SOLTÉSZ ANNA*
Emlékeim Mohayné Katanics
Máriáról és a Kamaráról
***
https://1drv.ms/u/s!AjiIPG6bCXEknzsiJTSV6nMoQb15
Fényképes összeállítás, közben Bartók: Ne hagyj itt (a
Szilágyi Erzsébet Női kar)
***
Kodály tanítványai nagy generációjának utolsó tagjai
mennek el most egymás után. Ők első kézből kapták Kodály Zoltán,
Bárdos Lajos és a többi óriás tanítását, tüzét, lelkesedését, újításait.
Szerencsénkre nagyon sok kiemelkedő képességű zenész, tanár volt
köztük, akik életüket tették rá, hogy mi is megperzselődjünk ettől a
lángtól, mi is e hatás alá kerüljünk, megszállott muzsikusok és pedagógusok
voltak. Mohayné Katanics Mária egyike volt a méltó, kiteljesítő tanítványoknak,
akiknek kezében nemcsak a zeneszeretet átörökítését láthatták biztos helyen a
mesterek, de a teljes emberré nevelés terén is maradandót alkottak. Ő
számtalan intézményben, egyesületben, körben szépítette meg az életét a
közelébe kerülőknek. Nekem először a Vándor Kórusban volt
alkalmam próbáit élvezni; másodkarnagy volt, többször vezényelt
koncerten is. A kölcsönös szimpátia nyomán egyik szünetben félrehívott, és
megkérdezte, van-e kedvem jönni a Szilágyi Erzsébet Nőikarba. Nekik, a jó
nevű Szilágyi Gimnáziumból kinőtt válogatott kamarakórusnak már akkor
– 1968-ban – nagy hírük volt, eszembe se jutott volna, hogy nem szilágyistaként
ilyen kiváltságban lehet részem. Annál kevésbé számítottam erre, mert mindkét
helyen heti két próba volt, ez négy estét jelentett; de ő tudta, ha
vállalom, nem fogok mulasztani. Megszólalni se tudtam, amikor már mondta is a
címet: másnap 1/2 8-kor a Vajdahunyad utcában lesz a próba.
Az első perctől éreztem, hogy egy csoda
közepébe kerültem. A katarzist jelentő koncertek, a sikerek, a díjak, a
rajongók, sok jel mutatott arra, hogy a Szilágyi Erzsébet Női Kar valami
különleges, egyedülálló képződmény. Az évek során átéltem azt a sok
örömöt, amitől pihentebbek, vidámabbak, boldogabbak voltunk a próbák végére,
mint ahogy odajöttünk. A közösség, a tartalmas munka szépsége
jelentette azt felfokozott érzést, ami miatt úgy vártam a próbanapokat! A
koncertek, utazások, versenyek, fesztiválok megkoronázták ezt a tartalmas
együttlétet.
A próbákon olyan aprólékosan kidolgozott minden
motívumot, hogy nem kellett semmit a kottába jegyeznünk, otthon tanulnunk,
(kivéve annak, aki szereplések előtt nem sokkal csöppent a kórusba), addig
csiszoltunk kisebb, egyre nagyobb motívumokat, szakaszokat, amíg
mindenki kívülről tudta, és a megfelelő előadással énekelte.
Kezével amúgy is mindent megmutatott, lerajzolt a levegőbe. Ezt a rajzot
csak mi tudtuk leolvasni, annyira eggyé váltunk vele és egymással. A közönség
csodálkozott, hogy’ létezik, hogy egyszerre lépünk be, hiszen a kacskaringókon
másoknak nem látszott, mikor kell kezdeni.
Mindent kívülről kellett tudnunk, mindig mondta,
hogy nem tud a szemhéjaknak, a bőrünknek vezényelni. Aki úgy került a
kórusba, hogy már ismert műveket kellett egyedül megtanulnia, annak bizony
nehéz volt ezt a hátrányt behozni.
Próbamódszeréből még nagyon sok tudatos evidenciára emlékszem, és mindig
csodálkozom, hogy ezek miért nem természetesek mindenkinek, hiszen megkönnyítik
a munkát. Ezeket a módszereket – amelyekből mindjárt sorolok néhányat –
többnyire mestereitől tanulta, akiket rajongva szeretett; amikor csak
lehetett, látogatta őket, tanórákon, kóruspróbákon, magánéletben is.
Nekünk is úgy beszélt tanárairól, hogy megelevenedtek előttünk;
Olga nővért vagy Andor Ilonka tanárnőt ott éreztük magunk között.
Akikkel lehetett, találkoztunk is, és amikor eljöttek látogatóba, vagy
ott voltak egy-egy felvételen, hangversenyen, már ismerősként
üdvözöltük őket.
Sokszor járt nálunk Bárdos Tanár úr; próbákon,
koncertek után, fesztiválokon tanácsaival segített minket, kölcsönösen
tisztelték, szerették, inspirálták egymást, Maresz rendszeresen idézte a Tanár
Úr szavait, hivatkozott rá.
Kollégáit is mindig nagy szeretettel fogadta,
körünkbe hozta; élvezte, hogy mi is körülvesszük, szeretjük, akiket ő
szeret. Szabó Helga, Kistétényi Melinda, Lukin László, Keresztúry Dezső is
ehhez a szorosabb baráti körhöz tartoztak.
De Maresz olyanokkal is pillanatok alatt
barátként bánt, akiket először látott; egy láthatatlan szál azonnal
összekötötte velük. Ez a szál a szeretet, a tisztelet, a humor, a zene, az élet
bármely területe lehetett, ahol közös nevezőt talált másokkal. Végtelenül
befogadó, toleráns volt, mindenkiben megtalálta a szeretni való embert,
mindenki bajával törődött, és minket is erre nevelt. Nem számított, hogy
valakinek milyen háttere, nézete volt. Rendkívül különböző fiatalok
kerültek a keze alá, és megtanított minket tisztelni egymást, mindenkiben azt,
amiben ő jó, hiszen mindenkinek mások az erényei. Az egész kórus
előtt előtt dicsérte, aki rászolgált, igaz, a szidás is nyilvános
volt, hogy a többiek is okuljanak belőle. Emlékszem, amikor egyszer
türelmetlen voltam, mert valaki többször elrontott egy hangot, rám szólt, hogy
lehet, hogy kottát jobban tudok olvasni, ő viszont a biológiát tudja
jobban. Mindenkihez fűződött valami nevezetes esemény,
kórusmű-részlet, bemondás, amit soha nem mulasztott el megjegyezni,
emlegetni; személyes kötődés fűzte össze minden "lányával".
Arezzóban kevesebben énekelhettünk, mint ahányan ott voltunk. A
"lentrölösök" a szereplés után a középpontba kerültek, mindenki rájuk
figyelt, hogy meséljék el, ők hogyan látták-hallották a szereplést, senki
nem érezhette magát kirekesztve, mellőzve.
Fontos volt a jókedv, a humor a próbákon. Nagyon sokszor megnevettetett minket,
és ha egy kórustagnak volt egy szellemes poénja, azon is együtt
nevettünk. Röpködtek a bemondások, nem félt
kizökkenni a komoly munkából, mert utána még intenzívebben tudtunk dolgozni.
Szünet sem volt, hiszen a próba azért nem volt fárasztó, mert közben mindig
lazítottunk, és a húzd meg - ereszd meg játékban feszült figyelem követte a
nevetést, megbeszélést. Szigorúsága viszont nem ismert tréfát, amikor
komolyan kellett venni valamit.
Íme, néhány gyakorlati fogás, ami nekünk magától
értődő volt, de kevés helyen tapasztaltam hasonlókat.
Egy új mű tanulását a végével kezdtük, hogy az
legyen biztos, mindig előbbre araszolva hozzájött az egész darab, és
nagyon jó érzés volt, mikor elértünk a már tudott részhez. A szakaszhatároknál
mindig átléptünk, az előző vagy a következő rész néhány hangját
hozzákapcsoltuk a gyakorolt részhez, hogy ne maradjon meg a "varrat".
Nagyon fontos volt a művek szövege, a
vers, a nyelv. Az új művekkel való ismerkedést úgy kezdtük, hogy
megbeszéltük, miről szól. Hiszen a kórusművekhez a szöveg ihleti meg
a zeneszerzőt. Ezért is nehezményezte mindig, hogy a
karvezető-hallgatók társaik zongorázását vezényelve tanulnak
kórusvezénylést. Egy kórusmű a szöveggel való énekléstől válik azzá,
aminek a szerző megírta. Tanulás közben minden hanghoz, motívumhoz azonnal
hozzá tartozott a gondolat kifejezése. Soha nem mechanikusan tanultunk semleges
hangokat, hiszen akkor úgy rögződnek, sokkal nehezebb utólag életet
lehelni beléjük.
Maresz szépen beszélt, bajai származása révén ugyanúgy
megkülönböztette a kétféle "e" hangzót, mint Kodály; mi, elkorcsosult
budapestiek csak élveztük, de nem tudtuk utánozni. Kodály Zoltán kritizálását
gyakran idézgettük: "Gyerekek, szeretlek benneteket, de rettenetesen
mekegtek!" A kiejtés egyéb szabályait viszont maximálisan megkövetelte.
Nem engedett pongyola, slampos szövegmondást.
Az énekléskor is az élő beszédhez hasonlóan kell
ejteni a hangzókat (nem betűket, ezt is mindig kijavította, ha valaki
tévesen használta a kifejezést, ami az írott szövegre vonatkozik). Ilyen példák
vésődtek belénk örökre: Bartók: Bolyongás c. művében: „az Isten sem
könyörül”: nem szabad elpattintani az „n” hangzót. Kodály Esti dalának második
sora: „subám fejem alá tettem”. Ha összecsukjuk a szánkat a subám szó végén,
egy p is keletkezne az utána következő f előtt. A 2. versszak utolsó
sorában ne szóljon „n” itt: „...az idegen földön lakást”, ugyanúgy, mint Bartók
Párnás táncdalában: „honn felejtettem”. Az ilyen összevonásokat általában a
"sámfa" szóval szemléltette, tehát csak az alsó ajak érintse a felső
fogsort.
A hosszú "ó" nemcsak hosszúságában
különbözik a rövidtől, de zártabban kell csücsöríteni rövid hang alatt is;
a rövid o-t hosszú hang alatt is nyíltan kell kerekíteni. Ilyen eset különösen
az olaszul vagy latinul énekelt művekben fordult elő gyakran.
Sokszor csaltunk, hogy szebben szóljon valami. Kodály:
III. olasz madrigálja végén: ed hanno in lor del chiaro: a szopránnak a „k”
miatt nehéz szépen szárnyalni a magasan fekvő csúcspontra, ezért azt
mondtuk: dejjaro, elég volt a „k” a többi szólamból. Ha egy nagyon mély hangon
zártabb magánhangzó volt, például ú, ahelyett ó-t énekelt az alt, hogy ne
legyen kevesebb a hangerő, teltebben zengjen.
Azokat a frázisokat, amiket a zeneszerző
előírása szerint zárt szájjal, zümmögve kell énekelni, résnyire nyitott szájjal
énekeltük, sokkal szebben szól!
Mindig sok muzsikuspalánta volt a kórusban, ezért
sokszor mondott szorosabban vett szakmai dolgokat is. Például megtanította a
metronómszám kiszámítását metronóm nélkül, egy másodpercmutatós óra
segítségével. Mivel ez az én egyik kedvencem volt, ezért így is szólt a kérdés:
Hatvanban a hat, Soltész? Amire természetesen 10 volt a válasz. 10
másodpercben könnyű volt annyit ütni, amennyi a metronómjelzés számának
hatodrésze, a 60-as jelzésnél egyszerűen minden másodpercben van egy ütés.
Úgy tűnt, hogy próbái spontán ihletből a
helyszínen alakulnak, de ha valaki elolvassa azt a két könyvet, amit Kodály és
Bartók kórusműveiről írt, láthatja, hogy minden egyes hangot, minden
frázist, minden ívet milyen tudatosan tanulmányozott, pontosan látta az
összefüggéseket, és ezekhez alakította a munkát, amíg az elképzelt hangzást el
nem érte. Természetesen voltak olyan új darabok is, amiket a szerzők
nekünk ajánlottak, vagy csak mi is előadtuk ezeket. Maresz elhívta, akit lehetett,
hogy hallgassanak meg minket, ismerjük meg jobban elképzeléseiket, a személyes
varázs hozzáadott az átéléshez. Közösen alakítottuk ki a végső formát,
sőt, sokszor a színpadon született meg valami megoldás, amit a próbákon
csak ízlelgettünk.
A szereplések előtt olyan magas hőfokon izzó
dolgokat mondott el, amitől a végletekig fokozódott a feszültség, minden
előjött, amiről a művek szóltak. Magunkba szállva, mégis eggyé
kovácsolódva, némán vártuk a színpadra szólító jelet.
A színpadi viselkedést is tudatosította, nagyon fegyelmezettnek kellett lenni.
Már a bevonulás is méltóságteljesen, ünnepi várakozást keltve zajlott, azzal is
meghódítva a közönséget. Nálunk nem fordult elő, hogy a
kórus felállása után bejövő karnagy integetéssel tologatott volna középre
minket, mert – egy szintén Bárdos Tanár Úrtól tanult egyszerű módon – az
első sor középső tagjának kellett csak bemérni, hova álljon, a
többiek hozzá igazodva automatikusan jó helyre kerültek.
Mindenki fontos volt. Maresz addig nem kezdett el egy koncertet, amíg úgy nem
álltunk, hogy mindenkinek a teljes arcát lássa. Mindenkire ránézett éneklés
közben, mindent észrevett, a legkisebb rezdülésre is reagált. Izzó szemeivel
varázslatos kölcsönhatásba került a mi tekintetünk. Cinkos összemosolygások is
voltak, ha tudta, azok az ütemek valamiért valamelyik kórustagnak különösen
fontosak. Egyszer éppen nem rám nézett, amikor levegőt vettem a
következő belépéshez, mégis észrevette, és egy nyugtázó pillantással
megköszönte, mert különben nem intett volna be a szopránnak. Egy másik
alkalommal Kodály: 150. genfi zsoltáráról azt mondtam: nagyon szeretem, hogy az
utolsó előtti akkordot (Mindörök-) olyan hosszan tartja. A
következő hangversenyen olyan sokáig tartotta, hogy azt hittem, sose
mondjuk ki, hogy: -ké! Fantasztikus feszültség volt abban az akkordban, annál
jobban esett utána a feloldás. Mindnyájan hordozzuk magunkban a pillanatokat,
amikor olyan szerencsések voltunk, hogy egy-egy csúcsponton kaptuk Maresz
tekintetét ajándékba!
Nemcsak a kórustagok, a művek is mind fontosak
voltak. Ha a fenntartó szerv állami ünnepélyén kellett énekelni, pont olyan
lelkesedéssel mentünk a Barikádra (Karai József), mint ahogy teljes odaadással
és hittel imádkozott az ateista kórustag is a templomi koncert Ave Maria-jában
(Kodály). Scheiber Mátyás Két kurta karmonádliját olyan „romlottsággal” kellett
átélni, amiről akkor ugyan nem sok fogalmunk lehetett, de a zenén
keresztül megtanultuk. Kodály Csalfa sugár-jában a legnagyobb kétségbeeséssel
próbáltuk megóvni a lányt a „kora nyílás”-tól, holott mi is még csak
nyiladoztunk. Már akkor tudtuk, hogyan kell álomba ringatni egy kis
élőlényt (Ibert: A kis zebu bölcsődala), amikor a leendő
apajelöltek még csak a sarkon várták a próbák végét, hogy hazakísérhessék a
majdani anyukákat.
Arra is vigyázott, hogy mit lát a közönség. Ha
valamerre csúsztunk, számukra láthatatlanul, a testéhez egész közel
mutatta, merre húzzuk vissza a művet. A szöveget sose mondta velünk,
hiszen minden szólam mást énekelt, az arckifejezésével inspirált minket.
Most éppen egy emlékműsor megy a Bartók Rádióban,
Lajtha László Magnificatját énekeljük. Nem volt könnyű mű, de most is
minden hangját éneklem a felvétellel együtt, annyira belém ivódott.
Nem tudom befejezni, csak abbahagyni, tolulnak
az emlékek, egyik a másik után, különösen most, hogy a temetésen újra
találkoztunk nagyon sokan a Kamarából (csak így hívjuk a Szilágyi Erzsébet
Női kart); hogy a rádióban és a tévében megemlékezések vannak – nem
eléggé, nem az Ő nagyságának megfelelően; de bennem
állandóan itt van, nagyon boldog vagyok, hogy 40 évig részt vehettem az általa
teremtett csodában, ami az előző számban tévesen közölt 25 év helyett
50 évig tartott.
2019. április 20-án lesz születésének 90.
évfordulója. Akinek vannak szép emlékei Mareszról, Marika néniről,
Katanics Mária tanárnőről, gyűjtse össze, biztos mindig szívesen
olvassuk a róla szóló visszaemlékezéseket! Közben mindenki úgy érzi, mintha itt
lenne velünk most is! Itt is van, csak a Genfi zsoltár utolsó Esz dúr akkordja
ragyog most már MINDÖRÖKKÉ odafönt! Köszönjük!