„Azért jöttem a világra, hogy adjak…”

 

Dr. Fehér Anikó* beszélgetése dr. Solymosi Tari Emőke zenetörténésszel,

az MMA Művészetelméleti Tagozat vezetőjével

 

Solymosi Tari Emőke (Balogh Róbert felvétele)

 

A magyarországi zenei ismeretterjesztés királynője. Két legjelentősebb zenei oktatási intézményünk tanára. Földes Imre zenetörténész, több generáció meghatározó mestere őt választotta utódjának. Tanteremben és színpadon egyaránt szívvel-lélekkel és nem utolsó sorban hatalmas tudással terjeszti a jó hírt: a zene szép! Akik Solymosi Tari Emőke szavai nyomán sem hisznek ebben, valóban elveszettek – már ami a muzsikát illeti. Beszélgetésünk nem az első és nem az utolsó, ezért a tegeződés. A titkot szerettem volna megfejteni. Ha ez nem is sikerült teljesen, de talán valamivel közelebb jutottam hozzá…

 

Egyetemi oktatóként szívesen osztod meg a közösségi oldalon életed eseményeit és szakmai sikereidet. Úgy látom, ezt a tanítványok örömmel fogadják.

Főként a Zuglói Filharmónia általam szerkesztett és vezetett műsorairól szoktam írni és képeket feltenni. Örömmel osztom meg a sikereinket, és persze jólesik, hogy erre sokan felfigyelnek. Rengeteg programunk van. Például márciusban húsz koncertet fogok vezetni: tizennyolcat gyerekeknek a Zuglói Zeneházban, és két nagy koncertet a Pesti Vigadóban. Ezek tematikáját mindig én találom ki, és én is szerkesztem. Valamennyi igen különleges lesz. A Felfedezőúton sorozatcímű gyerekkoncertjeinkre (ezeket most 8 nap alatt hatezer gyerek látja majd) most olyasmit találtam ki, amire eddig hangversenyen nemigen lehetett példa sehol… Ám hiába van a mi eseményeinken mindig teltház és vastaps, hiába a sok elismerő visszajelzés a közönség részéről, gyakran úgy érzem, a zenei szakma kevéssé vesz tudomást róluk. Kevés újságíró, zenei szakember fordul meg az előadásokon. Talán nem is tudják, hogy mi ezt milyen odaadással csináljuk. A Pastorale-sorozatban az eltelt húsz év alatt 220 nagysikerű előadásunk volt. Tizenöt operát vagy annak keresztmetszetét mutattuk be. Az első „mesélős” operaelőadásaink még az Operaház vezetőségét is odavonzották. A Pastorale-koncertek családoknak szóló délutáni előadások, amelyek minden korosztálynak élményt nyújtanak. Lehetséges, hogy a média számára csak az esti koncert számít, ami alapvetően hozzáértő közönségnek szól? Mi közönséget szeretnénk nevelni, igényes, magas színvonalú produkciókkal, igazi élményt és sok új ismeretet adva. Ismerek olyan családokat, ahonnan a gyerekek már felnőttek, kirepültek, de a szülők, nagyszülők továbbra is járnak a koncertjeinkre. Tehát nagyszámú felnőtt közönségünk is van. Különlegesek a műsoraink, hiszen a zene és a tánc mellett sok a vizuális illusztráció, a vetítés, én sok mindet elmesélek, beszélgetek a művészekkel, tehát a közönség sok pluszt is kap a zeneművek és a táncprodukciók mellé. Ezek tehát inkább összművészeti előadások. A hagyományos esti hangversenyeken ilyesmi ritkán van. Ráadásul a zenekarunk Magyar Örökség díjas Nemzeti Ifjúsági Zenekar, javarészt profi zenészekkel, bár vannak közöttük zeneakadémisták is. Korábban ez egy amatőr gimnáziumi, majd egy ifjúsági zenekar volt, de ma már a Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar a hazai hangversenyélet fontos szereplője. 

 

Zongora szakon végezted el először a Zeneakadémia tanárképzőjét. Valóban zongoratanár szerettél volna lenni?

 

Kisgyerekként hol karmester akartam lenni, hol csembaló művész. Úgy kezdődött, hogy a szép nagy ebédlőnkben állt egy zongora. Anyukám és a nagymamám is zongoráztak. Nem volt hivatásos zenész a családban, de teljesen természetes volt, hogy zongorázni tudni kell. Hamar kiderült, hogy jó hallásom van, és már pici gyerekként rengeteget énekeltem. Szüleim visszaemlékezése szerint föl-alá jártam az udvaron, és teli torokból daloltam a magam kedvére. Aztán elkezdtem pötyögni a zongorán. Az is természetes volt, hogy a szüleim ének-zene tagozatos általános iskolába írattak, már csak azért is, mert az jóval magasabb színvonalú volt, mint a „normál” iskola.  A kőbányai Pataky (ma Szent László) tér 1. szám alatti általános iskola igen nívós volt, kiváló tanárokkal. Legendás énektanárunk volt: Andrássy Erzsébet. Az osztályommal megnyertük az Éneklő Rajok országos versenyét, ez óriási élmény volt. (Pár éve volt egy osztálytalálkozónk, és több mint három évtized után is el tudtuk énekelni azokat a dalokat, amiket a versenyen énekeltünk.) Hamarosan elkezdtem zongorázni a zeneiskolában. A második zongoratanárom Sztojanovits Katalin kitűnő tanár volt, a híres énektanár, karnagy, Sztojanovits Adrienne rokona. Később a csodálatos szellemiségű Tusa Erzsébet tanítványa lehettem a Főiskolán, akinek intellektuálisan talán még többet köszönhetek, mint a zongoratechnikában. Ő mutatta meg nekem a művészetek közötti kapcsolatokat, az azonos szerkezeti elveket. És ő javasolt engem 21 évesen egy francia ösztöndíjra, Párizsba. Az ott eltöltött egy hónap teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat, a világlátásomat. Hambalkó Edit is nagyszerű zongoratanárom volt, nála diplomáztam. De akinek legtöbbet köszönhetek, az Földes Imre zenetörténész. Sziporkázó, lendületes, magával ragadó, rendkívül tág szellemi panorámát nyitó előadásai egyszerűen lenyűgöztek. Mindig az első sorban ültem a zenetörténet óráin, és arról ábrándoztam, hogy egyszer én is ezt szeretném csinálni, mégpedig ugyanolyan magas színvonalon, ugyanolyan hatással, mint ő. Zenei ismeretterjesztést is tanultam tőle, ami szintén óriási élmény volt. Aztán elvégeztem a Zeneakadémia zenetudományi szakát, ezt is kitüntetéssel, ahogy a zongora szakot is. Ezt egyébként nem azonnal a zongora szak után végeztem el, mert csak minden második évben indult a szak. A közbülső évben az Interkoncert Zenei Versenyek és Fesztiválok irodáján dolgoztam francia nyelvű zenei munkatársként, Klenjánszky Tamás irányítása alatt. Mindeközben elkészítettem a 70 oldalas felvételi dolgozatomat Debussy Pelléas és Mélisande című operájának szimbolikus lélekábrázolásáról. Ha nem vonzódtam volna ennyire a zenéhez, bizonyára pszichológus lettem volna. Emlékszem, nyolcadikos koromban egy kicsit töprengtem is, mi legyen, melyiket válasszam… Nagy örömömre a kisebbik fiam, aki már diplomát szerzett gazdasági informatikából, nemrég rájött, hogy valójában a pszichológia a hivatása, és most ezt tanulja az ELTÉ-n. 

 

A zenetudományi szak vezetője, Kroó György is nagy hatással volt rám. Sohasem fogom elfelejteni, ahogyan például Beethovenről, vagy a romantikus zeneesztétikáról beszélt, és igyekszem az ő lelkesedését továbbadni a saját tanítványaimnak. Ő aktívan irányította a pályám alakulását azzal, hogy még diák koromban (1988-ban) engem ajánlott az Esti Hírlaphoz kritikusnak, Fodor Lajos mellé, Bernáth László rovatvezetése alatt. Néhány év kritikaírás után interjúkat kezdtem készíteni a Népszabadságnak és más lapoknak, a legnagyobb muzsikusokkal. Beszélgettem például Sebők Györggyel (ez a Gramofonban jelent meg), akit szellemi „nagyapámnak” is nevezhetek, elvégre ő tanította a tanárnőmet, Sztojanovits Katalint. De interjút készítettem például Yehudi Menuhinnal (ami a Parlandóban volt olvasható), Claudio Abbadóval, Kocsis Zoltánnal, Perényi Miklóssal, Schiff Andrással, Tokody Ilonával is, és még rengeteg nagy sztárral. Ezekben az években több száz írásom jelent meg, elismerték a munkámat, rengeteg sikerélményem volt, élveztem ezt a munkát, de közben nagyon vágytam a tanításra is. Úgy éreztem, tanárnak születtem, és ha van küldetésem, azt csak akkor tudom teljesíteni, ha taníthatok.

 

Hogyan kerültél a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolába?


Az iskola akkori igazgatójával, Záborszky Kálmán karmesterrel készítettem egy interjút. Mivel akkor már erősen dörömbölt bennem a taníthatnék, a végén megkérdeztem tőle, ki a Szent István Konzi zeneirodalom tanára. Miután megmondta, megkérdeztem: És jól tanít…? Neki nyilván feltűnt a puhatolózásom, és hamarosan felhívott telefonon, hogy szeptembertől jó lenne, ha náluk tanítanék... Ennek már több mint két évtizede. Néhány évvel később, valamikor a 2001-es év folyamán felhívott Földes tanár úr, hogy sürgősen menjek el a lakására, mert valami fontosat akar nekem mondani. Leültetett, és különösebb bevezető nélkül közölte, hogy körülnézett a fiatal zenetörténet tanárok között és úgy döntött, hogy én leszek az utódja. Egyáltalán nem merült fel az a kérdés, hogy én ehhez mit szólok… A meglepetéstől alig tudtam megszólalni. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy mellettem döntött, no és persze váratlanul beteljesült a régi álmom. Akkor a tanár úrnak, aki rendkívül tudatos ember, még három éve volt a nyugdíjig. Az első évben egy csoportot tanítottam, a másik két csoport óráján pedig hallgattam a tanár urat. A következő évben két évfolyamot tanítottam, és egy évfolyam óráján figyeltem. Tehát fokozatosan adta át nekem a tanítást. Később is kaptam tőle egy megtisztelő meghívást: a TIT József Attila Szabadegyetemen immár hat éve közösen tartunk egy nagyszabású zenetörténet sorozatot. 

 

Színpadi műsorvezetéseiden ugyanazt érzem, amit Földes tanár úrnál: színészi teljesítményt nyújtasz annak érdekében, hogy a hallgató minél mélyebben megértse a muzsika lényegét. Nem a szokványos értelemben vagy tanár.

 

Dukay Barnabás mondta egyszer egy interjúban, hogy a tanárnak showman-nek kell lennie. Ez nagyon megmaradt bennem. És tényleg: egy izgalmas tanóra a legjobb értelemben vett „showműsor”. Számomra fontos, hogy lebilincselőek legyenek az óráim, hogy felkeltsem az érdeklődést az iránt, amiről beszélek, amit bemutatok, és hogy mindeközben valamiféle pozitív energiát sugározzak, ahogyan ezt Földes tanár úr is tette. Az ő órái is „színházi előadások” voltak, és persze közben nagymértékben formálták a hallgatóság világszemléletét. Én magam is igyekszem gazdagon illusztrálni a mondanivalómat, sok mindent kivetítek. Szerencsére a Zeneakadémián minden technikai lehetőség megvan ahhoz, hogy az ember lekösse a hallgatói figyelmét. Akkor vagyok boldog, ha egy tanóra után hasonlót érzek, mint egy színpadi koncert levezetése után. Mindkettő ismeretterjesztés oly módon, hogy közben a művészetnek akarunk megágyazni, a művészet befogadását akarjuk segíteni. Véleményem szerint a jó tanár nemcsak szakember, hanem művész is egyben. Meggyőződésem, hogy a tanári munkához elengedhetetlen a művészi tehetség. Ezt nem lehet teljesen megtanulni, kell hozzá valamilyen született adottság.   

 

Katarzist kell kiváltani a hallgatóban…


Így van. Fontos, hogy maradandó nyomokat hagyjunk a ránk bízott diákokban. Rengeteg szép köszönő levelet kapok az egykori tanítványaimtól, ami igazán szívmelengető. A hallgatóimtól kapott hivatalos, internetes anonim értékelések eredménye is mindig kiemelkedően magas volt. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az első ilyenen a következetességre 100 %-ot kaptam, annak ellenére, hogy magasak a követelmények nálam, és bizony sokszor adok rosszabb jegyeket is.  Viszont tény, hogy dolgozatjavításkor sohasem nézem meg, ki írta a dolgozatot.

 

Kétféle korosztályt tanítasz, középiskolásokat és egyetemistákat. Lényegében ugyanazt: zenetörténetet. Mi a fő különbség a kétfajta munka között?

 

A konzis tantárgy neve zeneirodalom. Itt kevesebb műre koncentrálunk, de jobban elmélyülünk a részletekben. Igaz, alapvetően itt is kronológiai sorrendben haladunk. Megfigyeljük a jellemző stílusjegyeket, megtanuljunk a legfontosabb formákat. Itt tehát alapozás történik. A Zeneakadémián zenetörténetet tanítok. Ennek keretében a nagy összefüggéseket is meg kell tanítani és felmutatni a történelemmel, a társművészetekkel, a filozófiával, a vallással való kapcsolatot. De mindkét szinten a legfontosabb, hogy a diákok élményt kapjanak, megszeressék a zeneirodalom remekműveit. Vagyis nem csak a bal agyféltekét kell fejleszteni, nemcsak ahhoz kell szólni, hanem a jobb agyféltekéhez is.    

 

Lajtha László művészete mikor fogott meg?

 

A zenetudományi tanszakon több tanárom is javasolta, hogy foglalkozzam Lajthával, talán azért is, mert tudták, hogy valamennyire megtanultam franciául, és Lajtha kutatásában ez elengedhetetlen. Szőllősy András zeneszerző mutatott be Lajtha özvegyének, Rózsi néninek, aki azonnal befogadott a családba, mint egy új unokát. Sokat mesélt nekem az életükről, Lajtha műveiről. Rózsi néni

 

http://www.muzsikalendarium.hu/images/editbox/407814.jpg

A Lajtha házaspár (a Lajtha-hagyatékból)

 

fiatalon színésznőnek készült, így aztán fantasztikusan élvezetes volt hallgatni, ahogy visszaemlékezett. Megható volt látni azt is, hogy évtizedekkel a férje halála után még mindig szerelmes rajongással tudott róla beszélni. Ezeket a beszélgetéseket felvettem magnóra, és később a Két világ közt című könyvemben meg is jelentettem. Igen olvasmányosak. Rózsi néni kisebb felada-

tokkal is megbízott, és nem sokkal később már cikkeket írtam, előadásokat tartottam Lajtháról. Rózsi néni halála után Lajtha László unokahúga, dr. Lajtha Ildikó közgazdász lett a jogörökös. Ő rendszeresen biztatott, hogy kutassam a hagyatékot. Ha egy ideig nem tudtam vele foglalkozni, felhívott telefonon, és sürgetően kérdezte, mikor folytatom a munkát. Ezt az állandó kapacitálást utólag köszönöm neki. Az eredmény eddig öt könyv, rengeteg előadás, tanulmány, cikk.

 

http://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/930/9306/93069/9306941_cef523449010d6debe186f777e9d14e8_wm.jpg

 

 

Bátran kimondhatjuk, hogy tudásod Lajtháról egyedülálló. Helyén van Lajtha értékelése ebben az országban?


Még mindig nincs a helyén. Bár sok-sok pozitívumról lehet beszámolni. Már a legtöbb műve megjelent CD-n, és például nemsokára végre színpadon is bemutatják a Capriccio című balettjét, amit 1944-ben írt. A kék kalap című vígoperát is több évtizedes késéssel mutatták be. Sajnos nagy a lemaradás.

 

Mi lehet ennek az oka?

 

Egyrészt Lajtha zenéje nagyon nehéz. Megtanulása rengeteg gyakorlást, próbát igényel. Csak akkor igazán hatásos, ha nagyon sok munkát tesznek bele az előadók. Ilyen szempontból nem túlzottan hálás. Igaz, ha valóban magas színvonalú az interpretáció, a közönséget mindig nagyon megfogja Lajtha zenéje. Másrészt Lajtha Bartók és Kodály után egy évtizeddel született, kicsit az ő árnyékukban volt mindig. Nehéz élete volt, az I. világháborús frontszolgálat miatt négy év teljesen kiesett a művészi karrierjéből. Amikorra ezt kiheverte és kezdett igazán felfelé ívelni a pályája, jött a II. világháború, nem sokkal utána pedig a kommunista hatalomátvétel. Miután a kommunista ideológiát Lajtha nem tudta elfogadni, és nyugati kapcsolatai miatt amúgy is gyanússá vált, ebben az időszakban a rendszer ellenségének számított, és művei előadását leginkább csak hűséges tanítványai, Ferencsik János és Tátrai Vilmos szorgalmazták. 

 

Lajtha 1945-től a Magyar Rádió zeneigazgatója volt, ebbéli minőségében – talán túlzott szerénységből – letiltotta saját művei előadását a rádióban. Az a véleményem, hogy ez az állapot aztán valahogyan rögzült...

 

Talán igen. Nem sokkal Lajtha Rádióbéli zeneigazgatósága után jött a kommunista éra, amikor Lajtha nem kívánatos zeneszerzővé lett. Erdélyi Zsuzsannától tudjuk, hogy 1951-ben emigrálni akart, de nem kapott emigrációs útlevelet. Viszont kapott egy Kossuth-díjat, amit gyorsan szét is osztott a kommunista rendszer kárvallottjai között, és lehetőséget adtak neki, hogy népzenegyűjtő csoportot alapíthasson. De a levelei egyértelműen bizonyítják, hogy ő elsősorban mindig zeneszerzőnek tartotta magát. Fontosnak érezte a népzenegyűjtést, ez is egyfajta szerelem volt számára, és felbecsülhetetlen tudományos érték, amit ezen a téren létrehozott. De azért azt nem képzelte, hogy 60 éves korában havonta 8-10 napot kell majd vidéken töltenie, rendkívül rossz körülmények között, rengeteg időt áldozva a gyűjtésre és a lejegyzésre. Elsősorban az alkotásnak szeretett volna élni. Igaz, annak ellenére, hogy a népzenegyűjtés nagyon lefoglalta, a legtermékenyebb zeneszerzői időszaka mégis éppen ez az utolsó másfél évtized volt.

 

Nemzetközi szervezetekben is képviseled a magyar zeneoktatást. Hogyan találkoztál az ISME-vel (International Society for Music Education)?

 

A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület vezetője, a kiváló zenepedagógus, K. Udvari Katalin révén. Ő kért meg, hogy 2002-ben a norvégiai Bergenben tartsak előadást angolul a munkájukról. Nehéz feladat volt, de elvállaltam. A lényege a Kodály-koncepció mai módszertanának ismertetése volt. Rengeteg kiváló pedagógus dolgozik az Egyesületen belül országszerte, akik mind Kodály koncepciója alapján, de a XX-XXI. század kihívásainak megfelelően tanítják a zenét és a társművészeteket. Később Malajziában, Kuala Lumpurban is bemutattam a programot az ISME-konferencián, és az UNESCO konferenciáin is, Vilniusban 2005-ben, majd Lisszabonban 2006-ban. A Brit Kodály Akadémia által szervezett konferencián is tarthattam előadást Leicesterben. Még újságíró koromban recenziót kellett írnom Kodály Visszatekintés címmel megjelent összegyűjtött írásainak III. kötetéről. Akkor nagyon sokat foglalkoztam Kodály filozófiájával, és alaposan beleástam magam ebbe a kérdésbe. Az, amit a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület képvisel, igen közel áll hozzám, és nagyra értékelem ezeknek a pedagógusoknak a lelkesedését és önfeláldozó munkáját. 

 

 

Ezért is jó újságírónak lenni! Annyi minden elénk kerül…

 

Ez így van, én is élveztem ennek a munkának a színességét. Kodály gondolatainak alapos megismerése különösen nagy élmény volt számomra. A Zuglói Filharmónia Felfedezőúton és a Pastorale* című sorozatai is kodályi

 

alapokra épülnek. Mi hiszünk abban, hogy mindenkinek joga van az értékes művészetekkel való megismerkedésre, hogy a személyisége ezáltal is gazdagodhasson. És ennek a találkozásnak – ahogy Kodály is mondta – minél korábban kell megtörténnie.

 

 

https://scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net/v/t1.0-9/15107367_1281351708570665_3152735783757574010_n.jpg?oh=b3bbd0342cb7f0e9360c4ee405db25c4&oe=596BA2B9

 A Felfedezőúton című sorozat 2016. novemberi programjának műsorlapja

 

A Felfedezőúton című sorozatunkban minden évben rendezünk előadást az 5-től 10 éves és a 10-től 18 éves korosztálynak. Évente összesen 11-12 ezer körül van a gyerekek és diákok száma, akik ezeket az előadásokat nagy lelkesedéssel megnézik. Természetesen ez számukra ingyenes, és az óvodákból, iskolákból szervezetten hozzák a csoportokat a Zeneházba. Az a célunk, hogy közel vigyük hozzájuk a klasszikus zenét, a népzenét, a balettet, a néptáncot, a vetítéseken keresztül pedig a társművészeteket. Tudomásul kell venni, hogy manapság az iskolai énekórák nem töltik be a szerepüket, ezért valamilyen módon ezt a hiátust be kell tölteni. 


Vajon miért nem töltik be az énekórák a szerepüket?

 

Mert általában nem élményszerűek. Nem okoznak örömet. Igaz, erről felelősséggel akkor nyilatkozhatnék, ha sok énekórát látogatnék. Szerencsére most több olyan kezdeményezés is van, amely az élményközpontú, mozgással kombinált aktív zenetanulást tűzi ki céljául. Ilyen például a Zeneakadémia által 2014-ben indított mintaiskola program, aminek máris nagyszerű eredményei vannak. Én sokat várok ettől, mint ahogy attól is, hogy az agykutatás által nyújtott egzakt tudományos eredmények, amelyek bizonyítják a zenetanulás szerteágazó pozitív hatásait, végre meggyőzik a döntéshozókat, és Magyarországon mindenkinek, főként a gyerekeknek megadatik majd a zenével és a társművészetekkel való élményszerzés lehetősége. Én hiszek abban, hogy csak ezáltal lehetünk teljes emberek.   

 

Ma a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja vagy, a Művészetelméleti Tagozat vezetője. Mik az elképzeléseid ezzel a munkával kapcsolatban?


Ez egy összművészeti Akadémia. A tagozatunknak jelenleg tizenegy tagja van, minden művészeti ágnak van képviselője, így egyfajta összekötő kapocs vagyunk a különböző művészeti ágak, és persze a gyakorlat és az elmélet között. Konferenciákat tartunk, könyveket adunk ki. Művészetpedagógiai konferenciánkra rekordszámú, mintegy négyszáz látogató regisztrált, és akkora volt a huszonöt előadásból álló konferencia sikere, hogy a hallgatóság kérte, rendszeresen szervezzünk hasonlót. De rendeztünk konferenciát a magyar-francia kulturális kapcsolatokról is, és tartottunk ülést Tamási Áron és Sütő András emlékére. Kismonográfia sorozatunkban már megjelent az első három kötet. Ezek között a legnagyobb visszhangot éppen a zenei tárgyú munka váltotta ki: Simon Géza Gábor jazztörténész könyve, amely a XX. század első felének magyar jazz-történetét mutatja be rendkívül színesen, a társművészetekkel való összefüggésben. Ennek a kötetnek CD-melléklete is van, amely igazán unikális felvételekkel örvendezteti meg az érdeklődőket. Nagy öröm, hogy ezt a kötetet mi adhattuk ki. Keddi kaleidoszkóp című pódiumbeszélgetés-sorozatunkkal igyekszünk a művészeket közelebb vinni a közönséghez. A Vigadó Sinkovits Kamaraszínpada, illetve Makovecz terme a helyszín, ahol egy friss alkotást középpontba helyezve egy szakértő beszélget a művésszel. A beszélgetések végén a közönség is szót kap, ők is tehetnek fel kérdéseket. Ez a sorozatunk egyre népszerűbb. Ahogyan a Művészeti Akadémia egésze, a mi tagozatunk is azt kívánja elősegíteni, hogy a magyar és az egyetemes kultúra értékei érvényesülhessenek, közkinccsé válhassanak, közelebb juthassanak a befogadó közönséghez. A nyolc művészeti tagozat ezt az alkotói és előadói oldalról, mi, a kilencedik, legújabb tagozat pedig az elméleti oldalról közelítjük meg. Ösztöndíjakat adunk, kutatásokat ösztönzünk, tehát sokféle tevékenységet végzünk. Örülök, hogy a tagozatom fontosnak tartja az ismeretterjesztést is, hiszen hozzám a tudományos és oktatói munka mellett ez is különösen közel áll. 

 

Kobzos Kiss Tamás felvétele

 

Én azt látom rajtad, hogy fontos neked, hogy az emberek boldogok legyenek azáltal, hogy valamit megtudtak, megértettek.

 

Nemrég egy rádióműsorban kértek meg arra, hogy mondjam el a számomra legmeghatározóbb bibliai részletet. Én ezt választottam: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat.” (Mt 5,16). Kisgyermekkorom óta abban a határozott hitben élek, hogy azért jöttem a világra, hogy adjak. Boldogságot, élményt, örömet, szeretetet, kedvességet, tudást. Ez nemcsak a Zeneakadémia katedráján vagy a Vigadó színpadán van így, hanem az egészen hétköznapi helyzetekben is: ha mondjuk sorban állok a piacon, és azt látom, hogy az eladó morcos, elhatározom, hogy jobb kedvre derítem. És amikor sorra kerülök, olyan kedvesen szólok hozzá, hogy nem tud nem visszamosolyogni. Ez a hozzáállás persze nem veszélytelen saját magamra nézve, mivel folyton kifelé figyelek, és megfeledkezem arról, hogy nekem is fel kellene töltődnöm. Mivel nagyon sok mindennel foglalkozom, rengeteg idő és energia kell a sok-sok ügy apró részleteinek számontartására, intézésére, de valahogy mindig sikerül elvégezni a teendőimet, ha már közben hajnalodik is. A gyermekeim már felnőttek. Amikor ők vagy a tanítványaim meglátogatnak, és ez szerencsére gyakran történik, az igazi töltekezést jelent számomra, mint ahogyan az is, amikor a barátaimmal vagy a szüleimmel lehetek. A legnagyobb töltekezés persze maga a zene. Szabályos elvonási tünetek jelentkeznek nálam, ha esetleg nem tudok hangversenyre menni. Az élő zenére általában mindig szakítok időt.

 

A legtöbb Veled készült interjú nem is annyira Rólad, mint inkább a munkahelyedről szól. Fontosabb például a Zuglói Filharmónia, mint Solymosi Tari Emőke?

Én ott egy csapat tagja vagyok. Igaz, hogy az említett sorozatokban én találom ki a tematikát, én szerkesztem és vezetem a műsorokat, a személyiségemet adom hozzájuk, tehát meghatározó a szerepem. De ennek az egésznek a hátterét Záborszky Kálmán, a művészeti vezető biztosítja, és ugyan mire mennék, ha nem lenne ott a zenekar, ha nem lennének ott a kitűnő karmesterek: Záborszky Kálmán mellett Ménesi Gergely és Horváth Gábor, a remek szólisták, akiknek egy részét mi neveltük ki, és a ragyogó táncosok és mestereik, akik a Magyar Táncművészeti Egyetemről jönnek, és nagymértékben gazdagítják a mi produkcióinkat.  Ebben a munkában minden résztvevőnek fontos szerepe van. A technikusnak vagy a világosítónak is hibátlanul kell dolgoznia, hogy megszülethessen a varázslat.

 

Szeretnél-e valamit még kipróbálni? Mik a terveid?

 

A tanítást és a hangverseny-sorozatokat is szeretném folytatni, és fontos számomra a Magyar Művészeti Akadémián végzett tevékenységem is. Élményt szeretnék adni a közönségnek az előadások révén, melyek létrehozásában részt veszek. Bár szép hosszú a publikációim listája (a Parlandóban is több mint negyven cikkem jelent meg), mégis úgy érzem, sokkal többet kellene írnom. Nagy mennyiségű kutatási anyagom van, amit még nem volt időm publikálni. Az biztos, hogy mindig lesz mit csinálnom, unatkozni sosem fogok.

 

A szerző

Dr. Fehér Anikó karnagy, az MMA MMKI kutató

 

 

Készült az MMA – Magyar Művészeti Akadémia támogatásával.

 

  http://www.parlando.hu/NEWPROBE/MMAlogoC_1_ketsoros.jpg



* Dr. Solymosi Tari Emőke ... 3. - YouTube

 

A Pastorale családi hangversenysorozat egy korábbi sajtótájékoztatóján (2016. I. 22-én) részt vett dr. Kucsera Tamás Gergely a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, Záborszky Kálmán karmester, a Zuglói Filharmónia művészeti vezetője, Liszt-díjas, érdemes művész, dr. Solymosi Tari Emőke az MMA Művészetelméleti tagozat vezetője, a Pastorale-sorozat állandó műsorvezetője és Juhász Judit, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője.