UNGÁR ISTVÁN

Útelágazás

Mozart A varázsfuvola c. operájának első (No. 5. B-dúr) kvintettje

Papageno (Vincze Gábor Péter) már lakattal az Éj királynője udvarhölgyeinek társaságában
a Győri Nemzeti Színház előadásán (Kép: Lakatos Krisztián - Főoldal - Győri Szalon)

Die Zauberflöte 1971(English subt.), Stein, Ustinov, Gedda, Mathis, Deutekom, Workma

(Az elemzésre kerülő részlet (No. 5. B. dúr kvintett)  kb. a 29’38” – nél kezdődik és 35’42”-nél ér véget.)

„Hm! hm! hm!...” hümmögi a megszeppent és megszégyenült Papageno egy, a sorsát megértő, vele azonosuló, őszintén szánakozó fagott-menet támogatásával Mozart A varázsfuvola c. operájának B-dúr kvintettje elején. Az odacsöppent ifjú idegen együttérzését szeretné kivívni magának. Az Éj királynő parancsára a lódításáért büntetésből annak három udvarhölgye lakatot kattintott az amúgy életvidám madarász szájára. Az idegen: Tamino herceg, akivel, nem sokkal ezelőtt fejetetejére állt a világ. Miután egy szörny üldözőbe vette, majd az udvarhölgyek megmentették és megismerkedett ezzel a mókás figurával, kapott egy arcképet, amely egész életét egy csapásra megváltoztatta. Megtudta magától a királynőtől, a kép leányát ábrázolja, akit gonosz erők elraboltak. A királynő arra szólította fel a herceget, hogy mentse meg. Mostantól az ifjú számára el sem képzelhető a jövő a gyönyörű királylány – Pamina – nélkül. Ebből a kábulatból rántja vissza a kétségbeesett Papageno panasza, aki dicsekvésből füllentette, hogy ő végzett a szörnyeteggel.

A mennyiben minden hamis szó után lakat kerülne a szájakra, megszűnne a bábeli átok, saját anyanyelvünkön sem bánthatnánk egymást, lehet, hogy békés hümmögéssel jobban megértenénk a másik embert.

Papageno az operairodalom így is egyik legkedvesebb szeretetreméltó figurája. Gyerekesen felelőtlen és gyermekien tiszta. Tamino ugyan szánja a fura, madártollas emberkét, de hogyan segíthetne szorult helyzetén?! Azt nem sejtheti, hogy – Mozart zenéről lévén szó – odafent mindkettejükre vigyáznak. A királynő megbocsájt, az udvarhölgyek megszabadítják Papagenót a lakattól. Újra fecseghet s ez a bolondos fickónak felér egy újjászületéssel. Így veszi kezdetét a B-dúr kvintett (Papageno: bariton, Tamino: tenor, a három udvarhölgy: szoprán – mezzo – alt), amely ebből a kissé mulatságos helyzetből kiindulva hidat képez a mese és a legmesszebb mutató filozófiai bölcselet között.

Papageno tanult valószínűleg a leckéből és így elindulhat a felnőtt érettség első fokának irányába. Közösen vonják le a tanulságot – mialatt egy oboadallam bújik meg alattuk – hogyha minden hazug száj lakatot kapna, akkor sokan meggondolnák, hogy mit mondanak. Unisono határozottsággal utasítják el a hazugságot, majd – ismét az oboa kissé engedékenyebb, játékosabb motívuma immár elébük furakodását követően – megszívlelendő intelemként figyelmeztetnek: abból mindig baj lehet. Vitathatatlan, hogy ezek az ütemek nem csupán a pajkos Papagenóról szólnak, hanem legalább annyira rólunk is.

Egyszólamú vonóskari felvezetéssel az Ötös új irányt vesz. Ünneplőbe öltözik. Miként Tamino lelkében minden más eltörpül az arckép megpillantásakor, ilyesmi történik most itt is. Az Első udvarhölgy átnyújtja a hercegnek úrnője ajándékát, a varázsfuvolát. Tündérek, angyalok kecses, szelíd simogatásai szólnak a hegedűk táncos dallamtöredékeiben. A meglepett Taminót jó tanácsokkal látják el: ez a hangszer kísérje minden lépését, mindenkor legyen vele, mert megvédi őt a veszélyektől, amikor, küldetése szerint, Sarastro várába indul a királylányt kiszabadítani.

Mágikus percek következnek. Ők öten és mi mindannyian fölemelkedünk a földi valóból egy gyönyörű álomvilágba. Lefelé csordogáló, átszellemült hegedű skálák állítják meg az időt. Az ebből a korszakból jól ismert harmóniai lezárás előtti tonikai alapra helyezett, súlyra megszólaló domináns késleltetés ehelyütt önmagáért hangzik fel, feloldást csak jóval később nyer. A domináns szeptim hasonlóképp nehezül a tonikai alaphangra akkor is, amikor később a herceg egy jóságos tekintetű pappal történt találkozása után, kétségek közt gyötrődve, nem látja, hogy mi lehet a következő helyes lépés. Ez utóbbi a-mollban, előbbi pedig B-dúrban válik szívmelengetően sejtelmessé. „Ó, egy ilyen flóta!” – éneklik megigézve, szinte kilépve a Kvintett kereteiből – „mely szívtől jön és szívnek szól” semmi mással nem pótolható. Igazuk van. Valóban ez a pár taktusnyi, megejtően szép és emelkedett ábrándozás feledteti a korábbi történéseket. A szinte fellegek közt lebegő akkord és az ebből fakadó áhítat után nem könnyű visszapottyanni a cselekmény folytatásába, ami Papageno kelletlen fészkelődésével, mielőbbi mehetnékjével veszi kezdetét. Szegény kis ördög nem igazán tud mit kezdeni a körülötte kialakult hangulattal, annak ellenére, hogy észrevétlenül ő is részese volt annak. Csapdában érzi magát. Mit keres ő itt aki a természetben talált szinte egyedül igazi otthonra és békére? A megilletődöttség nem az ő egyszerű lényére jellemző világ. Izgága zenekar festi meg kiosonási szándékát. Már illendően el is köszönne és menne a dolgára, de a dámák útját állják.

El kell kísérnie a herceget és bíznia kell benne. Papageno sehogy sem akar kötélnek állni, de a három udvarhölgy nem tűr ellentmondást. Hiába bizonygatja a védtelen madarász – ismét fúvós alátámasztással – hogy éppen tőlük hallotta, milyen rettentően félelmetes vadak őrzik a várat, tiltakozása eredménytelen. Ekkor már egyre inkább a mese és a bibliai tanítás mezsgyéjén járunk. A Második udvarhölgy egy bűvös csengettyűt ad Papagenónak, ezen csak ő tud játszani és megvédi őt. Ismét ünnepélyes a légkör. „Bűvös flóta, bűvös csengő, bajt nem hozhat a jövendő” – dalolják öntudatosan mind az öten. Megfoghatatlan, mégis jelen lévő szépség rabjai. A neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

A vonóskar finom díszítéseivel átölelve megkezdődik az elbúcsúzás: „Áldjon ég, mi távozunk, egyszer még találkozunk.” Lesz még találkozás, - de milyen! – a II. felvonás G-dúr kvintettjében. Ám akkor az igazi dráma, ellenfelek kibékíthetetlen összecsapása, ütközete. Ördögi megkísértés, ami hiábavaló. Nem segít a hölgyek behízelgése, fenyegetése, útjaik végérvényesen elválnak.

B-dúr ötösben még teljes a bizalom és a barátság, igaz egy olyan útelágazásnál, ahol elkerülhetetlen, hogy elszakadjanak egymástól. De merre induljanak? A megtorpant Tamino és Papageno egymástól veszik át a szót:”De tudnunk kell az utat is” – „a helyes ösvény, merre visz?”

Ekkor valóságos varázslás történik. Nyolcad szünetekkel meg-megszakított énekével a három udvarhölgy három égi tündérgyermeket idéz meg, hogy melléjük szegődve a férfiak el ne tévedjenek. Mindannyian meghatottak, együtt élik meg a csodát a vonósok pengetései felett. A herceg és a madarász megbabonázva ismétli az udvarhölgyek szavait: „e há-rom é-gi bá-jos gyermek” lesz társuk az út közben. A mese eszköztárával végérvényesen túllépünk a mesén. A dámák arra intik az útra kész urakat: „Csak mindig arra menjetek, merre szárnyuk ellebeg!” A lírai dallam megismétlésével ezután ténylegesen búcsút intenek egymásnak, ahogy barátok közt szokás. A férfiak még nem tudják, hogy majdan egy ellentétes hatalom elkötelezettjeivé válnak (ki előbb, ki utóbb), míg az udvarhölgyek a sötét, gonosz gyűlölet szolgálólányai maradnak. Most még bensőséges, szeretetteljes atmoszférában zajlik a búcsú. A nők, mielőtt útjukra bocsátják hőseinket, megismétlik:”Az ég megáld, találkozunk.” A férfiak viszonozzák az elköszönést. Egymást kiegészítve, szinte bátorításként halljuk az udvarhölgyek énekét: „Találkozunk” és a tündérfiúk útmutatását követő férfiak hálás viszonzását: „Találkozunk.” Mígnem háromszori nekirugaszkodással leereszkedik a zenei függöny. (d-c-b)

A B-dúr hangnembe ágyazódik egy egészen más búcsúzás is A varázsfuvolában. Tamino és Pamina - ekkorra már szerelmespárként – Sarastro jelenlétében búcsúznak, búcsúzniuk kell meghatározatlan – talán örök – időkre. Egyikük sem gondolja, hogy ez a beavatottak közé jutás egyik legsúlyosabb próbatétele. Ami pedig a B-dúr kvintettet illeti, végigjárja magasrendű emberi megnyilvánulások majd mindegyikét: a megbocsájtástól és megbánástól kezdve a közösen átélt bűvöleten át jó szándékú, igaz és bölcs tanácsokon keresztül a szívélyes elbúcsúzásig. Több mint mese és több mint valóság. Mindkettő fölött áll. Az útelágazás?! Az útelágazásnál a dámák visszafordulnak, hogy tovább szolgálják úrnőjüket, míg a herceg és a madarász ellenkező irányba mennek mindketten boldogságuk megtalálásának reményében. Nincsenek magukra hagyva, velük vannak a varázshangszerek s az azokban rejlő varázserő, a muzsika és ott vannak kísérőik, az égi küldöttek, a tündérfiúk.

Van mitől tartaniuk? Van! Ugyanis a legfontosabb kérdésekre nem kapnak választ, azokat nekik kell majd megválaszolni és az akadályokat nekik kell legyőzniük. Nehéz lesz? Az lesz! Mindebben meghatározó, de alárendelt szerep jut a bűvös szerszámoknak és a melléjük rendelt tündérgyermekeknek. Cselekedni az Embernek kell.

Ez a kvintett megálljt parancsol valamennyi megtévedtnek, aki játékos, könnyed szórakozásra számított a daljáték során. Csalódni fog. Mozartnál igen téves ajtón kopogtatnak a csupán szórakozni vágyók.

Amikor a két férfi nekivág az ismeretlennek, az tulajdonképpen saját életük kezdete, titok, melyre ez a kvintett jelölte ki a startvonalat és a cél valahol a beláthatatlan, de nem elérhetetlen messzeségben vár rájuk. a bizonyosságot kereső bizonytalanság készteti őket a nagy kalandra. Amikor az említett zenei függöny lehullik és eltakarja előlünk a szereplőket, bennünket is markában tart a hogyan tovább kíváncsisága és a drukkolás, hogy rálelhessenek arra, amit keresnek. Ehhez azonban újabb függönynek kell felgördülnie.

Egy életen át jártam a nyomukban és saját végállomásom közeledtével kimondhatom: nem bántam meg.

--------------

Az írás szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy, a PARLANDO állandó munkatársa.