UNGÁR ISTVÁN*
Ébredés
Nem tudom, más hogy van vele, engem
mindannyiszor elsápaszt az a páratlan zenei panoráma, amely Bartók Béla: A
fából faragott királyfi c. táncjátékát bevezeti. Olyan mese kezdete, amilyenbe
jó belecsöppenni. Feltárja azt a szépséget, ami félig-meddig álom és valóság
határán alakul ki. A vonósok vibráló C-dúr
harmóniájának fenséges csendjéhez finoman odafurakodik egy
Béla
Bartók - The Wooden Prince, Op. 13, Sz. 60
(Here's Bartók's
first full ballet conducted by Antal Doráti, and performed by the
London Symphony Orchestra in 1964.)
fisz hang,
amelytől a végtelenül nyugodt és békés hajnalkép titokzatossá, izgalmassá
válik. Az érintetlennek tűnő természetfreskó mintha megrezzenne,
sejtelmesen árulkodna arról, hogy az erdő, a patak látszólagos
mozdulatlanságukból hamarosan életre kelnek. Amikor a kürt dallamba szőtt b hangja belevegyül a hangzásba, már az
is bizonyossá válik, hogy ebben a lassanként egyre bátrabb dinamikus
folyamatban szerephez kell jutnia az embernek. Nélküle nincs mese. Az egészhangú skálát sugalmazó ütemek,
mintha szavakba öntenék: „… hol volt, hol nem volt…”. Ezalatt oszlik a homály,
megjelenik az erdő tündére, s talán még kissé álmosan, de határozottan
leparancsolja varázspálcájával a még fent feledkezett csillagokat és átveszi az
uralmat a táj fölött. Egyre világosabb lesz, a zenekar megizmosodik,
felerősödik. Amikorra a napkorong elfoglalja méltó helyét az égbolton
kilövellve sugarait, és asz hangon
megkoronázva már teljes pompájában trónol, az alaposan kibővült hangszer
együttes teljesen más hangzásvilág felé tart. Fényárban úszik és ragyog a
messzeség.
Megpillanthatjuk
a mesebeli játékos királylányt, aki nem is sejti, hogy élete nagy kalandja
előtt áll. Beleolvad a táj tisztaságába. A világegyetem rendje ez a
várakozás teli, misztikus ébredés, eszmélés, kétség és ígéret. Balázs Béla
Bartóknak szánta a fabáb tanulságos történetét, jól ismerte érzékenységét a
természet iránt. Az ébredés a csodavárás, a remény nagy lehetősége. Ehhez
áll szinte díszőrséget A fából faragott királyfi
színpadán megjelenített környezet, amely megindító szeretettel ölel magához.
Ám, ha egy
csetlő-botló, szánalmasan groteszk, lélektelen fabáb töri meg a szép
álmot, ez az egész gyönyörűség elmarad. Amikor egy otromba gép, masina
darabokra hulló részeinek durva, torz hangja ver fel – miként ez a királyfival
megesik – az merénylet az álom ellen. A királyfit bőven kárpótolja majd
egy lélegzetelállító este.
Az sem mindegy,
hogy mit álmodunk. Ismerünk az operairodalomból egy fiatalembert, aki nem
kevesebbet álmodik meg, mint egy művészi értékű dalt. Az álom nem
illan el, igazi költészet lesz belőle, mely kézen fogva jár a muzsikával.
Igen, Stolzingi Walterről van szó Wagner: A
nürnbergi mesterdalnokok c. operájából, aki ébredését követően
álomélményét osztja meg
(Simándy József)
℗ 1997 HUNGAROTON RECORDS LTD.)
a város
nagyra becsült költő mesterével, Hans Sachs-szal.
Az ő bölcsessége segíti az ifjút, hogy megőrizhesse ébredés után is
az álmot: a dalt. A Baar-forma
szabályai szerint tökéletesített mesterdal a megdicsőült álom. Sachs a
művészet alapjairól szól Walternek: „Barátom, költő, ha álmot lát,/
Gondolja ébren újra át!/ És így feltárja az álomkép/ A
titkok rejtett lényegét.”**
Később öten lesznek a kis műhelyszobában, ekkor azt kéri, hogy
álljanak fel, mert ünnepelünk, keresztelőt tartunk, hiszen „világra jött
egy gyermek”. Ez az ébren végiggondolt versenydal hozza meg a diadalmas
győzelmet fényes C-dúrban a
lovag számára. A két Stollent
kiegészítő Abgesangot
a dalnokkal együtt zengi mámorosan Nürnberg lakossága. A Szent János napjára
virradó éjszaka meghozta a szerelmes fiúnak a lehetőséget a boldogsághoz,
az ébredés utáni órák meg is teremtették azt. Gazdag nap volt, csak az a
kérdés, mi lesz holnap?!
Nem tudom, más
hogy van vele, de nekem még soha nem maradt száraz a szemem, amikor Bartók
Béla: A fából faragott királyfi c. táncjátékának lezárásakor az erdő
tündérének intésére a szikrázó csillagok engedelmesen a helyükre igyekeznek,
aláereszkedik az este, minden a rendeltetése szerint történik és készül a
holnapra.
Nyolcad
triolák
szellőként mozgatják a faleveleket. Valami befejeződött és megint más
valami ezután fog kezdődni. Úgy tér nyugovóra az erdő, a patak, hogy
közben bennük érezzük a másnapi ébredés, az élet körforgását. Megpihen az
univerzum, hogy erőt gyűjtsön az ismeretlen folytatáshoz. Elfogynak a
szavak, ha arról kell írni, miképpen előlegezi meg és érkezik célba Bartók
táncjátéka. A Rend, a mindenség rendje helyezi keretbe Bartók muzsikáját.
Mielőtt a lehulló függöny végleg eltakarná előlünk a csillagborította táj mesébe illő szépségét, a
hazaérkező fejedelmi C-dúr
fényességét körülsimogatja a b-fisz-e-c-e melódiatöredéke
szerényen meghúzódva, talán mindössze azért, hogy szolgálják a C-dúr hármas pianókba vesző, de el
nem halványuló hatalmát. A „… hol
volt, hol nem volt ” zenei mesekerete figyelmeztet: vége a mesének. Mára, mert
holnap ismét ébredünk, és új mese veszi kezdetét. Azonban annak a kimenetele
kifürkészhetetlen. A titok lehet, hogy megbújik a csillagokban. Ott is marad.
Minden egyes alkalommal beleszédülök ebbe az égből irányított, ám nagyon
is földi búcsúzásba és boldogító békességbe. Nem tudom, más hogy van vele.
.