A Zenei Tanszék ajándéka
(Hommage ŕ B. Z. L.)
Bácsi
Zoltán László
(a kép közepén a gyerekek mögött)
„Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sujt és szeret:” – Ady soraiból az utóbbi ige Zolira nézve
fokozottan igaz, a megelőző viszont inkább ránk vonatkozott, amikor
elvesztésének hírét megtudtuk.
Nálunk,
a Zenei Tanszéken folytatott tanulmányairól majdnem mindent elmond későbbi
önéletrajzának alábbi mondata: „Szakdolgozatom,
államvizsgám, valamint diplomám minősítése jeles, diplomahangversenyemé
dicséretes jeles, záró tanításomé kitűnő”. Mindez szinte
természetes volt számunkra – de ő ezen felül is adott valamit a
pályatársainak és oktatóinak: részben kifejezhető ez a derű, az öröm
vagy a szeretet szavakkal, ám igazából az említetteknél több, valamiféle
általános, megnyugtatás-szerű érzés áradt belőle, ami a vele való
tanításbeli, baráti és mindennapi kapcsolatot egyaránt örömtelivé tette.
És egy
másik mondat: „2005 tavaszán részt vettem az Országos
Művészeti Diákköri Konferencián, két kategóriában (hangszeres előadói
– blockflöte, és zeneszerzés)”. Utóbbinak részese
lehettem, s előtérbe helyezhetném itt a furcsa „bánásmódot”, amely a
magasan legtöbb ponttal értékelt dolgozat után (ki tudja, miért) az
előadás lesújtó értékelésében nyilvánult meg, de jelen esetben lényegesebbnek
tartom, ahogyan Zoli a rá jellemző „olimposzi derűvel” átlépte a méltánytalanságot:
harag nélkül, szinte megértően.
Mindennél
többet mondanak Róla azonban évfolyamtársainak szavai, néhány mondatot ezért
ideírnék azokból a sorokból, amelyeket eljuttattak hozzám[1]
– úgy érzem, ő is ennek örülne/örül a legjobban, s ezekből világlik
ki leginkább, hogy a címben említett ajándékot nem mi adtuk neki, hanem számunkra
érkezett, a személyén keresztül.
„Hamar megszerettük egymást.
Volt valami olyan tűz benne, ami csak a zsenikre jellemző, de
átlagos zseninek sem neveztem volna.
Az élet minden területén képes volt újat létrehozni, a barátait is a saját
munkáival, rajzaival lepte meg a születésnapjukon (ezeket a
»Zoli bácsi« által szignált műveket máig féltve őrizzük).
Mindig az igazság érdekelte, nem engedett belőle.
Mindig énekelt, a nevünktől kezdve a rövidebb közléseken át mindent.
Mindig pénzszűkében volt, mégis imádtam vele boltba menni, együtt
jóllakni egy liter tejből és egy fonott kalácsból.
Rengeteg szóvicc, irónia
és önirónia, hatalmas nevetések...
A furulyajátéka... A haja meg a szemüvege... Ahogy
Annáról mesélt, vagy ahogy megsimogatta...
Biztosan megint vele
fogok álmodni.”
Dr. Bodnár Gábor