VARRÓ MARGIT
A
ZENEI TEHETSÉG*
(Egy
előadás rövidített változata)
Tanári pályámon oly sok tehetséges gyerek és serdűlő fejlődését volt alkalmam megfigyelni és oly sok művészi pálya alakulását követtem nyomon közelről, hogy ezek hatására önkéntelenül vetődtek fel bennem a zenei tehetség kérdései.
Két dologra próbáltam összpontosítani: a) a tehetség típusára és megnyilvánulási formáira; b) összetevőire és azoknak a személyiséggel fennálló belső kapcsolataira.
Mindemellett a zenei tehetség fogalmának pontos meghatározására nem vállalkozom. Ez még eddig senkinek sem sikerült és nem ok nélkül. Külső szemlélőnek fölöttébb nehéz különválasztani a zenei tehetséget az adott személyiségtől. Így aztán csaknem mindig elkülönítve próbálják vizsgálni, ami viszont vagy túlságosan specifikus és túlságosan szűk látókörű nézetek kialakításához, vagy olyan eszmefuttatásokhoz vezet, melyek elszakadnak a tehetség valós ismérveitől és azok fizikális jegyeitől. Azokra a pszichológusokra gondolok, akik úgy vélik: mindent elmondtak a tehetségről, amit csak lehet. Holott mindössze néhány összetevőjét vizsgálták: a) az egyén zenei hallását (harmónia, dallam és ritmusérzékét); b) a zenei memóriát (kiterjedését, megbízhatóságát, tartamát); c) a motorikus apparátus működését (az énekesnél a torkot, zongoristánál a kezet és a kart), ezen belül a kifejezési készség fesztelenségét és adekvátságát.
Ha ezen összetevők vizsgálata kielégítő eredményt mutat, semmi kétség, hogy valódi tehetséggel van dolgunk. Ez lényegében nem jelent mást, minthogy egy részt egésznek tűntetünk fel.
Véleményem szerint az itt felsorolt kielégítő tulajdonságok - bármilyen fontosak legyenek is, - a zenei tehetség csupán egyik felét alkotják. Úgy is mondhatnám, hogy a fül, a kitűnő memória és az ún. technikai ügyesség a tehetségnek csupán a „nyersanyaga” más szóval: nem több, mint pusztán „adottság”, maga a „szövet”. Emellett feltétlenül számolni kell a tehetség - nem kevésbé fontos - lelki összetevőivel is, melyek e nyersanyag birtokolójának személyiségéből fakadnak.
Ezek a tulajdonságok az adott személy fantáziájából és érzelmi- szerelmi világából gyökereznek. Következésképp nem mérhetőek. Olyan műszert vagy módszert még nem találtak fel, mellyel az érzelmek mélységét vagy a fantázia élénkségét lehetne mérni, mint ahogy mérni tudják a hallás élességét, a zenei memória működését, stb. Pedig éppen ezek azok a tulajdonságok, melyek érvényre juttatják a tehetség nyersanyagát és azt magasabb szintre emelik. Ez a nyersanyag csakis az őt átható és alakító személyiség révén válhat művészi érvényűvé.
Sőt bátran mondhatjuk - tűnjön bár paradoxnak -, hogy a tehetség összességében jóval több, mint a mérhető tulajdonságok összege. Ha oly sok félreértés volt - és van is - ezen a téren, ezek abból fakadnak, hogy nagyon gyakran hajlamosak vagyunk kizárólag a látható, tapintható, ellenőrizhető elemeket vizsgálni a nehezebben érzékelhető lelki összetevők rovására. Véleményem szerint a jó műkritikusok - akik még nem veszítették el velük született érzékenységüket - és a tanárok (ösztönösen jó zenészek és pszichológusok) sokkal megbízhatóbb bírák a tehetség másik oldalának felismerésében, mint a tudományos elemzések hívei.
Nem tartozom azok közé, akik azt állítják, hogy minden egészséges ember azonos zene érzékkel születik. Vannak, akik sohasem lesznek képesek a zenét megélni és vannak született zenészek, akiknek második anyanyelvül a zene…, mellyel más módon ki nem fejezhető gondolatokat közölnek. Azok táborába tartozom, akik zeneiség alatt egy, az emberrel veleszületett, el nem sajátítható magatartásformát értenek. A legtágabb értelemben vett zeneiség olyan „alaphang”-ot jelent, mellyel az ember lénye összhangban van, - az alaphang, mely kihat egész létezésére. meghatározza a szellemi világhoz, magához az élethez való viszonyát.
Ami a „zenei tehetséget” illeti, ezt az elnevezést fenntartanám azon zenészek számára, akik természetes adottságaikat képességekké tudták fejleszteni, és e képességet zenei megnyilvánulásokká tudták formálni, melyek tehetségük látható bizonyítékai.
A tehetségnek ugyanis meg kell nyilatkoznia, ha azt akarja, hogy elismerjék és elnyerhesse a neki járó megbecsülést.
ALKOTÓ TEHETSÉG -
ELŐADÓI TEHETSÉG
Ahhoz, hogy egy zenész művészi reprodukálásra legyen képes, be kell hatolnia az általa megszólaltatni kívánt zenébe, ki kell alakítania magában a ráhangolódás képességét és tökéletes technikai tudásra kell szert tennie, mert csak így tudja átadni másoknak mindazt, amit belsőleg átélt.
Az alkotó tehetség esetében meg kell elégednünk azzal, amit az alkotó géniusz, a zeneszerző maga felfed az alkotásáról. Ő mindössze inspirációi és zenei gondolatai kialakulásának a folyamatát fogja nekünk felvázolni.
Mozart egyik levelében többek között ezt írja: „Ha egyedül vagyok, és jó kedvem van, akkor a gondolatok tömegesen és maguktól lepnek meg. Honnan és mi módon jutnak el hozzám? Fogalmam sincs, és mindez akaratomtól független.” Beethoven pedig őszintén bevallja: „Nem tudnám megmondani, honnan veszem az ötleteimet: annyira természetesen és maguktól jönnek, hogy akár kézzel is megérinthetném őket. Közvetlenül és közvetve érnek el hozzám a természetben járva, az erdőben, séta közben, az éj csendjében vagy kora hajnalban. Lelkiállapotok keltik éltre őket, melyek hangokban öltenek testet. A gondolatok megrezzennek, kicsíráznak, viharként száguldanak mindaddig, míg hangjegyekként meg nem jelennek előttem. Az agyam minden irányban dolgozni kezd: széltében-hosszában, magasságokat és mélységeket bejárva. S mivel már tudom, hogy mit akarok, az alapgondolat többé nem távozik el tőlem. Egyre nő, és egyszer csak ott áll előttem. Bensőmben látok és hallok mindent teljes terjedelmében, - olyan az egész, mint egy áradat. S ekkor már nincs más hátra, mint leírni a művet, ami már gyorsan megy.”
A művészi megnyilvánulás - az alkotó- és előadóművész esetében egyaránt - egyéni kifejezésmódot és a legszigorúbb önkritikát feltételezi. E tulajdonságok híján dilettánssal van dolgunk, olyan egyénnel, aki összetéveszti a szándékot a cselekvéssel.
A professzionális és az amatőr előadó között a különbség csupán mennyiségi, mivel esetenként egy jó amatőr játék igen jól megközelíti az avatott virtuóz játékát. Ezzel szemben a valódi alkotóképesség és a puszta reprodukálás között a különbség alapvetően minőségi. Az alkotó tehetség a zenei örökség gazdagítására tör, míg az előadónak mások alkotásaihoz kell fordulnia, hogy saját tehetségét érvényre juttathassa.
Ugyanakkor - mondhatják Önök - nem ritka, hogy a két képesség egyszerre van jelen egyes embereknél (Bach, Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Chopin, Liszt). Ez azonban nem mond ellent a két képesség között fennálló, fent említett minőségi különbségnek.
Számos alkotó géniusz csodagyerekként kezdte karrierjét. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a reprodukálással töltött idő teljes művészi fejlődésükben csupán egy korai szakaszát alkotja. Azokban az esetekben, ahol ez a közbenső lépcsőfok látszólag hiányzik (Gluck, Schubert, Verdi, Wagner), azt a más zenéje iránti kivételes befogadóképesség helyettesíti, amely befogadás saját fiatalkori műveikben is felismerhető. Valamennyi zenész közt a zeneszerzőket tekinthetjük korunk leghitelesebb képviselőinek, akik a leginkább magukba olvasztják - saját belső sugallatra - a mások zenéjét. A zseni esetében az alkotó és a reprodukáló tehetség csodálatos egységbe olvad, és egyforma hatásfokot ér el. Ezzel szemben az alkotó és az előadói tehetség élesen különválik mindazoknál, akik egész életüket kizárólag a virtuozitásnak szentelik.
(Fordította: Erdélyi Ágnes)
Ábrahám Mariann
Parlando:
1989/3., 10-14 p.
Élő zongoratanítás
-
Zeneműkiadó -
Hatvan év után,
a magyar nyelvű kiadás előtt
* Köszönet a PARLANDO olvasóinak nevében Kende Levente
professzornak - Antwerpen -, hogy az antwerpeni főiskola könyvtárából
Varró Margit itt közölt cikkét (másik két értékes cikkel együtt) közlésre,
rendelkezésünkre bocsátotta.