A TANÍ (TAZI) TANI

A zene szolgálatában című interjúkötetről

Ünnepi rendezvénysorozattal és zenepedagógiai tárgyú interjúkötettel emlékezett nevének 30 évvel ezelőtti felvételére a Tóth Aladár Zeneiskola. A TANÍ (TAZI) TANI A zene szolgálatában című kötet 21 interjúalanya Tóth Aladárra és Fischer Annie-ra emlékezik, részben a zenei nevelés elmúlt 113 évére tekint vissza.

Az eredetileg Fodor Ernő magániskolájaként 1903-ban alapított intézmény 113 éve folytat alapfokú zenei nevelést, és fő feladata mellett a zenepedagógia szakmai műhelyeként is beleírta nevét a zenei nevelés történetébe. Ezt a történetet próbálta az „oral history” eszközeivel részletgazdagabbá tenni a TANÍ (TAZI) TANI A zene szolgálatában című kötet. 21 interjúalanya részben Tóth Aladárra emlékezik, részben a zenei nevelés elmúlt 113 évére tekint vissza: a zeneiskolai hálózat kialakítására, a kodályi koncepció pedagógiai módszerré formálódásának történetére – a megszólalók személyes életútján keresztül.

A kötet első felében, a Tóth Aladárról szóló blokkot Tóth Mária Emlékek című írása vezeti fel. Gergely Magdolna és Tóth Aladár lánya, aki gyermekkorát a budai Márton-hegyen töltötte, majd fiatalon Németországba emigrált 1956-ban, ma Marburgban él férjével, Christian Reichardt professzorral. Édesapjára így emlékezik:

„Még nem voltam egyéves, amikor Anyám és Apám tíz év házasság után 1935-ben elváltak. Ez a nálamnál hét évvel idősebb bátyámat nagyon, de engem szinte egyáltalán nem érintett. Anyám és Apám a válás után is mindig szeretettel és tisztelettel beszélt egymással és egymásról. Fischer Annie az én életemhez már az elejétől hozzátartozott. Anyám mint kisgyereket sokszor elvitt hozzájuk, hogy egy-egy délutánt ott töltsek. Annie néha már az előszobában mutatta, hogy egész halkan kell beszélni, mert „a Papa ír”. Ültünk kettesben a Vitéz utcai lakás nagyszobájában, és Annie néha átment a másik szobába, ahonnan hatalmas cigarettafüst-gomolyok áradtak át, amikor kinyitotta az ajtót. Tulajdonképpen ezek a gomolyok a gyerekkori emlékképeim Apámról.” (Részlet)

Bónis Ferenc Széchenyi-díjas zenetudós nagyra becsülte Tóth Aladár zenetudományi munkásságát, kritikáinak válogatott kiadását ő rendezte sajtó alá. A vele készült interjúban közös munkájukra emlékezik, és megállapítja: Tóth Aladár, ha operaigazgatóként és utána nem is folytatta zenekritikusi tevékenységét, írásos életműve is óriási érték. „Egészen kivételes zsenije volt a zenekritikának. Senki mást nem ismerek, aki akár kottából, akár a bemutató alapján egy-egy új műről szinte elhangzása pillanatában olyan találó véleményt alkotott volna, mint ő.”

Megszólal a kötetben Bíró Katalin, aki gyerekként került közeli kapcsolatba a művészházaspárral, miután sok éven keresztül a mellettük levő házban töltötte a nyarakat Balatonaligán. Sok, eddig sosem hallott részletet mesél el a kötetben Fischer Annie és Tóth Aladár mindennapjairól, személyiségükről, szokásaikról. Miután a Rákosi-rendszerben 1950 után a Bíró-család házát is elvették az aligai pártüdülő építésének idejére, majd használhatatlan állapotban visszaadták, víz, villany, telefon nélkül, „csak a Balaton szépsége maradt meg – meséli a kötetben -. Ebben az időben Tóth Aladárék is gyertyával világítottak, Fischer Annie petroforon főzött. Náluk az volt a nagy luxus, hogy a konyhában volt egy mosogató, és a pici, fürdőszobának alig nevezhető helyiségben mosdó és angol WC, folyóvízzel, az udvaron pedig kerti csap. A megmaradt néhány eredeti villatulajdonos a pártüdülő kerítése mellett gyéren folydogáló forrásról hordta naponta többször kulacsokban, vizeskannában a vizet, főzéshez és iváshoz. Egy ilyen alkalommal összetalálkoztunk, és Annie néni kérdezte: „Hát ti mit csináltok?” Válaszoltunk a valóságnak híven. Mire azt mondta: „Hozzánk gyertek, a kerti csaphoz!” Ez óriási könnyebbség volt, és akkor még nem sejtettük, hogy ez a kerti csap nemcsak folyóvizet biztosít majd az életünkhöz.” (…) „Körülbelül 150 méterre laktunk egymástól. Aligának ezen a csodaszép részén a lakók mindennapi életvitele nem volt titok egymás előtt. A kihalt, csodás természeti szépségekkel megáldott, elzárt Balaton-parton a hangot vitte a víz. A vízben és a stégen töltöttük a napunk nagyobbik részét két hónapon át. Jóval később, amikor már a saját házunkban éltünk a férjemmel és a három gyerekünkkel, Annie néni már özvegy volt. Ugyanúgy, a Tóth Aladárral kialakított napirend szerint élt, ragaszkodott a megszokásaikhoz.” (…) „Életem egyik óriási szerencséje, hogy a közelükben lehettem, követve az ő időbeosztásukba simuló napirendet. Tóth Aladár korábban kelt, és reggel általában a virágokkal bíbelődött: egyenként nádszálra futtatta a hajnalkákat a ház mindkét oldalában és az utcai kerítésen. Annie néni később kelt, kávéval kezdte, aztán egyik cigarettát gyújtotta a másik után. Tóth Aladár szipkával dohányzott, jellegzetes kéztartással. A délelőtt fél 12 körül kezdődött, Fischer Annie kicsit tett-vett, majd gyakorolt. Kettő körül lementek horgászni a Pindur nevű csónakjukkal. Hagyományos balatoni bambuszbottal – ezeket Tóth Aladár maga készítette – és gilisztával horgásztak. Kieveztek a nagy nádashoz – amelynek ma már nyoma nincs, 1971-ben feltöltötték földdel a helyét, és kiosztották az akkori kormányzathoz közel álló emberek között. A nádas tele volt védett madarakkal és rengeteg hallal. Tóth Aladár nagy madárrajongó volt, érdekelte az ornitológia. Horgászás után Annie néni mindennap főzött valami finom ebédet. Ebédhez és vacsorához is gondosan megterítettek, az étkezési kultúrájuk különösen kifinomult volt.”

Dévény Anna a nevével fémjelzett speciális manuális technikával születési sérült csecsemőket gyógyít. Ezen kívül arról a rajongásról is híres, amely a zene- és táncművészethez, különösen Fischer Annie előadó-művészetéhez fűzi. Az eredetileg gyógytornász végzettségű művészitorna szakedző balettművészeknek és operaénekeseknek is tart speciális tréningeket a Magyar Állami Operaházban. Eleget dolgozott és beszélgetett művészekkel ahhoz, hogy tudja, mennyi munka, önkínzás, kétség és kiszolgáltatottság húzódik meg a produkciók mögött. 15 évesen hallotta először zongorázni Fischer Annie-t, attól kezdve minden koncertjén ott volt. Gyakran látta őket együtt Tóth Aladárral, és csodálta kettőjük nem mindennapi kapcsolatát. Tóth Aladár halála után olyan ajándékkal szeretett volna kedveskedni Fischer Annie-nak, amellyel enyhíthetné a fájdalmát. Miniatűr kódexet készített neki, melybe gyöngybetűkkel belemásolt Fischer Annie-ról szóló kritikákat. Később még 14 könyvecske készült el így: feldolgozta nemcsak a teljes életműről szóló dokumentációt, de még a családi fotókat is tematikus kötetekbe rendezte, lekicsinyítve. Így akarta kifejezni a háláját a katartikus koncertélményekért. Mivel a családi fotók jó része elveszett, ezek a kis miniatűrök ma felbecsülhetetlen értékűek. A könyveket bemutató kis filmet itt lehet megtekinteni.

Dévény Anna nemcsak fotókat, hanem számos olyan hangfelvételt is megmentett, amelyek nélkül ma szegényebb lenne zenekultúra. Rendszeres látogatója volt Fischer Annie koncertjeinek, és egy idő után nem ment ezekre üres kézzel:

„A mai generációk már el sem tudják képzelni, de a hetvenes években itthon semmit sem lehetett kapni. Ezért külföldről hozattam egy ITT-stúdiórekordert, amely elég tetemes darab volt. Ezt beletettem egy neccszatyorba, amit próbáltam elegánsan becipelni a koncertterembe. Néhányan furcsán néztek ugyan rám a piaci felszerelés miatt, de ez engem egy kicsit sem zavart. Annál inkább az a vérfagyasztó jelenet, amely az egyik szólóesten esett meg. Mindig az orgonaülésre ültem, hogy közel legyek a zongorához. A neccszatyor hézagai révén a felvevő mikrofonját szabadon tudtam hagyni. Nem lett volna semmi baj, ha a mögöttem ülő hölgy nem kap vérszemet, és a következő koncertre – lévén bérlet – nem hozza be a rádiós magnóját, amit nem tudott jól kezelni. Így aztán a szólóest kellős közepén elkezdett ordítani a focimeccs. Annie rendületlenül játszott tovább a bömbölő meccs közepette, én kővé meredve szerettem volna elsüllyedni, a szerencsétlen nő meg nagy keservesen kisasszézott az orgonaülés közepéről az ordító rádióval, amit nem tudott kikapcsolni. Rémes volt. Ráadásul akik tudták, hogy veszem, azt hitték én vagyok a ludas.”

Ezek a felvételek azután jó kezekbe – és kiadásra – kerültek, Dr. Székely György gasztroenterológus zeneimádónak köszönhetően, aki maga is hegedül, gitározik, és rajongója Fischer Annie művészetének. Ő volt a kezdeményezője és főszervezője a Fischer Annie születése 100. évfordulójára rendezett emlékévnek, és szenvedélyes gyűjtője a zongoraművész felvételeinek, a vele kapcsolatos dokumentumoknak, emlékeknek. A gyűjtő közel 100 CD-re való felvételről tud. Mint elmondta, „ebben benne vannak a Hungaroton-kiadványok (a centenáriumi évben ez 15 CD-t jelent), és az EMI–Warner cég 8 lemezes (londoni stúdiófelvételeket tartalmazó) centenáriumi albuma. Időnként előkerülnek újabb kalózfelvételek is. Például egy 1955-ben, Szófiában adott rádiókoncert-felvétel – amelyet valaki szintén szalagos magnóval rögzített. Ami pedig egészen különleges: kiderült, maga Fischer Annie is gyakran felvette a saját játékát egy Tóth Aladártól kapott szalagos magnóval. Birtokomban van például egy felvétel, amelyet Mácsai János zenetörténésznek ajándékozott Fischer Annie: ezen Beethoven-szonátákat gyakorol.”

Szerencsére Székely főorvos nincs egyedül abban a törekvésében, hogy mindent megtegyen azért, hogy megtartsa a köztudatban Tóth Aladár és Fischer Annie művészetét, munkásságát. A Tóth Aladár Zeneiskola kötete is egy apró eszköze az emlékezet őrzésének.

A zeneiskola interjúkötetének Tóth Aladárról szóló blokkja után egykori legendás tanárok szólalnak meg (Béres János, Dénes László, Fehér Lászlóné, Jeney Sándorné, Nógrádi László), akik iskolateremtő módszereikkel, sőt, többen tankönyvek, szakcikkek írásával is megformálták az egyéni hangszeres zeneoktatás metodikáját. Továbbá olyan tanítványok is, akik életre szóló élményeket szereztek a Tóth Aladár Zeneiskolában, és a zenei pályán maradtak. Többen ma a világ híres színpadain lépnek fel (Csalog Zsolt, Szokolay Balázs, Schöck Atala, Szabó Ildikó, Perényi Benjámin), más az aktív muzsikálással felhagyva a zenei élet háttérintézményeit építi (Gőz László, a Budapest Music Center alapítója) illetve, olyan is van, aki más területen kamatoztatta a zene szeretetét, mint például Ónodi Eszter színésznő.

Az interjúkötet, amely a Tóth Aladár Alapítvány és Budapest Főváros Terézváros Önkormányzatának támogatásával jelent meg, megvásárolható illetve megrendelhető a Tóth Aladár Zeneiskola VI. kerület Szív utca 19-21. szám alatti épületének gazdasági irodájában, 2000 ft-os áron. (Telefon: 06 1 322-3248.)

Mihalicz Csilla

A kötet Fülszövege:

E könyv személyes sorsokon át mutatja be a magyar hangszeres zenepedagógia történetét, az állami zeneiskolai hálózat kialakulását, melynek egyik szakmai bölcsője az egykori Fodor Zeneiskola.

Bár az iskola 113 éves története folyamán többször cserélte a nevét - 30 éve Tóth Aladárét vette föl – szellemi örökségét nem váltogatta: igyekszik hűnek maradni a Fodor szelleméhez, illetve magára ölteni az új muzsikát az elsők közt értékelő zenetudós szemléletmódját.

E kettős örökség jegyében a kötet első részében Tóth Aladárra emlékeznek családtagok, barátok, munkatársak, és a róla alkotott képet az írásaiból készült válogatás teszi teljesebbé. Majd tanárok és tanítványok vallomásai idézik a múltat, emlékeikben megfogalmazva a jelen fiataljainak is, miért jó és érdemes zenét tanulni.

A budapesti Terézvárosban működő iskola e könyvvel a közösségi emlékezetet erősítve mutatja fel, milyen értéket teremtett az alapfokú zenei nevelés.

Magyar Margit

a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatója