DR. MINDSZENTY ZSUZSÁNNA*
Karvezetés a tanárképzésben-
avagy: Meddig lesznek még kórusok az iskolákban?
Gondolatok a
szegedi „Fiatal tanárjelöltek karvezetői versenye” kapcsán
2017.
február 11-12.-én Szegeden a Kardos Pál Alapítvány és a Szentgyörgyi Albert
Agora a fiatal magyar tanárjelöltek részére karvezetői versenyt rendezett.
Csodálatos hangulatú, a legapróbb részletekig remekül megrendezett esemény
volt, amely számomra sok elgondolkodtató tanulsággal szolgált.
32 éve dolgozom
a tanárképzésben, karvezetést tanítok az ELTE Zenei Tanszékén. Megéltem három
különböző képzési struktúrát, ezek előnyeit, és hátrányait is.
1984-ben kezdtük a négy éves, egyszakos énektanári képzést. Nem volt
egyszerű, de viszonylag rövid idő alatt – hála a szép számú
jelentkezőnek és a tanszéken oktató kiváló szaktekintélyeknek (Szabó
Helga, Mohayné Katanics
Mária, Adorján Ilona, Vikár László, Földes Imre, Reményi János, Kollár Éva, Igó Lenke, Batta András, Mohay
Miklós, és még folytathatnám a sort), egyre magasabb színvonalon tudott
működni a tanszék. Örömmel láttuk,
hogy a nálunk végzett hallgatók jelentős része valóban iskolában tanít –
sokan közülük fel – feltűntek az Éneklő Ifjúság minősítő
hangversenyeken kórusaikkal igazán szép produkciókat nyújtva. Az ezredforduló környéki változások
kötelezték a képzést a BA-MA (Bachelor-Master) típusú
struktúrára való áttérésre. Ezzel egyidejűleg az ELTE Zenei Tanszék
átkerült az addigi Tanárképző Főiskolai Kartól a Bölcsészettudományi
Karhoz. A BA első három évében
minor szakot, és/vagy szakirányt választhattak az egyetemi hallgatók. Ennek
értelmében kaptak a mester szakon tanári diplomát. Megküzdöttem számos oktató
társammal együtt a változásokkal, illetve a változások által felmerülő
millió problémával. Így visszatekintve úgy látom, hogy sikeresen kitaláltuk
azokat a megoldásokat, amelyek által a négyéves képzés előnyeit át tudtuk
menteni, illetve az új típusú BA-MA képzésben bizonyos szempontból még többet
tudtunk nyújtani a nálunk tanuló diákoknak.
Mire mindez kezdett szépen kialakulni, máris jött a következő
újítás - a jelenlegi 4+1 éves egyetemi szintű osztatlan tanárképzés. (volt olyan év,
amikor mindhárom típusú képzésből volt hallgatónk- ezt sem volt
könnyű megoldani). 1984-ben éppen azért alakult az ELTE-n az ének-zene
tanári szak, hogy Kodály országában magasan képzett iskolai énektanárok
kerülhessenek az iskolákba. Jelenleg – az osztatlan tanárképzésben
visszatértünk a két szakos képzéshez, amelynek természetesen sok előnye,
de hátránya is van. Biztosan könnyebben talál állást majd a diplomás
tanárjelölt, ha két féle tantárgyat is tud tanítani. Emellett nagy
előnynek érzem, hogy nem csupán a zene iránt érdeklődő
hallgatóink vannak, hanem intelligens, kulturált magyar, történelem, földrajz,
nyelvek, és egyéb területen is jártasak- a másik szakon végzett tanulmányaik
révén. Ez nagyon pozitív dolog! De ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az
elmúlt két-három évtizedben mennyi problémával küzd az általános iskolai
énektanítás. A heti egy énekóra (amely örvendetesen az utóbbi években az alsóbb osztályokban már heti kettő lett)
következtében az Zenei tanszékre jelentkezők tudásszintje rendkívül
heterogén lett. Vannak kiváló diákok, akik sok év zeneiskolai szolfézs-zeneelmélet
és hangszertanulás után, kiváló kórusokból mély nyomot hagyó élményekkel
kerülnek a tanárképzésbe. És – valljuk be, vannak, akik meglehetősen
hiányos ismeretekkel, szinte behozhatatlan lyukakkal a tudásukban úgy kerülnek
a képzésbe, hogy a másik (nem zenei) szak húzza be őket a felvételi során.
Ráadásul a diákok csak felerészben vannak a Zenei tanszéken, az idejük másik
részét egy másik, általuk választott szak elsajátításával töltik. Természetes,
hogy ilyenkor a Zenei tanszék tanára minden erejével azon van, hogy minél
rövidebb idő alatt közelítőleg egy szintre hozza a diákok tudását,
amire majd az elkövetkező időben építeni tud. Ez azonban nagyon kétélű dolog: a zeneileg
eleve jobban képzettek azt gondolhatják, „minek jöttem ide, én már ezt
rég tudom”. A kevesebb tudásúak pedig esetenként teljesíthetetlennek látják a
követelményeket. Nehéz dolog ez, azt hiszem, akik országszerte a jelenlegi
tanárképzésben oktatnak, mind szembesültek ezzel a jelenséggel.
Besse Attila, a BTK Zenei
Tanszékének diákja szerezte meg az első helyet
a Kardos Pál Alapítvány és a Szent-Györgyi Albert Agóra
által szervezett Fiatal Magyar Tanárjelölt Karvezetők Versenyén.
Felkészítő tanára: dr. Mindszenty Zsuzsánna,
a Zenei Tanszék egyetemi docense.
Természetesen
létezik tehetséggondozás. Ám itt jön a rendszer nagy negatív csavarja. Az
egyetemek is financiális gondokkal küzdenek- én is az itt töltött 32 év alatt
számos leépítést éltem meg, amikor egyre fogyatkoztak a tanszék oktatói. A
klasszikus négy éves képzésünkben például kb. 80 hallgatóra még négy karvezetés
tanár jutott. Az ELTE Zenei tanszékén a jelenlegi csaknem 90 hallgatót MÁSFÉL
karvezetés tanár tanítja (jómagam teljes egészében karvezetést tanítok, míg a
kollegám fele időben a szakmódszertant és a gyakorlati tanításokat is
viszi.) A klasszikus képzésben heti 2 óra karvezetés volt kis csoportban- 5-6
fővel, ehhez jött a heti 2 óra kargyakorlat, ahol egy kisebb-nagyobb
kórussal kipróbálhatták, amit a kiscsoportos karvezetés órán megtanultak. A BA-ban a karvezetés heti 1 óra, de aki szakirányt
választott, annak emellé még jutott plusz heti 2 óra. Az MA-ban
továbbra is heti 2 óra karvezetést kaptak a hallgatók- így öt év alatt igazán
jó színvonalra lehetett őket eljuttatni. A kargyakorlat itt is heti két
óra volt, de egyre nagyobb létszámú hallgatót kellett vezénylési
lehetőséghez juttatni. Jelenleg az osztatlan képzésben heti 1 óra (praktikusan 50 perc)
karvezetés van, és általában 10-12 hallgató ül az órán. Tessék csak
visszaszámolni, hogy hány perc is juthat egy emberre önállóan egy ilyen órán-
ahol még nyilván a darabokról is beszélni kell, elemezni, a betanítás
mikéntjéről gondolkodni…. Márpedig karvezetést
tanítani többnyire csak testre-szabottan lehet, hisz mindenkinek más-más
problémája lehet, különösen az alapozás időszakában. Egy óra: ugyanaz a darab
mindenkinek, másként nem érünk a végére, szabadon választott mű szinte
kizárva. Kargyakorlat van ugyan, de a
tanárjelöltek ritkán és csak rövid időre jutnak vezénylési
lehetőséghez, hiszen osztozniuk kell egymással a rendelkezésre álló
időben.
Nyilván
a képzés struktúráján nemigen lehet változtatni, de az például biztos, hogy kisebb létszámú
csoportok esetén hatékonyabb, és az egyéni sajátosságokat nagyobb mértékben
figyelembe vevő tanítás folyhatna.
Ha több kargyakorlat is lehetne, akkor egy diák sűrűbben és
hosszabb időre kerülhetne kórus elé. Megküzdhetne a betanítás adta
problémákkal, és megélhetné azt az élményt, hogy hogyan szólalhat meg az alapos
munka folytán egy szép darab, vagy annak legalább egy részlete. Hogy mi a helyes megoldás, nem tudom, de az
egyértelmű, hogy az idővel való versenyfutás nem tesz jót az
elmélyült, igényes munkának. Mindehhez
nyilván több oktató kellene- és itt a nagy kérdés, hogy az egyetemek tudnák-e
ezt finanszírozni. Persze ehhez az is kell, hogy megfelelően magas szinten
(Minisztérium, oktatási, kulturális vezetés) fontosnak lássák az
énektanárképzés tartalmi megújítását.
Mostanában
a Mindennapos Éneklés program kapcsán az EMMI – Balog Zoltán miniszter úr és Hoppál Péter államtitkár úr minden erejével azon van, hogy
túljussunk azon a mélyponton, amelyet az utóbbi 20-25 év negatív jelenségei
okoztak az ének-zeneoktatásban. Kodály világosan kimondta, hogy a tanárképzés
mennyire fontos, hiszen az iskolában dől el, hogy a gyermekek hogyan
viszonyulnak majd a zenéhez, a kultúrához. Fontos, hogy a már pályán lévő
tanároknak segítséget adjunk továbbképzések révén, de szerintem még fontosabb,
hogy a jövendő tanárgeneráció eleve olyan képzést kapjon, amely
megfelelően előkészíti őket az életre. Ehhez IDŐ kell- és
ezúttal a képzésben biztosított időre gondolok. Ha a diákok óraszámát nem
lehet emelni – ha az oktatói óraterhelés már szinte elviselhetetlenül magas,
akkor egyetlen megoldásnak látom az oktatók számának növelését, illetve a
tanítás tartalmának átgondolását. Így az egy tanárra jutó diákok száma annyira
csökkenhetne, hogy igazán felelősséggel mód és idő legyen arra, hogy
ne csak „tüzet oltsunk”, hanem a szakma technikai és tartalmi, zenei részét is
meg lehessen tanítani- nem is beszélve egy széles körű repertoárról, amely
révén sokoldalú stílusbeli ismeretekkel is gazdagodhatnának a diákok.
Ezek a
problémák már régóta foglalkoztatnak, de most a szegedi karvezetői verseny
élményei megerősítették bennem, hogy a tanárképzés esetében a karvezetés
oktatás területét mindenképpen át kellene gondolni. Kedves, tehetséges,
muzikális résztvevőket láthattunk a versenyen. Mindannyiukban
ott volt a lehetőség- egyszer egy iskolában majd átadják a tudásukat a
gyerekeknek, szeretettel, a szakma iránti elhivatottsággal kezdenek majd
dolgozni. De sok év tapasztalatával azt kell mondjam,
legtöbbjüknél sok technikai dolog
hiányzott, bizonyos esetekben a stílus mély ismerete is. Pedig mindent
megtettek, ami tőlük telhetett, mindent, amire volt mód, lehetőség és
idő a karvezetés tanulmányaik során jó tanáraiktól megtanulni, ellesni.
Nagy izgatottsággal álltak a versenyen „szolgáló” kiváló kórusok elé, de az
izgalmat az is fokozta, hogy nem volt elég tapasztalatuk abban, hogy hogyan is
kell kommunikálni egy gyerekkarral, egy felnőtt nőikarral, egy
ifjúsági vegyeskarral. De hát honnan is lenne
tapasztalatuk? Azok a fiatalok, akik eljöttek versenyezni, mind sok-sok külön
munkával (amely a tanárok részéről is extra elfoglaltságot jelentett az
óraszámukon kívül természetesen) sajátították el azokat a darabokat, amelyek a
verseny anyagát képezték. A rendezőket dicséri, hogy csupa olyan mű
került elő, amelyet valóban lehet az iskolai gyakorlatban hasznosítani -
megérte a fáradságot mindenképpen. De mégis figyelemfelkeltő, hogy ennek
ellenére viszonylag kevesen vállalták a megmérettetést. Tudom, van olyan
tanszék, amelyik úgy érezte, hogy még ez a versenyanyag is szinte meghaladja a
diákok képességét. Pedig ők – akik most eljöttek versenyezni, a
kiemelkedők- a legjobbak! Vajon az átlag, vagy azok, akik épp, hogy csak
teljesítik a tantárgyi követelményeket, hogyan fognak vajon kórust vállalni egy
iskolában? A képzésben túlságosan kevés idő adatik arra, hogy az iskolai
kórusok repertoárját széles körűen megismerjék. Kevés az idő a
technikai biztonság megszerzésére. Kevés az idő arra, hogy a magától értetődő
magyar népdalfeldolgozások, illetve könnyebb kortárs gyermekkari irodalom
mellett régi korok stílusait, előadási problémáit alaposan megismerjék. Mi
következik ebből? Ha van kórus az
iskolában, a régi, jól ismert, bevált darabok hangzanak majd el újra, meg újra.
Ismeretlent nem vállal majd a karvezető, mert technikailag nem tudja megoldani,
zeneileg nem tudja feldolgozni, a betanítás módját nehéznek érzi. Ha pedig
harcolni kell az iskola vezetésével a karének érdekében, akkor inkább föladja,
mert úgysem érzi magát szakmailag elég erősnek. Természetesen tisztelet a
kivételnek: épp a Szegeden versenyző, a kihívást vállaló kiváló fiatal karvezetők
talán majd élharcosok lehetnek a pályán.
Félek
azonban, hogy ez a negatívnak tűnő vízió túlságosan hamar valósággá
válhat. Mindazonáltal HISZEK abban, hogy a folyamat még megfordítható (meg sem
írtam volna mindezeket, ha nem hinnék benne). Fontos, hogy reálisan lássuk a
problémákat, hogy ne bagatellizáljuk el azokat, és hogy időben tegyünk
lépéseket annak érdekében, hogy mindez ne következzen be.
Mire is
lenne szükség? Mindenképpen magas szinten való együtt-gondolkodásra (Oktatási
Hivatal, Egyetemi vezetések országszerte, tanszékek ötletei, karvezetés tanárok
tapasztalatcseréje, stb.).
Szükség
lenne a pályán elhivatottan dolgozó énektanár-karvezetők segítségére: az
iskolába újonnan belépő friss tanároknak nagy szüksége van a tapasztalt
kollegák építő kritikájára, apró módszertani ötletekre, melyek a
gyakorlatban gyökereznek és, talán, ami a legfontosabb: segítő szándékú
beszélgetésekre.
Szükség
lenne olyan fórumokra , ahol a tanárok megosztják egymással a problémáikat, és
talán ezáltal megoldások is születnek. Ilyen fórum
egyébként a KÓTA Ifjúsági Bizottsága által évente mindig egy másik vidéki
városban rendezett Éneklő Ifjúság Szakmai Napok. Vagy a magyarpolányi
Kodály Tábor. Vagy a Psalmus Humanus Egyesület által
szervezett Tehetséggondozás Kodály szellemében című továbbképzés. A
Mindennapos Éneklés program keretében a Zeneakadémia és a Kodály Intézet indít
akkreditált továbbképzéseket, melyek a következő iskolai tanév során már
elérhetők lesznek. Szintén a Mindennapos Éneklés program kapcsán pályázat
jelenik meg néhány hónap múlva: jut anyagi támogatás majd azoknak az iskoláknak,
ahol van kórus, de segítségre szorulnak, illetve azoknak az iskoláknak, ahol
még nincs kórus, de van megfelelően képzett énektanár, aki vállalná a
kórus megalapítását. Sok iskola pályázhat majd, és bár mindenki tudja, hogy egy
pályázat megírása is óriási munka, mégis úgy érzem, ez fontos segítség lehet az
iskolai kórusoknak. Meg kell érte dolgozni, de megéri – manapság munka nélkül
semmi sem megy!
Kodály
szavaival zárnám: „Ha ég a lélek tüze, mindig elérhető a művészi
tökéletesség.” Ha fontos nekünk a zenei nevelés- együtt kell gondolkodnunk,
együtt kell kitalálnunk a legmegfelelőbb megoldást. Egy szóval: ha nem
akarjuk, hogy eltűnjenek az iskolai kórusok, tennünk kell érte, azzal a
nem szűnő hittel, hogy még nem késő, hogy ÉRDEMES!