Zenehallgatás, mint (akár egyszemélyes) társasjáték

A Budapesti Fesztiválzenekar 2017. február 27-i hangversenyének tapasztalatairól

Amióta kulturális életünk szervezésében eluralkodott a decentralizáció (hogy finoman fogalmazzam meg a legkülönbözőbb fajta koordinációk hiányát), a budapesti hangversenyéletben szembetűnően „zenekarok köré szerveződött” a rendszeres hangversenylátogató közönség. Tehát, ki-ki az általa kiválasztott együttes hangzását tekinti mintegy etalonnak, voltaképp jogosan, hiszen ahhoz szokott hozzá.

És itt a megszokás kettős természetére érdemes kitérni. Mert rendkívül hasznos, ha van „megszokás”, hiszen azt bizonyítja, hogy a hallgató a rendszeres-gyakori koncertlátogatás következtében kialakíthatott magának viszonyítási pontokat. (Egyébként éppen azért tekinthető speciális ajándéknak az a jelenség, hogy a műsor-koordináció hiányában, vagy más bármiféle meggondolások nélkül, időnként egy-egy kompozíció rövid időn belül több interpretációban hangzik el – akár ugyanabban a teremben, akár különböző helyszíneken. Ez utóbbira példa a közelmúltból Rahmanyinov 2. zongoraversenye, amelyet az Olasz Kultúrintézetben a MÁV Szimfonikus Zenekarral, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben pedig a Szegedi Szimfonikus Zenekarral játszott két egymást követő napon Szabó Marcell.)

Ugyanakkor, ha elvárássá csontosodik, a megszokás gátolhatja az új – értelmezésre váró – élmények befogadását (adódhat ez az erős érzelmi kötődésből is).

Az élet azonban gondoskodik arról, hogy kisebb-nagyobb meglepetés-ingereknek legyenek kitéve a saját hagyományos környezetükben is a koncertlátogatók. Ilyen „apróság” például a zenekar ülésrendje. Részben „karmesterfüggő”, hogy hogyan helyezkednek el a muzsikusok, azonban jó esetben elsődlegesen a játszanivaló határozza meg a vonóskar elhelyezkedését.

Amiért ez a – voltaképp időről-időre előforduló – jelenség feltűnt számomra, az a Budapesti Fesztiválzenekar Robin Ticciati által vezényelt hangversenyének köszönhető. A 2017. február 24-én, 25-én és 27-án azonos műsorral elhangzó hangversenyek közül a harmadikat hallottam.

Robin Ticciati (A kép forrása: BFZ)

Tudatosan figyelmen kívül hagyva a korábbiakról a némely sajtóorgánum által irigylésre méltó gyorsasággal megjelentetett írásokat (beszámolókat, vagy bármiféle, a szakkritika – vélt vagy valós - kritériumainak aligha eleget tevő szubjektív reflexiókat), érdeklődő zenehallgatóként ültem be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.

És jöttek a meglepetések. Wagner Lohengrinjének az Előjátéka korántsem azzal az éteri zsongással szólt, Richard Strauss 2., Esz-dúr kürtversenyének hallatán pedig tárgyilagosan be kellett vallanom, hogy a hangzás alapján aligha tudtam volna kitalálni, hogy a Fesztiválzenekart hallom. Eltekintve attól, hogy nem képez vita-alapot a tény, hogy a zenekar játéka mindig megkülönböztetett kvalitást képvisel, ha alapító karmestere, Fischer Iván vezényli. Vendégkarmesterekkel való szereplésük véleményem szerint inkább a dirigensek számára jelent élményt, hiszen ilyen fogékony együttessel ritkán lehet dolguk! De most nem erről van szó.

Amióta felépült a Művészetek Palotája, és rendszeresen ad koncerteket a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Budapesti Fesztiválzenekar, kezdettől szinte konzekvensen a pódiummal szemben, tehát a zenekar közepén, hátul foglal helyet a bőgő-szólam. Ezen a hangversenyen nemcsak az ő helyük változott, hanem a műsorszámok közben átrendeződött a vonóskar is. Ennek köszönhető, hogy a még a Mahler-szimfóniákon edződött hallgatók számára is néha megpróbáltatást jelentően terjedelmes Bruckner-szimfóia (ezúttal a 6., A-dúr mű) a mintegy egyórás időtartamával, figyelmes (de legalábbis toleráns) hallgatóságra talált: ekkor rendeződött a leginkább megszokottá a vonóskar elhelyezkedése – és a megszokás pozitív értelmű, jótékony hatása érvényesült.

Hangversenyen érdemes tehát a vizuális élményre akusztikus szempontból is odafigyelni – ilyesmire hangfelvételek hallgatásakor nincs lehetőség, de az élőzene-hallgatás ilyesfajta többlet-tanulságokat is kínál.

Fittler Katalin