vibrafonos rögvest belekezdett egy Strauss-keringő fesztelenül és tiszteletlenül modulált szatírájába, majd szoktalan hangnemben előadta a zenekar az It's Only A Paper Moon-t. Egy újabb példája a Vig-féle huncutkodásnak: váltogatott hangnemek, a piccolóktól a harsonákig ívelő hangszerelés, valamint a pajkos staccatóktól a komor, és késleltetett feloldásokkal teli legatókig terjedő hangulati spektrum. A cikkíró szerint a Gypsy in My Soul önéletrajzi ihletettségű darab lehet, hiszen a vibrafonos majd' minden koncertjén felhangzik. Vig újonnan komponált balladája a feleségének szól. A Just for You egy „buja keringő”, melyben az édeskés szentimentalizmus kísértését a disszonanciákat feloldatlanul hagyó hangklaszterek ellensúlyozzák: épp ez adja a szám „fájdalmas szépségét”.

Az I Want To Be Happy című standardet kvartettben adta elő a vibrafonos a bőgős McDaniellel, a gitáros/elektromos hegedűs Bacsikkal és a big band dobosával. Siders szerint az egész koncert egyik csúcspontja volt, ahogy a számban Bacsik hegedült. A „csikorgó” ¾-es ütemű Sunrise, Sunset-ben a szerző McLean funky tremolóira figyel fel elsősorban, a Collage for Jazz Band pedig tökéletesen rászolgált a címére: olyan, mint egy harsány, mégis végig swinges hangvászon, „egy absztrakt epizódokkal teli szinkópált happening”. A Short Story ismét (akárcsak a Sahara Hotelben rendezett koncerten) Bartókot, különösen a Concerto-t juttatja a kritikus eszébe. Paladino játékát dicséri, ám Bacsik gitárkíséretét túl hangosnak érzi. Kiváló záródarabnak gondolja a Jet Flight in G-Minor-t, és egyre meggyőzőbbnek hallja Tommy Vig kompozícióit.¹⁰

Jó egy hónappal később névtelen rövidhírből tájékozódhatunk a rendszeresen változó összetételű Vig-nagyzenekar tevékenységéről. 1968. március 29-i hangversenyükön (El Camino College Auditorium) csupa hollywoodi stúdiózenészből áll a big band. A műfaj legjobbjai is köztük vannak: Frank Rosolino (harsona), Sam Most (fafúvók), Buddy Childers (trombita).¹¹ Szerencsére a tömör beharangozónál sokkal többet is megtudunk a hangversenyről Leonard Feather április 1-jén publikált koncertkritikájából. A bíráló röviden bemutatja a magyar muzsikust, zenéjét pedig a nemes jazzhagyományok folytatásaként próbálja azonosítani. Tommy Vig sokirányú tehetségét lemezei is bizonyítják. Hiánytalan és gazdag saját kompozíciója a Just for You, egy érzelmes valcer. Máskor kaján szerzeményeket játszik, melyek a régi Jimmie Lunceford Bandet idézik. Megint máskor az 1940-es évek Kenton-nagyzenekarát juttatja a hallgató eszébe, amikor szenvedéllyel irányítja a fúvósszekciót. Mindamellett Feather szerint a zenekar most nem játszott olyan precízen, mint a Vig-lemezeken megszólaló big bandek. Alkalmasint a próbák száma nem volt elegendő. A legérdekesebb darab a hétrészes Collage for Jazz Bands című kompozíció volt. Töredékes, ahogy azt a cím is ígéri, és amikor Don Ellis duóban improvizált a vibrafonos zenekarvezetővel, szabad, laza és ihletett volt a játék. Tony Ortega altszaxofonos emelkedett még ki az átlagból, aki mostanában, úgy tűnik, kacérkodik az avantgárd zenével. Feather nem mindig vevő a zenekarvezető humorára, performance-jellegű színpadi gesztusaira sem. Úgy véli, szerencsétlenek voltak a színpadi komédiázások, amelyeket Tommy Las Vegas-i múltjával magyaráz. Például a szünet előtt a zenészek robotként jártak körbe a színpadon. Viszont a vibrafonos ifjúi elszántsága, hogy megtalálja a saját hangját, méltánylandó, még ha eddig nem is sikerült neki. A cikk kicsit fölényes hangneme az írás végén felerősödik: Tommy tanulhatott volna valamit az előadóművészetről, ha, mint a szerző, beugrik a koncert után a Lighthouse-ba Hermosa Beachben, ahol Roland Kirk a maga szaxofon-ütegével több érzést és igazi erőt produkált, mint a magyar zenész és egész zenekara.¹²

Két héttel a vegyes érzelmeket sugalló Feather-cikk megjelenése után a neves kritikus ismét szerét ejtette, hogy Tommy Vig zenéjével foglalkozzon. Ez alkalommal a Kenton-nagyzenekar harmadik (záró)koncertje volt az apropó a Dorothy Chandler Pavilionban. Érdemes Feather nyomán felidéznünk az egész programot, hogy képet kapjunk a Neophonic Orchestra korabeli hangversenyeiről.

Az elhangzó nyolc számból hatot maga Stan Kenton vezényelt. Kiemelkedett a műsorból egy nagyobb szvit öt rövid részlete, melyet Lalo Schifrin komponált Sade márki emlékére (The Dissection and Reconstruction of Music from the Past as a Tribute to the Memory of the Marquis de Sade): ezt Schifrin vezényelte, és a zongoraszólamot is ő játszotta. Feather szerint eddig még senkinek sem sikerült ennyire szellemesen összeházasítania az európai preklasszikus zenét a jazzidiómákkal. Schifrin előbb egy Bach-inspirálta moll blues-t játszott el, majd egy Troubadour című „bűbájos miniatűrt”, mellyel a 12. századi világi zene előtt hódolt. Ezt egy, a reneszánsz kamarazenét idéző darab követte, melyben szerepet kapott a Los Angeles Vonósnégyes és egy hárfás szólista is. Majd egy 18. századi dal szólalt meg, a Beneath a Weeping Willow’s Shade Loulie Jean Norman énekesnővel, végül egy kortárs szonatina (The Wig) zárta a műsort, melyben a rezeseké volt a főszerep. Schifrin művénél sokkal meglepőbb volt az est záródarabja, Roger Kellaway Self Portrait című kompozíciója. A művet Kellaway saját kvintettje adta elő a Neophonic Orchestra társaságában. A mű átlépte a határt, mely „elválasztja egymástól a fegyelmezett hangszeres zenét és az azonosíthatatlan absztrakt hangzást”. Kellaway a tonalitás felől a teljes szabadság felé mozdult el, és szólistáit, különösen Tom Scott szaxofonost az avantgárd zene felé csalogatta. Tommy Vig egy négytételes szvitet adott elő vibrafonra és zenekarra Intro, Largo, Presto and Besame Mucho címmel. Az utolsó tétel természetesen a Latin Pan Alley szám újraformált változata volt. A vibrafonos a zárótételben négy ütővel szólózott. Feather röviden kitér még az est kevésbé híres szereplőire is, majd levonja a tanulságot: Kenton és zenekara sokkal több figyelmet érdemelne évi három koncertnél. Sajnos a zenekar jövője is bizonytalan. Minden erővel életben kellene tartani ezt a big bandet, sőt, népszerűsíteni muzsikáját a közönség körében.¹³

A Down Beat 1968 végén Tommy Vig szextettkoncertjéről számolt be olvasóinak. A rendkívül különleges formációban három trombitás (Red Rodney, Don Ellis, Carl Saunders) játszott, őket egy ritmusszekció (Gus Mancuso: zongora, Ernie McDaniel: bőgő, Tommy Vig: dob, vibrafon) egészítette ki. A három rezes egyben a különböző jazzstílusok fúzióját is biztosította: Ellis a kortárs jazz képviselőjeként került a csapatba; Rodney a bopos hangzásról gondoskodott; Saunders pedig, a fiatal helyi muzsikus a boptól a free-ig ívelő stílusokat szintetizálta. A meghökkentő, polgárpukkasztó, performance-szerű intro ezúttal se maradhatott el. A vibrafonos együttese az összehúzott színházi függöny mögött kezdte a koncertet. Stílusosan egy cím nélküli free Vig-arrangement-nal kezdtek, és csak Ellis trombitaszólója közben engedték fel a függönyt. Az ezt követő Tvigy, egy másik Vig-arrangement, középtempójú szerzemény 6/4-ben. A Tune Up című standardben Red Rodney mutatta ki a foga fehérjét. A cikkíró szerint a trombitás játékán nem volt érezhető, hogy már rég nem nyúlt a hangszeréhez. Hangszere úgy szólt, mint a régi szép bop-időkben, noha modern idiómákat is beépített szólójába. (A cikk nem részletezi a hiátus körülményeit Rodney pályáján. De mint ismeretes, 1958-ban felhagyott a műfajjal, és más zenéket kezdett játszani a jobb megélhetés kedvéért. Drogproblémái miatt pedig a rendőrséggel is meggyűlt a baja. Több mint két évet börtönben töltött. 1963-ban ismét összetűzésbe keveredett a hatóságokkal. Ekkor az egyik rendőr úgy szájon vágta, hogy a zenésznek több foga kilazult.)

A hangverseny további részében eljátszották a Mr. Spring-et, melyben mindegyik zenész szólószerephez jutott, majd Ellis szólójával következett a lírai My Funny Valentine. A Besame Mucho-ban Vig vibrafonra váltott, helyette Saunders ült a dobok mögé. A latin jazzslágerhez Tommy egy ad lib intrót rögtönzött, s az előadás a szokásos Vig-féle zenei humort sem nélkülözte. A fiatal trombitás a Yesterdays-ben jutott ismét szólóhoz. Becenevét („Plastic Man”) állítólag onnan kapta, hogy szóló közben pörög-forog a színpadon. A Top of It című bluesban ismét Ellisé lett a főszerep egy trombita-bőgő duettben, Tommy pedig haragjátékon szólózott. Az együttes az Ernie's Tune-nal búcsúzott ― természetesen már leengedett függöny mögött.¹⁴

Tommy Vig ekkori népszerűségét és megbecsültségét mutatja, hogy a Down Beat 33. éves olvasói szavazatai alapján felkerült a legjobb vibrafonosok listájára. A tizenkettedik helyet érte el egy olyan mezőnyben, amelyben a listát vezető Gary Burton mellett még a hangszer olyan mesterei is versenyben voltak, mint Lionel Hampton, Milt Jackson, Red Norvo és Cal Tjader, valamint néhány ma is élő virtuóz, például Terry Gibbs, Bobby Hutcherson és Roy Ayers.¹⁵

A Tommy Vig-féle alkalmi nagyzenekarról (pick-up band) szóló következő jelentés egy, a zenekarvezetőt és a vendégmuzsikusokat is beszámítva huszonkilenc (!) tagú együttes hangversenyét tárgyalja.¹⁶ A hatalmas fúvós szólamokon kívül kibővített ritmusszekció erősítette a zenekart. Louis Valizan, Bobby Shew, Wes Hensel, Leo Mascione és Jim Fuller trombitált, Archie LeCoque, Dan Trinter és Dave Wheeler harsonázott, Gus Mancuso harsonán és baritonkürtön játszott, Ralph Pollak, Tex Bouck, Allen Robinson és Haig Eshow franciakürtön működött közre, Ted Snyder tubázott, Dick Paladino, Charlie McLean, Tom Hall, Ladd McIntosh, és Benny Bailey fafúvókon dolgozott, Adelaide Robinson (helyesen: Robbins – M.J.Gy.) zongorázott, Tom Marth gitározott, Ernie McDaniel bőgőzött, Santo Savino dobolt, Roger Rampton és Leo Camera ütőhangszereken játszott, Vig Tommy pedig vibrafonozott. Wolf Adler klarinétos, Dave Johnson szaxofonos-fuvolista és Ronnie Simone zongorista volt a három vendég.

Ahogy az más koncertjei esetében is történt, ezt az eseményt szintén helyi szervezetek és a kaszinó/hotel vezetősége finanszírozta egy olyan városban, amely „munka szempontjából oázist jelent a zenészeknek, de a művészi önkifejezés vonatkozásában aligha”. Lévén szó egy pick-up bandről, a vibrafonos ezúttal is a hajnali órákban tudott próbákat szervezni, miután a leendő együttestagok befejezték éjszakai műszakukat a játékbarlangok és szállodák bárjaiban.

Természetesen Morgenstern is érzékeli a Vig-zenekar előadásaiban rejlő egyik fő feszültséget, mely a muzsika komolyan vétele és az előadás hol bohóckodó, hol fanyar humora között húzódik. Erre az alkalomra azt találta ki a zenekarvezető, hogy a koncertet nyitó szám (Enecs Gninepo — visszafelé olvasandó!) alatt a zenekar tagjait hátulról látta a közönség (akárcsak korábban a színpadról kiviharzó motorkerékpárt), s muzsikájukat szalagra vett hangeffektusok kísérték. A darab csúcspontján Vig elsütött egy játékágyút. A magyar muzsikus attitűdjét jól mutatja a koncert egy másik humoros epizódja is, amikor a Ralph Nader és Fred W. Friendly tiszteletére eljátszott Noit Art Surf for Clarinetist and Jazz Band című szerzeményt Vig angyalnak öltözve játszotta végig, miközben a zenekar tagjai ezt ismételgették kántáló hangon: „Ki tudja megmondani, mi a jó zene...mi a jó zene...”. (E darab egyben Vig kollázsok iránti fogékonyságának is újabb lenyomata, tehetjük hozzá a cikkben leírtakhoz, hiszen Wolf Adler klarinétos és Ronnie Simone – két vendégművész – egy szabályos Mozart-duettet ékelt a kompozícióba, az együttes pedig egy áldixieland-passzázzsal színesítette az előadást. A záró crescendóban fényeffektusok is bekapcsolódtak a kavalkádba, és a szerzemény egy kitartott szólóklarinét-hanggal fejeződött be.

Mi egy efféle kompozíció raison d'être-je, teszi fel a kérdést a cikkíró. A választ hosszan idézi a műsorfüzetből, ahol maga Tommy Vig ad magyarázatot rá: „azt állítom, hogy létezik minőségi autóbiztonság, televíziós...és rádiós közvetítés, valamint, hogy magasrendű eszmények és elvek jegyében megpróbálkozni egy helyzet javításával nem őrült, haszontalan és kárba veszett feladat kizárólag azok számára, akik nem tudják elfogadni az élet úgynevezett >>rút<< tényeit”. Morgenstern nemcsak ezzel a „helyeslendő ideológiával” ért egyet, hanem különösképp azzal, hogy mindezt Vig humorba csomagolja, és úgy fejezi ki.

A koncert harmadik vendégművésze a fekete bőrű Dave Johnson tenorszaxofonos-fuvolista volt, amit különösen érdekessé tesz, hogy Las Vegas-ban nem dolgozott sok fekete muzsikus. Eleven és swinges játékát több számban bemutatta, így a Studium Blues Minorae-ban és a Jet Flight in G Minor-ban. Melengető hangú tenorjátékát és szintén kiváló fuvolázását üdvözli a szerző, és arról is megemlékezik, hogy amikor Johnson Roland Kirk-éire emlékeztető énekeffektusokat vitt szólóiba, a közönség hangosan éljenzett. Megtudjuk azt is, hogy eredetileg Red Rodney lett volna az egyik trombitás, de szájsebészeti műtéte miatt Bobby Shew állt be helyette – egy másik rátermett muzsikus. Értő és átélt játéka különösen a Memories-ben, egy Tommy által áthangszerelt Vig György-dalban mutatkozott meg. Kiemelkedett még a programból Ladd McIntosh szaxofonos Forever Lost in My Mind's Own Eye című darabja. A muzsikus-zeneszerző nem sokkal a koncert előtt telepedett le Las Vegas-ban. Adelaide Robbins zongorista, aki szintén az utolsó pillanatban került be a zenekarba, a Satan Takes a Holiday címet viselő számban villantott meg egy emlékezetes szólót. Miniszoknyás lábának látványa „további vizuális távlatokat” nyitott meg a közönség előtt. Tommy Vig készítette az arrangement-ok nagy részét, és néhány saját kompozícióját is felvették a műsorba. „Ízléssel és mértéktartóan” szólózott, nem akart folyton ő fürdeni a reflektorfényben. Zenészei profi hozzáértéssel szólaltatták meg a többnyire nehéz számokat, különösen a rezesek és a fafúvók zavartalan együttműködése volt feltűnő, hiszen a muzsikusok nem alkottak összeszokott csapatot.

Úgy tűnik, Leonard Feather, a kaliforniai jazz krónikása nem rajongott különösebben Las Vegasért. Azt írta, még Tommy Vignek sem sikerült valamiféle jazzéletet meghonosítania a nevadai városban. 1969-ben viszont már Los Angeles-i lakosként üdvözölte a vibrafonost, amikor a Donte's jazzklubban rendezett hangversenyéről beszámolt. A ma már legendás színhely akkor még új klubnak számított: két tulajdonosa 1966. június 22-én nyitotta meg a kapukat. Kezdetben annyira kevés volt az önbizalmuk és a pénzük, hogy dobost nem is verbuváltak, egy zongoristából és egy bőgősből (Hampton Hawes, Red Mitchell) állt a házizenekar. Végül mégis a zsebükbe nyúltak, és leszerződtették Donald Bailey dobost. A „piano bar” hamarosan átalakult komolyabb klubbá. Dobogót állítottak be a zenekarok számára, és nemcsak combókat, hanem nagyzenekarokat is szívesen foglalkoztattak. Mike Barone big bandje például öt éven át minden szerdán fellépett itt. Olyan nevek követték, mint Stan Kenton, Woody Herman, Mercer Ellington és Count Basie.

Tommy Vig egy „nagyzenekari szörnyeteg”-gel lépett fel a klubban. Együttesében nem kevesebb, mint hat trombitás szerepelt, és összesen huszonegy tagot számlált a big band, mely Vig Las Vegasban játszott zenéit tolmácsolta, a legtöbbet nagyon jó hangszerelésben és hiteles előadásban. De időnként a sok trombitától és tubától elnehezült a program. Feather fogalmazásában: Tommy még nem rázta le cipőjéről a Las Vegas-i csillagport. A zenészek nem túl nagy lelkesedéssel játszották el Strauss egyik keringőjének jazzesített változatát vagy A. W. Ketèlbey Egy perzsa vásárban című darabjának jazz-átiratát. A szólisták jók voltak, nem zavartatták magukat a túlsúlyos zenei közegtől. Kiemelkedett George Bohanon harsonás, Don Menza tenorszaxofonos és Tony Ortega fuvolista. A koncerten élvezetes, rögtönzött négyvibrafonos párbajt vívott Terry Gibbs, Tommy Vig, Ortega felesége, Mona és Emil Richards.¹⁷

Mint köztudott, a saját zenekarokkal való fellépések mellett Tommy Vig ekkoriban is elsősorban mások együtteseiben kísért. Egy efféle kiszenekari „gig”-ről számol be 1969 őszén a Down Beat. A mai ismereteink szerint szinte szupergroupnak nevezhető kvintettet Terry Gibbs vibrafonos irányította. Az együttesben Irene Kral énekelt, Frank Strazzeri zongorázott, Herb Mickman bőgőzött és Tommy Vig dobolt. A koncertre áldatlan állapotok mellett került sor a Santa Monica-i Masters Innben. A zongora „reménytelenül lehangolódott” volt, a közönség akkora zajt csapott, mint „egy tijuanai bikaviadalon”, ráadásul az énekesnő torokfájással küszködött. A remek zene azonban feledtette a problémákat. A konzisztens Gibbs mindig nagy hangsúlyt fektet rá, hogy elsőrangú kísérőkkel vegye körül magát, bármilyen formációban szólal is meg. Ezen kívül finom, évődő humorral fűszerezi előadásait. „Világbajnok” a rágógumi-őrlésben, amit koncertjein se hagy abba. Tommy Viget az On Green Dolphin Street tolmácsolása kapcsán emlegeti a cikk, melyet „ízléses seprűzéssel” oldott meg a magyar dobos.¹⁸

Tommy Vig Kaliforniába költözése után is alkalmilag folytatta Las Vegas-i fellépéseit. 1970 nyarán ismét a Caesars Palace-ben találjuk egy nagyzenekari koncerten. Hagyománnyá vált ugyanis, hogy a vibrafonos évente egyszer fellép big bandje élén a Las Vegas-i szállodában. E hangversenyek az Annual Tommy Vig Concert nevet viselték, és 1970-ben ötödik alkalommal került sor az eseményre.

Az első híradás szerint az együttes változatos stílusban játszik, a korai Woody Hermantől a kései Stan Kentonig minden megszólal a műsorban. Strauss- és Stravinsky-átiratok jelentik a „pikáns garnírung”-ot. Új szerzeményként említik az apja egykori dallamára komponált Memories-t (noha a darab ekkor már több mint egy éve szerepelt a vibrafonos műsorán), melyben dominálnak a piccolók és fuvolák. A muzsikus másik új darabja a Collage II.: „tipikus Vig-patchwork”. A szám prózai betéteket is tartalmazott, melyek során a Down Beat kritikusa, Harvey Siders találomra meghatározásokat olvasott fel egy szótárból. A klimax alatt legalább hat muzsikus a big bandből elvonult a széksorok közötti folyosón. A C Side szintén új darab volt a repertoárban, a koncert kritikusa ezt a számot érezte a legkifejezésteljesebbnek. Tommy a koncert egyes pontjain vibrafonduókat játszott a vendég Emil Richards-zal. „A legendás” Red Rodney, Charlie Parker egykori trombitása szólózott a 'Round Midnight-ban, megmutatva, hogyan is szólt a jazz a régi szép időkben. Charlie Parker és a bebop szelleme amúgy is belengte az egész koncertet, például a boposan fújó Charlie McLean altjátékában.

Tommy igazi meglepetést is tartogatott a közönség számára, midőn bemutatta az egybegyűlteknek Bacsik Eleket, aki talán minden idők első (elektromos) jazzbrácsa-szólójával mutatkozott be a Gypsy in My Soul című darabban. A számban tamburinra váltott a vibrafonos. Vig szürrealista fogásokkal (gimmicks) is tarkította az előadást: vicces anekdotákat mesélt, és arról csevegett, vajon ki mindenki ül a közönség soraiban.¹⁹

A műsor résztvevőjévé tett Harvey Siders is beszámolt ugyanerről az eseményről.²⁰ A Down Beat kritikusa érezhetően lelkesebben hallgatta a koncertet Feathernél. Viget „magyar hurrikánnak” nevezte, s amikor a cikk elején osztályozta a jazzmuzsikusokat a koncertkritikákhoz való viszonyuk szerint, a magyar zenészt külön, egyszemélyes kategóriaként kezelte. Joggal, hiszen Tommy Vig azok közé sem sorolható, akik egyszerűen nem tudnak, vagy akarattal nem vesznek tudomást a reflektorok túloldalán ülő újságírókról, de abba a kategóriába se tartozik, amelyben a muzsikusok a koncert előtt intenzív PR-munkát fejtenek ki, hogy minél bővebb és kedvezőbb sajtójuk legyen. E lehetőségek helyett Vig a koncert részévé tette a sajtót Siders személyében. Down Beat logóval ellátott asztalkát állíttatott a színpadra, hogy a kritikus tudjon hol írni, jegyzeteket készíteni. Még papírt és írószerszámot is biztosított a számára. Maga Siders így olyan közelségből hallhatta a zenekart, hogy úgy érezte, szinte maga is a ritmusszekció tagjává vált. Az újságírónak nemcsak az volt a feladata, hogy bírálatot fogalmazzon a hangversenyről, hanem az is, hogy bizonyos számokat bevezetéssel lásson el, és megmagyarázzon a közönségnek. De Tommy egyéb csínytevésekkel is készült ez alkalomra. Egy évvel korábban — emlékezhetünk — Tarzanként lengve egy kötélről üdvözölte a nézősereget. Két évvel korábban pedig a vékony, inas, rezzenéstelen arcú, mandarinnak öltözött vibrafonos úgy kezdte a hangversenyt, hogy átvonult a színpadon, és hatalmas ütést mért az ott álló felfüggesztett gongra. 1970-ben sem okozott csalódást a performance-ait szerető publikumnak: egy intésére mind a huszonkét zenésze felállt, a színpad előterébe lépett, majd hangszerrel a kézben nagyságrendben felsorakozott. Miután a fotográfus végzett a csoportképpel, a zenekarvezető újabb intésére „yearbook style” pozícióba helyezkedett a huszonkét muzsikus, ahogy a futballcsapatok is szoktak, egy álló és egy guggoló sort alkotva. Újabb fotók. A bohóckodásnak egy down beat vetett véget, és a zenekar belecsapott a You and You Waltz-ba (Strauss), az egyik legkarakterisztikusabban swingelő, élénk ¾-es, „ugató” rezesekkel megtűzdelt repertoárdarabba. A big band összeállításában új nevek is feltűntek: Louis Valizan, Merv Harding, Wes Nicholas, Jim Fuller, Walter Johnson és Red Rodney volt a trombitás, Archie LeCoque, Gus Mancuso, Dan Trinter és Hoot Peterson pozanozott, Ted Snyder tubázott, Dick Palladino, Charlie McLean, Rick Davis, Tom Hall és Willy Perry fafúvókon játszott, Adelaide Robbins zongorázott, Tommy Vig és Emil Richards vibrafonozott és ütőkön játszott, Roger Rampton is ütőhangszereket kezelt, John Worster bőgőzött, Bacsik Elek gitározott és elektromos brácsán játszott, Sandy Savino pedig dobolt.

Siderstől azt is megtudjuk, hogy a Memories szerzője, Vig György személyesen részt vett a koncerten, és bizonyára méltányolta Merv Harding érzékeny szárnykürtszólóját az általa komponált számban. Akárcsak Louis Valizan trombitajátékát az uptempós Long Short Plus-ban, vagy fia kísérő nélküli vibrafonozását a Here's That Rainy Day című standardben. Hosszasabban ír a szerző a What, az Angel Eyes, a Collage Two, a C-Side, és a Gypsy in My Soul előadásairól is. Red Rodney a Pick Yourself Up-ban és a 'Round Midnight-ban remekelt, Emil Richards pedig a Well, You Needn't-ben hozta vissza a bebop-időket. Vig saját Happiness című darabja is bopos, nyitott akkordokkal a reszelős rezes frázisok végén. Az 1970-es Caesars Palace-koncert keretes szerkezetű volt: a függöny legördülésekor ismét a nyitó Strauss-átiratot játszotta a zenekar. Siders végül annak a vágyának ad hangot, hogy Vig évi egyszeri „orgiái” sose fejeződjenek be.

A következő évben rövidhírek informálnak Tommy Vig tevékenységéről. Előbb egy ingyenes hangversenyéről, melyen sztárvendégként Buddy Collette szaxofonos-fuvolista is fellép²¹, majd arról, hogy az Észak-Hollywoodban élő muzsikus a Magyar Rádió meghívására hazatér Budapestre egy lemezfelvételre és egy koncertre.²² Egy kvartett élén játszik majd élő közönség előtt. A hangversenyt felveszi a rádió, és lemezre is rögzítik.²³

Nyáron ismét Leonard Feather adott hírt arról, hol és mikor hallgathatók meg a Los Angeles-ben működő magyar jazzisták. Mint írja, a Sunset Stripen levő The Melody Room mostantól heti hét este jazzműsort ad különböző stílusokban: lesz itt akusztikus és elektromos hangszerekre épülő zenekar, hagyományos jazz és jazz-rock, combo és big band. A két leggyakoribb attrakció ebben a „gulyásban” két magyar emigráns csapata: Steve Hideg dobos szeptettje csütörtökön és pénteken játszik, Tommy Vig nagyzenekara szombaton, kvartettje pedig vasárnap. Az egyéb programok se megvetendők: hétfőnként Gary Barone trombitás kvartettje. Kedden Ernie Watts egy Encounter nevű jazz-rock group élén. Szerdán Vig fúvósszekciójából Tony Ortega kvartettformációban. Vig nagyzenekara adta az első koncertet. Feather szerint Tommy zenéje továbbra is sok forrásból merít: a „stop-and-go fragmentation” a korai Stravinskyt idézi, a tíztagú rezes szekció pedig Kentontól vett elem. A melodikusabb számokban lágyan folyó fuvolákat és fafúvókat alkalmaz, például az Autumn Leaves-ben vagy a „polikromatikus” Sunrise Sunset-ben. A zenekar remekül összeszokott ahhoz képest, hogy nem állandó tagokból áll. Erősségei: Cat Anderson trombitás, Bill Perkins baritonszaxofonos és Charlie Loper harsonás.²⁴

Fél évvel később Sherman Oaksban (Ventura Blvd.), az anyagi nehézségekkel küzdő Jazz West klubban tűnik fel a magyar vibrafonos. „Electra-vibes” szólói lendületesen tükrözik vissza személyiségét. Időnként humorral fűszerezi előadásait, néha fellengzősek a gesztusai. Arrangement-jai a romantikus impresszionizmus és a swinges jazz között oszcillálnak, alkalmi disszonanciákkal, melyeknek egyik klasszikus forrása alighanem Bartók zenéje. A szaxofonos szekció ritkán önállósul. Érdekes kombinációk alakulnak ki a fafúvók és a rezesek között. Dicsérendő Vig zenekar-összeállítása. A tagok között megtalálható a huszonéves fiataltól a közel hatvan évesig mindenki, a legkülönbözőbb nemzetekből. Mennyire különbözik ez az összeállítás Jack Daugherty szintén a Jazz Westben fellépő zenekaráétól, mely kizárólag stúdiózenészekből áll! Tommy Vig nem tart szigorú fegyelmet a csapatában, inkább az eredeti gondolkodást igénylő megoldások érdeklik. A zenekarvezetőn kívül fél tucatnyi remek szólistát találunk a tizenkilenc tagú zenekarban: többek között Britt Woodman és Benny Powell harsonást, valamint Bob Cooper és Jackie Kelso szaxofonos-fuvolistát. Adódik a következtetés: nyilvánvalóan inkább a szórakozásért, mintsem a pénzért dolgoznak nála a muzsikusok. Annyira nívós ez a zenekar, hogy sokkal népesebb publikumot is megérdemelne, mint amilyen a Jazz Westbe ellátogat.²⁵

Akadnak a tudósítások között nevetséges tévedések is. Az egyik rövidhír arról számol be, hogy Tommy húsztagú nagyzenekarával lép fel a Donte’s klubban (Észak-Hollywoodban), és a magyar származású komponista-arranzsőr trombitán játszik.²⁶

Ebben az évben adja témánk szempontjából talán legfontosabb interjúját Vig korábbi mentora, Stan Kenton is. Többek között ezt nyilatkozza a jövő reménységeiről: „Itt volt Don Ellis; aztán ott van Tommy Vig is Los Angelesben − nagyon rátermett személyiség és tehetséges muzsikus, de eddig még nem tudta kibontakoztatni a képességeit. Magyarországról érkezett az Államokba: nagyszerű dobos és kiváló nagyzenekari arranzsőr.”²⁷

Legközelebb egy délutáni Vig-koncertről közölt beszámolót Leonard Feather. Tizenkilenc tagú nagyzenekarral vonult a színpadra Tommy Vig. A big band tagjainak jelentős része már korábban is játszott vele, de néhány új névvel is erősödött a zenekar. A tíztagú rézfúvós szekció élén Rob Hicks trombitás állt. Még a nagy Don Ellis is (maga szintén nagyzenekar-vezető, aki néhány nappal korábban a Royce Hallban adott hangversenyt) csak tag volt a fúvósszólamban. Vig a Feathertől már korábban is emlegetett kentoni bravúrokat ezúttal szintén humorral és egyszerűséggel egészítette ki. Míg a Days of Wine and Roses című standardot szokatlan harmonizálással tálalta, a feleségének, Miának írt Just for You című szerzeménye „szerény és gyönyörű” volt: e számban Britt Woodman harsonás játszott szólót. A cikkíró szerint akkor a legmeggyőzőbb a zenekar, amikor a vibrafonos elővesz egy negyvenöt éves régiséget a „jazz szeméttelepéről”, jelen esetben Fats Waller Honeysuckle Rose című darabját. Tommy épp a megfelelő, könnyed, swinges tempóban adta elő a számot Ira Shulman mesteri altszaxofon-, Blue Metro trombita- és Benny Powell harsona-szólójával, majd egy disszonáns, Stravinskyra emlékeztető akkorddal fejezte be a darabot, mely a maga örökkévalóságában sziklamászó-effektusként hatott. Rockos arrangement-ban szólt a Caravan, melyben Vig négy ütővel szólózott vibrafonján, Don Ellis pedig Tommy egyik filmzene-szerzeményében (Evil Eyes) jutott trombitaszólóhoz. A ritmusszekcióból Feather kiemeli Joe Porcaro dobost és „a rettenthetetlen” női basszusgitárost, Carol Kaye-t.²⁸

Tommy a filmzene-készítésben is kipróbálta magát. 1974-ben mutatták be a Nightmare Circus című horrorfilmet (egyéb ismert címei: The Barn of the Naked Dead, illetve Terror Circus) Alan Rudolph rendezésében, Vig zenéjével. A történet a hollywoodi rémfilm-klisékre épül. Éjszaka három görl utazik a sivatagban autóval, de a járgány lerobban. Reggel egy Andre nevű fiatalember ígér nekik segítséget, ám hamarosan kiderül róla, hogy őrült, akit családi gondjai tettek tönkre. Anyja gyerekkorában elhagyta, így most nőket tart láncra verve a pajtájában, és cirkuszi számokat taníttat be velük. Andre apja ugyan él még, de őrjöngő gyilkos mutáns, akit Andre lakat alatt tart a fészerben. És így tovább. A film igen rossz kritikákat kapott, Welch Everman „hamis feminizmust” emlegetett vele kapcsolatban: a mű szerinte azt sugallta, hogy a nőkkel szembeni erőszakért nem kell bűntudatot éreznie a főhősnek.²⁹

Szerző nélküli rövidhír tudatja egy évvel később, hogy a Gerald Wilson Big Band nyitja meg szeptember 7-én a ingyenes Fall Jazz Concerts eseménysorozatot a Pilgrimage Színházban. A koncertek vasárnap délután 2-kor kezdődnek. Érdemes röviden áttekinteni a műsort, hogy képet kapjunk róla, milyen együttesekkel szerepelt egy koncertsorozatban a Vig-nagyzenekar. A szeptemberi kínálatban találjuk még a Penland Polygont (Patrice Rushennel és Ralph Penlanddel), a National Endowmentet (Paul Ruhland és Richard P. Wilson vezetésével), valamint a Tommy Vig Big Bandet (szeptember 28-án). Októberben lép színpadra a Fair Warning Willie Bobo közreműködésével, a Gary Herbig Quintet, a Bruce Lofgren’s Starbound és a Vi Redd Sextet. Novemberben pedig a The Brent Brace New Music Ensemble, illetve a Toshiko Akiyoshi-Lew Tabackin Big Band lesz hallható.³⁰

A Pilgrimage nemcsak 1975-ben látta vendégül a nyugati part legjelesebb jazz-zenészeit, akik az amerikai közönség szórakoztatására alkalmas látványos showműsorokkal készültek a fellépésekre. 1976 nyarán, Apák Napján például az akkor hároméves Roger Vig is dobolt egy számot apja koncertjén. Az ifjú magyar-koreai-amerikai tehetség miniatűr dobfelszerelése mögött olyan elszántan muzsikált, mintha már általános iskolába készülne. Leonard Feather még azt is megkockáztatja, hogy 1999-re talán belőle válik majd az új Shelly Manne. Édesanyja, Mia szintén szót kapott a hangversenyen. Jazzes számairól és higgadt stílusáról elégedetten nyilatkozik a jazzkritikus. A Pilgrimage szinte hagyományt teremtett a muzsikusok gyermekeinek felléptetésével: előbb Willie Bobo kisfia mutatkozott be dobokon, majd Terry Gibbs gyermeke következett. De egyikük sem olyan fiatalon kezdte a muzsikálást, mint Roger Vig.

Tommy ez alkalommal már a zenekar nevével is fityiszt mutatott – kinek is? Talán a magukat mindig halálosan komolyan vevő nagyzenekari konvencióknak, valamint az elnevezéseikben is irányzatjelölő kifejezéseket (jazz, rock, disco) hordozó, és vegytiszta (vagy annak gondolt) stílusokban előadó együtteseknek. Big bandjét e napon „Tommy Vig's Bicentennial Electravibe All-Star Symphonic Jazz Rock Festival Disco Orchestrá”-nak keresztelte el, amit Feather úgy értelmez, hogy a zenekarvezető nem akarta, hogy teljesen komolyan vegyék a zenéjét. Az arrangement-okban ismét megfigyeli az ütők és a rezesek dominanciáját, és elismerő hangon szól Don Ellis hosszú szólójáról a Now Blues című darabban. A trombitás itt „valve-cum-slide”, vagyis szelepes/tolócsöves harsonán játszott. Egy filmzenére emlékeztető darabban Art Pepper altszaxofonos volt a szólista, a visszatérő For Mia című Vig-szerzeményben pedig Britt Woodman harsonás került fókuszba. A kritikus felveti, hogy a filmzene-írás talán Tommy Vig művészetének legkreatívabb része.

Vig Tommy készségesen komédiázó attitűdje e koncerten egy blues-téma és a John Philip Souza által 1896-ban írt The Stars and Stripes Forever című nemzeti induló (national march), az amerikai patriotizmus egyik közismert jelképe összeházasításában mutatkozott meg.³¹

A 70-es évek második felében és a 80-as évek elején ritkultak a Tommy Vig zenéjével kapcsolatos híradások, bővebb információt 1984-ben kapunk különböző lapokból, főként az Olympic Arts Festival megrendezése és lebonyolítása kapcsán. Kis hírből tudjuk meg 1976-ban, hogy húsztagú nagyzenekart irányít Vig egy „mini jazzfesztiválon” Redondo Beachen, a Concerts by the Sea klubban, és Don Ellis lesz a hangverseny fő szólistája.³² Sokkal informatívabb Bill Kirchner lemezkritikája 1978-ból.³³ A cikk előbb általánosan értekezik a nagyzenekari jazz múltjáról és jelenéről, majd frissen megjelent albumokat ismertet. A kiválasztott lemezek között található a Thad Jones-Mel Lewis big band Live in Munich című felvétele (Horizon), az Akiyoshi-Tabackin nagyzenekar Insights-a (RCA), valamint Tommy Vig 1967 körüli Las Vegas-i nagyzenekari felvételei, melyek a cikk írása előtt nem sokkal új kiadásban is megjelentek az Encounter With Time albumon (Discovery, DS-780). Az 1967-es alkalmi zenekar tagjai hajnalban próbáltak, miután végeztek fizetős munkájukkal a kaszinókban. A reissue egy része már korábban napvilágot látott az „obskurus” The Sound of the Seventies lemezen. Kirchner úgy véli (Leonard Featherrel egyetértve), hogy Tommy Vig nagyzenekari felfogásában a Stan Kenton- és Gerald Wilson-vonalat követi: „merész és rezes”, néha túlságosan is…Egyes részek akár krimik aláfestő zenéi is lehetnének, nem véletlen, hogy Vig többek között Henry Mancinival dolgozott Los Angelesben. A rezesek kiemelkedőek ebben a jól megírt zeneanyagban, amely ugyanakkor nem mérföldkő a nagyzenekari lemezpiacon. A zenekarvezető „pajkos humora” a régi John Dankworth-t idézi a hallgató eszébe. (A cikkíró által emlegetett brit altszaxofonos-klarinétos 1953-ban alakított nagyzenekart. Ő volt Cleo Laine jazzénekesnő férje.)

Újabb szórakoztató filmhez írt zenét Tommy 1982-ben. A Los Angeles Times-ban képes hirdetést olvashatunk „Amerika legdilisebb új szuperhőséről”, azaz Bruce-ról a nemrég elkészült They Call Me Bruce? című film kapcsán. A főbb szerepekben Johnny Yune, Margaux Hemingway, Pam Huntington és Ralph Mauro látható. A film producere és rendezője Elliott Hong. A vígjáték zenéjét Tommy Vig írta, és a filmben elhangzó Oriental Boy című számot Mia Kim énekli.³⁴ Ugyancsak rövidhír tudatja az olvasókkal 1984 nyarán, hogy Charlene Brown dala nyerte a tíz ezer dolláros fődíjat a Shrine Auditoriumban megrendezett második World Song Festivalon. Az évente megtartott eseményen második díjat nyert (öt ezer dollárt) Tommy Vig és Lorraine Feather We’ll Start Today című számukkal. (Az énekesnő Leonard Feather jazzkritikus lánya, napjainkban is aktív zeneművész.)³⁵

A kronológia azt kívánná, hogy ezután az Olympic Arts Festival sajtóját foglaljuk össze, de mivel Tommy életében az volt a legjelentősebb szakmai esemény 1984-ben, hagyjuk inkább kicsit későbbre, és idézzünk fel előtte egy őszi hírt. Szeptember 26-án hunyt el Tommy egyik kedves volt munkatársa, egyben a West Coast jazz kiemelkedő alakja, Shelly Manne dobos. Halálának híréről természetesen számos lap beszámolt, többek között a kanadai The Globe and Mail, mely szerző nélküli nekrológgal búcsúzott a meghatározó jelentőségű muzsikustól. A cikk elmondja, hogy a hatvannégy éves dobost otthonában agyvérzés érte, kórházba szállították, és egy nappal később elhunyt. Shelly Manne pályája negyvenöt évet fogott át. Egy hónappal a halála előtt még fellépett Hollywoodban, a Vig által szervezett Olympic Arts Festivalon. Tom Bradley polgármester szeptember 9-ét Shelly Manne Nappá nyilvánította Los Angelesben. Tommy Vig, aki az elmúlt tizenhét évben rendszeresen dolgozott együtt Shelly Manne-nel, elmondta, hogy a dobos „keményen, és szinte szünet nélkül dolgozott”. Majd hozzátette: „Shelly Manne sokkal több volt, mint egy nagyszerű dobos. A világszerte ismertté lett amerikai zene képviselője volt.” Manne 1920. június 11-én született New York-ban. 1970-ben európai turnéja után egy nyilatkozatában meglepetésének adott hangot, hogy Olaszországban olyan jazzrajongókkal találkozott, akiknek láthatóan minden addig készített lemeze megvolt. Márpedig ezek nagy gyűjtemények lehettek, mivel Manne saját nevén megjelent albumain túl rengeteg lemezen volt kísérő. Több filmben is játszott, így a The Gene Krupa Story-ban, az I Want To Live-ben és a The Five Pennies-ben.³⁶

Az 1984-es Los Angeles-i Olympic Jazz Festival szervezésével és lebonyolításával Tommy Viget bízták meg. A négy napon át tartó rendezvény az olimpia idején, illetve az azt megelőző hetekben megtartott Olympic Arts Festival része volt. Ahhoz, hogy jobban értsük e hatalmas kulturális vállalkozás lényegét, s ezen keresztül a Tommy Vig szervezte fesztivál szellemét, a 20. század elejéig kell visszamennünk. A művészetek és az esztétika, valamint az olimpiai mozgalom összekapcsolásának története 1906-ban kezdődött, amikor Pierre de Coubertin báró, a modern olimpiai játékok alapítója konferenciát szervezett Párizsban a művészet, az irodalom és az olimpiai gondolat összeköthetőségéről. Coubertin felfogása szerint az olimpiai ideál nemcsak a sportteljesítmények, hanem az egész emberi individuum ünnepe kellene hogy legyen. Ez az idea a stockholmi olimpián (1912) jelent meg először a gyakorlatban, amikor öt művészeti „versenyágban” osztottak ki érmeket: irodalomban, építészetben, szobrászatban, festészetben és zenében. A coubertini gondolat azonban megvalósításakor számtalan problémát vetett fel. Sok esetben a bírálók, máskor pedig a művészek akadályozták a sikeres lebonyolítást. A képzőművészek, írók és zenészek legjobbjai közül sokan úgy gondolták, addigi teljesítményük alapján inkább a szakmai bírálók, nem pedig a versenyzők között volna a helyük. Technikai problémák is bőven adódtak, például a kiállítások szállításával kapcsolatban, és a szimfonikus zenekarokkal szintén túl nehéznek bizonyult újabb és újabb műveket betaníttatni. A különböző nehézségek végigkísérték a következő tíz olimpiát, majd az 1948-as londoni sportversenyek végeztével a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) törölte a játékok közül a művészeti programokat. Négy évvel később, Helsinkiben már csupán kiállítások és fesztiválok formáját öltötték a kulturális események.

A XXIII. modern olimpia lebonyolításáért felelős testület, a Los Angeles-i Olimpiai Szervezőbizottság (LAOOC) az Alapszabályban leírtakkal összhangban tízhetes művészeti fesztivált rendezett a kaliforniai városban. A fesztivál eseményeinek jelentős része megelőzte a sportversenyek kezdetét, ezzel is jelezve, hogy szó sincs a művészet és a sport vetélkedéséről. Az Olympic Arts Festival első hét hetében (1984. június 1-július 20. között) a nemzetközi programok domináltak, ami tükrözte egyrészt a sportversenyek nemzetközi jellegét, másrészt pedig a kozmopolita (nyolcvan nyelvet és kultúrát összefogó) város színpompás szellemiségét is hivatva volt érzékeltetni. A fesztivál utolsó három hetében (július 20-augusztus 12.) viszont Los Angeles és az Egyesült Államok kulturális gazdagságát közvetítették a fesztiválprogramok. Mind az olimpia, mind pedig az Olympic Arts Festival sokat köszönhet a város készséges vezetőinek. A fesztivál szervezői felvették a kapcsolatot a városi múzeumokkal, galériákkal, színházakkal és kultúrközpontokkal. Emez intézmények társproducerekként váltak a fesztivál részévé. A fesztivál főszponzora a Times Mirror Company volt, mely nagy művészi szabadságot biztosított a résztvevőknek, és a szervezés hatalmas munkáját is liberálisan kezelte.

Jelentős eseménynek számított, hogy néhány arab, illetve kelet-európai ország bojkottja mellett Kína 1952 óta most vett részt először a nagyszabású sportviadalokon, melyeken az Egyesült Államok végül nyolcvanhárom aranyérmet szerzett.

Minden kedvező feltétel ellenére a fesztivál jazzprogramjait beharangozó Leonard Feather (már a fesztivál idején) azt írta, ezek a zenei események távolról sem lesznek olyan csúcstalálkozók, amilyenek lehettek volna. Ott lesz ugyanis Wynton Marsalis, Charlie Haden, Joe Williams, Shelly Manne és természetesen Tommy Vig, viszont hiányozni fog Miles Davis, Dizzy Gillespie, Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Oscar Peterson és Woody Herman – hogy csak néhány nevet említsünk azon jazzisták közül, akik nemzetközileg elismert művészei Amerika egyetlen őshonos zenei műfajának. Valójában két jazzprogramot szerveztek Los Angeles-ben az olimpia idejére: az egynapos Great Olympic Jazz Marathont, valamint a négynapos Olympic Jazz Festivalt a John Anson Ford Színházban (augusztus 2-5.). Feather szegényesnek érzi a programkínálatot, mivel a sporteseményekre feltehetően rengeteg olyan külföldi vendég érkezik majd, aki a jazzre mint Amerika jellegzetes és meghatározó zenei műfajára kíváncsi.³⁷

Feather a Los Angeles Times hasábjain több cikkben méltatta az 1984. augusztus 2-5. között megrendezett Olympic Jazz Festival eredményeit. Legátfogóbb ismertetésének 1984 augusztusában az Olympic Arts Jazz Review. Creativity, Careful Planning Work in Concert címet adta, ez a szöveg jelent meg később egy európai szaklapban is, ekkor már rövidebb címmel (The Flaming Torch).³⁸ A jazzkritikus egyértelmű sikerként könyveli el a Tommy Vig szervezte fesztivált, mely a szervező ígéretének (és esztétikai ízlésének) megfelelően kerülte a fusiont, a funkot és a rockot. Vig számos szerepben volt jelen a fesztiválon: egyedüli producerként, egy húszfős big band irányítójaként, a legtöbb felcsendülő új melódia komponistájaként és arranzsőreként, vibrafonos szólistaként, valamint az egyik fellépő énekesnő férjeként. A nyitó napon, csütörtökön a japán kornettos, Terumasa Hino jelentette a legnagyobb meglepetést. Az I'll Remember April című standard darabban fújt szólóját Feather „vad sortűz”-höz hasonlította. A szóló végén Hino Milcho Leviev zongorista hangszerének húrjaihoz nyomva fújta a kornettet, s az ennek nyomán keletkezett finoman szólva is szokatlan hangrezgések meghökkentették, illetve elborzasztották a hagyományos jazzhez szokott közönséget. Feather nem írta meg cikkében, de Tommy Vig visszaemlékezése szerint a produkciót a színfalak mögül hallgató Benny Carter is elszörnyedt a zenei „szentségtörés”-től. Hino Tommy Vig Olympian Cymbals című számában tért vissza a színpadra. Szólista társa a kanadai fuvolista, Moe Koffman volt. A darabban Shelly Manne dobolt. Valószínűleg a Vig-féle fesztivál volt az egyik utolsó fellépése.

A Relay című különleges számban Bobby Bruce hegedült, Don Palmer pedig violectrán játszott. (A fogalom gyűjtőnév: jelenthet elektromos hegedűt, brácsát, csellót vagy bőgőt. A violectrákat gyártó birminghami David Bruce Johnson weboldala szerint 1992 óta készülnek efféle hangszerek, de Feather cikke a bizonyíték rá, hogy a szó már korábban is létezett.) A cikkíró úgy jellemzi a szerzeményt, mint amely a wagneri dagályosság, a blues és az atonalitás között egyensúlyozott.

A The Ballad of the Olympian — hasonlóan az előző számhoz — túl hosszúra és túlságosan kidolgozottra sikerült, de a remekbe szabott betétek se hiányoztak belőle, például Lonnie Shetter pusztán harsonáktól és egy tubától kísért altszaxofon-szólója. Félsikerként értékelte Feather Bill Holman The Five Rings című darabját is.

Mia Vig szerepeltetésével kapcsolatban nem lehetett szó nepotizmusról; művészileg indokoltnak vélte a szerző a szöuli születésű énekesnő fellépését. Ráadásul azt az országot képviselte, mely a következő, 1988-as olimpiát rendezi majd. Feather valójában popénekesnek nevezi Miát, aki a Kim Sistersben szerzett hírnevet magának a Las Vegas-i évek alatt. Mia három dalt énekelt az 1984-es fesztiválon, ezek közül a férjével közösen írt He's My Man sikerült a legjobban, véli Feather.

A koncertet Benny Carter fellépése zárta. Tommy arrangement-jában hangzott el az altszaxofonos tizenhat ütemes When Lights Are Low-ja, melynek harmóniai struktúrája emlékeztet az Olympian Cymbals-éra, valamint az Olympian Lady-ére, egy új Vig-balladáéra — ugyancsak a Carter-programból.

Tom Bradley polgármester tartotta a tömör nyitóbeszédet, és a műsort is végighallgatta. A hangverseny konferansziéja (emcee) Willis Canover rádiós disc jockey volt. Őt — Bradley-vel ellentétben — nem jellemezte a tömörség („lapsed into prolixity”).

Pénteken Gerald Wilson dirigálta a Vig-nagyzenekart, az ő előadásukban szólalt meg egy újabb kompozíció, a The Flaming Torch. Wilson egy régebbi saját számát (Viva Tirado) is elvezényelte, itt Herman Riley tenoron, Joe Davis trombitán és Vig Tommy vibrafonon szólózott. Mindhárom muzsikus magas színvonalon végigzenélte az egész fesztivált. Ugyanezen a napon lépett színpadra James Newton avantgárd és Moe Koffman mainstream fuvolista, akiknek különböző zenei felfogása nagyszerűen kiegészítette egymást. Utóbbi eljátszotta 1957-ben komponált Swingin' Shepherd Blues című számát, és később egy emlékezetes altszaxofon-szólót is fújt.

Sue Raney énekét Bob Florence kísérte zongorán. A tökéletesen intonáló és érzékenyen frazeáló énekesnő előadta a Skylark-ot, valamint a „boppish” humorral fűszerezett Basically Speaking-et. Mindkettő nagyszerűen illett színes egyéniségéhez. Louie Bellson dobos legenda pedig szokásos két nagydobos technikáját hozta a Vig-féle Olympian Concerto-ban, valamint a That's Bellson című darabban, melyet Thad Jones írt a muzsikustársának. Duóban hangzott el Vig Communique című száma: a vibrafonos Milcho Leviev pianistával játszott érzékeny kettőst.

A napi programok mindig Tommy Vig Faster, Higher, Stronger című szerzeményével kezdődtek, különböző formációkban. Feather, aki négy különböző változatban hallhatta a remek számot, Ernie Watts, Ron Brown, Herman Riley, Bill Green és Thom Mason szólóit emeli ki értékelésében. Stan Kentonhoz íródott Chick Sponder Trombolympic Suite-ja, Milcho Leviev zongorára és zenekarra írt Golden Fleece-e pedig miniatűr jazz-zongoratörténetet mutatott be félelmetes tempójú stílusváltásokkal. Leviev szólóban játszotta el Dave Brubeck Blue Rondo à la Turk-jét: Feather szerint Leviev változata klasszisokkal volt jobb az eredeti változatnál (a Time Out lemezen). „Nemzeti kincsünket”, a blues-t képviselte a szombati fesztiválnapon Jimmy Witherspoon hangversenye. És még nem ért véget a szombati műsor! Következett a Nyugat-Németországból érkezett „fenomenális” Albert Mangelsdorff, aki a nagyzenekarral közösen tolmácsolta Tommy Miának írt „gyönyörű balladáját”, a Just for You-t. „Unglaublich!”, írja a harsonásról Feather. És akinek még ennyi élvezet se volt elég egy napra, meghallgathatta a huszonegy éves ausztrál csodatrombitást, James Morrisont. Később, Vig International Teamwork-jében arról is bizonyságot tett Morrison, hogy harsonásnak épp olyan jó, mint trombitásnak.

A vasárnapi záró matinékoncerten lépett fel ismét Albert Mangelsdorff, s játszotta el kíséret nélkül Ellington Mood Indigo-ját, melyben úgyszólván az egész Ellington-nagyzenekar megszólalt egyetlen hangszeren. Ezt három jelentéktelenebb darab követte, majd egy újabb bluesikon, a hetvenkét éves Big Joe Turner kapott szót. Ok Yoon Kil koreai szopránszaxofonos hazájának egy pentaton skálára épülő népdalát szólaltatta meg, melyet valahogy sikerült blues-ba átfordítania. Arne Domnerus egy svéd zenekar élén érkezett Los Angelesbe. A legnagyobb sikert Putte Wickman klarinétos aratta az együttesből.

A szünet után lépett a dobogóra John Carter klarinétos és Bobby Bradford trombitás kettőse. Futurisztikus avantgárd zenéjükre azonban gyors ütemben kezdett fogyatkozni a publikum. A záróaktus egy nemzetközi szeptett session-je volt. A doboknál a magyar-amerikai Tommy Vig; a zongoránál a bolgár Milcho Leviev; Dave Stone amerikai bőgős; a fúvós hármast pedig az ausztrál James Morrison, a német Albert Mangelsdorff és a szovjet Alekszej Zubov tenorszaxofonos alkotta.

Vig Tommy jazzfesztiválja változatos volt és teremtő jellegű, ráadásul a kommersz jazz se volt jelen a műsorban. Feather szavaival: Los Angelesben„vitán felül az utóbbi évek legintelligensebben megszervezett jazzfesztiválja” volt látható-hallható. Az Olympic Jazz Festival ugyanakkor „az egyik legvidámabb hangulatú ünnepe” volt a műfajnak.

Leonard Feather 1994-ben, nyolcanéves korában hunyt el. Utolsó éveiben inkább már fiatalabb szerzők írták a jazzkritikákat a Los Angeles-i napilapba. Ezek egyike volt Bill Kohlhaase, aki számos borítószöveget is készített lemezekhez, és ma is működő blogjában nemcsak a jazzben, hanem a modern szépirodalomban, a képregényekben, a kulináris művészetekben és a biokertészetben is komoly jártasságról tesz tanúbizonyságot.

Kohlhaase 1991-ben Tommy Vig kiszenekaráról cikkezett. Az együttesben Mia énekelt, Tommy marimbázott és vibrafonozott, a szintén magyar származású Les Czimber zongorázott, John Leftwich bőgőzött és Kevin Tullius dobolt. A zenekar standard darabokra koncentrált: eljátszották az On Green Dolphin Street-et, a Summertime-ot, az A Night In Tunisiá-t, a Straight, No Chaser-t, a The Man I Love-ot, az As Time Goes By-t, valamint a The Days of Wine and Roses énekelt változatát. A felsorolás beszédes: csupa olyan jazzörökzöld szólalt meg, mely a vibrafonos koncertrepertoárjának visszatérő darabja volt. Tommy kollázseffektusként több dalhoz szalagra rögzített nagyzenekari kíséretet mellékelt. A kvintett eljátszotta a vibrafonos California Fantasy című szerzeményét is.³⁹

JEGYZETEK:

1. Bill Coss, Focus On Tommy Vig. Down Beat, 1961. december 7. 18.

2. Billboard, 1963. június 22. 36.

3. Harvey Siders, Tommy Vig. Hotel Sahara, Las Vegas, Nev. Down Beat, 1965. november 4.

4. Harvey Siders, Apostle of Kenton. Tommy Vig – Coming Name. Los Angeles Times, 1966. október 26. 11.

5. Guest Soloists Named for Neophonic Finale. Los Angeles Times, 1966. március 29. 14.

6. Leonard Feather, Neophonic Goes to College. Los Angeles Times, 1966. április 6. 18.

7. Herb Lyon, Tower Ticker. Chicago Tribune, 1967. február 14. 18.

8. Chicago Tribune, 1967. március 22. 14.

9. Douglas Brown, Desert Martini. Desert Sun, 1967. április 1. 4.

10. Harvey Siders, Tommy Vig. Caesar's Palace, Las Vegas. Down Beat, 1968. február 8.

11. Tommy Vig Big Band to Perform. Los Angeles Times, 1968. március 18. 34.

12. Leonard Feather, Tommy Vig Band in College Concert. Los Angeles Times, 1968. április 1. 33.

13. Leonard Feather, Neophonic in Season Finale. Los Angeles Times, 1968. április 17. 13.

14. Pat Thompson, Tommy Vig. Hotel Tropicana, Las Vegas, Nev. Down Beat, 1968. november 14.

15. Down Beat, 1968. december 26.

16. Dan Morgenstern, Tommy Vig. Caesars Palace, Las Vegas, Nev. Down Beat, 1969. március 6. 31.

17. Leonard Feather, Tommy Vig Orchestra Performs at Donte’s. Los Angeles Times, 1969. május 8. 17.

18. Harvey Siders, Terry Gibbs. Masters Inn, Santa Monica, Calif. Down Beat, 1969. október 16.

19. Leonard Feather, Vig in Vegas Jazz Concert. Los Angeles Times, 1970. július 28. 12.

20. Harvey Siders, Caught in the Act. Tommy Vig. Caesars Palace, Las Vegas, Nev. Down Beat, 1970. október 15. 27.

21. Los Angeles Times, 1971. február 6. 8.

22. Ennek a látogatásnak lett az eredménye a Tommy Vig in Budapest! című lemez (Mortney Records, Sherman Oaks, Cal.), melynek CD-változatát néhány évvel ezelőtt a Jazznoise internetes jazzportál forgalmazta. A felvétel a Magyar Rádió 6-os stúdiójában készült 1971. április 25-én. Az együttesben Tommy Vig vibrafonozott, marimbázott és ütőhangszereken játszott, Kőszegi Imre dobolt, Pege Aladár bőgőzött és (Szakcsi) Lakatos Béla zongorázott. A mintegy negyvenperces lemezen négy darab hangzott el: a Straight, No Chaser (Monk), a Softly, As In A Morning Sunrise (Romberg), az Autumn Leaves (Kozma) és az Oleo (Rollins). A hátsó borítón Tommy rövid életrajza olvasható, valamint néhány elismerő vélemény a zenéjéről különböző lapokból (Jazz Journal, The Jazz Record Digest, Jazz And Pop, Jazz Monthly, Variety stb. Az idézetek alatt, mintegy az életrajz kiegészítéseként, ez olvasható: „Leonard Feather szerint Vig lesz a jövő amerikai zenéjének egyik vezéralakja. Tommy 1967-ben megnyerte a vibrafonosok versenyét a nemzetközi jazzkritikusok szavazásai alapján (a Több Figyelmet Érdemlő Tehetségek kategóriájában). 1968-ban és 1969-ben jelölték Az Év Zenekarvezetője címre a Playboy magazinban, a Down Beat-ben pedig 1969-ben a világ tíz legjobb zenekara közé sorolták az együttesét.” Budapesti felvétele volt első kiszenekari albuma, melyen a magyar jazz legkiemelkedőbb alakjai kísérték.

23. Los Angeles Times, 1971. április 23. 13.

24. Leonard Feather, New Jazz Policy at Sunset Strip Club. Los Angeles Times, 1971. június 4. 8.

25. Leonard Feather, Tommy Vig Band at Jazz West. Los Angeles Times, 1972. február 18. 14.

26. Los Angeles Times, 1972. június 10. 8.

27. „There's been Don Ellis; and we have Tommy Vig in Los Angeles, too-he's a very capable personality and musician, but so far he hasn't been able to get anything off the ground. He came from Hungary to the States-a brilliant drummer and arranger in the big band idiom.” Ld. Stan Kenton Talking to Les Tomkins in 1972. http://jazzpro.nationaljazzarchive.org.uk/interviews/kenton_1.htm

28. Leonard Feather, Tommy Vig Band at Pilgrimage Theater. Los Angeles Times, 1974. május 16. 25.

29. Welch Everman, Cult Horror Films: From Attack of the 50 Foot Woman to Zombies of Mora Tau. Secaucus, NJ.: Citadel Press, 2000. 27-28.

30. Los Angeles Times, 1975. augusztus 29. 12.

31. Leonard Feather, At the Pilgrimage. Littlest Vig, 3, Steals the Show. Los Angeles Times, 1976. június 24. 14.

32. Vig, Ellis in Jazz Concert. Los Angeles Times, 1976. március 11. 16.

33. Bill Kirchner, The Big Band Era’s Gone but Rehearsal Bands Are Blossoming. Washington Post, 1978. június 21. 13.

34. Los Angeles Times, 1982. november 12. 9.

35. Los Angeles Times, 1984. július 11. 4.

36. The Globe and Mail, 1984. szeptember 27.

37. Leonard Feather, Jazz Finds No Summit. Los Angeles Times, 1984. július 21. 2.

38. Leonard Feather, The Flaming Torch. Jazz Forum, 1984/6. 37-39.

39. Bill Kohlhaase, Vibraharpist Delivers Styles and Sounds in a Vig Way. Los Angeles Times, 1991. július 30. 2.