A pillangó indulása

In memoriam Takács Klára

(1945-2017)

Véget ért a báb-lét, amely – érzésre: időtlen idők óta – időtlennek tűnt. Az Élet, amely olyan szakasz, amelynek a két végpontja tudaton kívüli. Az egyik még, a másik pedig már.

Pillanatképek a múltból: kislány, aki énekével szinte tegező viszonyba kerül a Jóistennel, aki tetszéssel fogadja ezt a hódolatot – és ez így van jól.

Szárba-szökkenhetett a tehetség-mag, zeneakadémista lesz a falusi lányból, aki, bár képtelen tájékozódni a földrajzi térben, otthonosan mozog a zene világában, az operák tér-idő színpadán és a pódiumon.

S mint a mesében, neki is jut „mesebeli herceg”, akivel művésztársként boldogan élhetett, míg a halál el nem ragadta a társát.

Az énekes madárka egyedül maradt Vár-beli fészkében, amelyet a szeretet és az emlékezettel életben tartott múlt bélelt puha-pihe melegre — ám mint lenni szokás, az ordas-lét megtalálta sebezhető pontját, a nyilvánvaló „leggyengébb láncszemet”. Elnémulásra ítéltetett, mielőtt a könyörtelen idő végezte volna el pusztítását hanganyagán. De a Zenét, az élményt adó, lelket nemesítő zenét nem vehette el tőle senki.

Csökkent a művészet (és érték-) központú koncentrikus körök érvényességi területe, megfosztatott a szépség-közvetítés, a gyönyörködtetés lehetőségétől. Beköttetett a tele tarisznya szája (ezúttal a képességek gazdag tárházáé), jó erősen. És az élet ment tovább.

Bár az 1990-es évek elejétől nem lépett pódiumra, zenehallgatóként energiáit tudatosan az értékes zeneművek kivételes előadásainak szolgálatába állította. A mások által hangzó életre keltett szépségeket kereste, s ha megtalálta, próbálta kifürkészni a titkokat; az alkotókét és az előadókét. A lélek szomját enyhítette e sok szépséggel. Barátok és baráti ismerősök voltak alkalmi társai ezeken a kirándulásokon – de többnyire egyedül barangolt, s gondolatait, megfigyeléseit az emlékezet-meghosszabbító feljegyzésekre bízta. Aki próbálta, tudja – aki nem, az is el felmérheti: szellemi aktivitást igényel a megfigyelés, a lényegkutató analízis. És tiszteletreméltó tartás kell ahhoz, hogy valaki mindezt a gyakorlati hasznosítás legcsekélyebb reménye nélkül tegye.

Nekem semmi sem múlik el, ami már nincs – vallotta ars poeticaként Takács Klára. Most rajtunk a sor, hogy megtanuljuk ezt tőle, amikor a múló idővel dacolva próbáljuk megőrizni azt, ami volt. S ami, hála a hangfelvételeknek, van, vagyis, elmúlhatatlan.

Befejeződött a báb-lét – útra kelt a Pillangó, immár láthatatlanul. Kiszabadult kényszerű rezignációjából a szellem, s visszatért oda, ahonnét érkezett, a nagy, örök körforgásba. Korlátlan szabadság kárpótolhatja mindazokért a korlátokért, amelyek korábbi szárnyalását akadályozták. Elérhetetlen távolságba kerülve tőlünk, ismerő(se)i és ismeretlenek számára egyaránt, tárgyszerűen csupán művészetének megörökített pillanatai maradnak. Gyönyörködésre, elmélkedve létről és elmúlásról. Aki ismerte, lelkében őrizheti azt a többletet, amelyet szeretetreméltó személyiségével adott: a szépségre való múlhatatlan rácsodálkozni-tudásával, a mindennapi bosszantó apróságokon való felülemelkedni tudásával. És a komolyságon nagyritkán átsugárzó, tiszta mosolyával.

Akik kisebb-nagyobb mértékben részesültek ebből a megajándékozottságból, tartozunk neki azzal, hogy őrá alkalmazva gyakoroljuk ars poeticáját. Noha már nem vagy (itt, velünk), nem leszel az elmúlás áldozata.

Fittler Katalin