ITT ÉS MOST – RÁCZ ZOLTÁN ÉS VENDÉGEI

Rácz Zoltán (Fidelio)

Már megkezdődött a Budapesti Tavaszi Fesztivál 37. évadának gazdag és sokrétű kínálata, amikor a fenti címmel invitálták a zenekedvelőket a Zeneakadémia Nagytermében rendezett estre.

Az „Itt és most” voltaképp kétes értékű, hiszen kizárólag a lehetőség egyszeri voltát hangsúlyozza, ám a tartalmat – és főképp az értéket – illetően nem bocsátkozik ígéretekbe. Lehet tehát akár alkalmi esemény is, amelynek legfeljebb ritkaságértéke van. Márpedig 2017. április 2-án egészen másról, hasonlíthatatlanul többről volt szó!

Rácz Zoltán neve viszont önmagában is „húzóerőt” képvisel, több évtizedes tapasztalat alapján borítékolni lehet, hogy amihez a nevét adja, arra érdemes odafigyelni. Az „és vendégei” persze megint elbizonytalanító hatású, érdemes tehát az apró betűket is olvasni, a szereplők listáját. A négy név együtt: komoly húzóerő – s ha valaki a programra is szán figyelmet, nem kétséges, az „itt és most” értékes élményt kínál, olyat, amely érdemben odavarázsol egy másik szlogent, amellyel épp a BTF csalogat közönséget: „#ittahelyed”.

Igen, „ott a helye” megannyi szakmabelinek és zenekedvelőnek, ahol, és amikor lehetősége nyílik két zongorára és ütőhangszerekre komponált műveket élőben meghallgatni. Az apparátusról természetesen sokaknak Bartók Szonátája jut eszébe – de a hozzá társított két műsorszám ismeretével (hangversenytermi élményével) igencsak kevesen dicsekedhetnek. Luciano Berio Lineája és Georg Crumb Makrokosmosa aligha született volna meg a korszakos jelentőségű Bartók-kompozíció nélkül!

Tények, adatok, amelyekhez Rácz Zoltán rövid kommentárjainak személyes adalékai járultak – és mögöttük új megvilágításba kerül, immár pozitív tartalommal telik meg az „Itt és most”. Mert ritkán van lehetőség ilyesfajta program meghallgatására (az előadók számára: ilyen műsor összeállítására). Amiről ritkán esik szó: előfeltételek garmadája. Mert az előadóknak tudniuk kell bizonyos kompozíciók meglétéről, érdemes olyannyira ismerni őket, hogy kiderüljön számukra az értékük, vagyis hogy érdemes-e időt-energiát szánni a művek megtanulására, s azzal párhuzamosan, érdemes-e megteremteni az előadás lehetőségét. Mert hangversenyrendezőtől ilyesfajta ötlet aligha származhat! És mindeközben rendelkezni kell olyan ütőhangszer-arzenállal, amely alapfeltétel a művek előadásához. Hogy próbálni is kell, mindannyiszor darabonként felépíteni a színpadot, arról már ne is essék szó – s arról sem, hogy négy kiváló (minden bizonnyal más irányban is elfoglalt) muzsikus szükséges, olyanok, akik a nemes cél érdekében képesek megbirkózni az akadályozó tényezőkkel.

Nem tartozik a nagyközönségre mindez – mondhatni, s ez így igaz. A szakmabeliekre viszont annál inkább. Azzal a helyzetfelismeréssel, hogy „itt és most” lehetőség nyílik Bartók Szonátájának újrahallgatására, és két kompozíció megismerésére. És legyen elég Rácz Zoltán értékmérője ahhoz, hogy aki csak teheti, legyen részese a hangversenynek!

Luciano Berio (Alchetron

)

Berio Lineája csengő-bongó hangzásvilágával bárkit lenyűgözhetett. A műsor fókuszába került Bartók-mű kiismerhetetlen gazdagságára bevezetőjében Rácz Zoltán is utalt, aki csaknem négy évtizede vett részt megannyi alkalommal, különböző partnerekkel, a mű megszólaltatásában. S a Kocsis-Ránki zongorapárossal való előadás 36. évfordulójának közeledte arra inspirálta a négy művészt, hogy ezt az előadást Kocsis Zoltán emlékének ajánlják. Rácz Zoltán és Holló Aurél e műben is többször volt partnere a zongoraművésznek, az est zongoristái (Balog József és Fejérvári Zoltán) pedig elsősorban Kocsis karmesteri irányítását őrizhetik személyes emlékként.

A két zongorára és ütőhangszerekre komponált Szonáta megismeréséhez megannyi hangfelvétel áll rendelkezésre. De a látvánnyal együtt felfokozódik az élmény. És ez akkor is intenzív, ha a Zeneakadémia Nagytermének megváltozott akusztikája nem épp ideális körülményeket kínál, jóllehet, a felkészült előadók művészi teljesítményéhez nem férhet kétség.

George Crumb (Alchetron

)

George Crumb Makrokosmos című sorozatának III. darabja bő félórányi varázslat volt. Öt tétel, amelyekben akár első hallásra is otthonosan tájékozódhatott a hallgató. Az atmoszféra az első pillanatokban kialakult, s a zenei asszociációk gazdag szövedékéből ki-ki találhatott magának támpontokat.

Miközben a hangszínek tobzódása magával ragadott, arra kellett gondolnom: lekottázható mindez?! Mert korántsem csengő-bongó aleatoriáról volt szó; struktúrák voltak követhetőek, magasrendű kamarazenei egymásra figyelés eredményeképp. Hasonló ráismerés-élményt éltem meg, mint ami Debussyt érhette, amikor a jávai gamelán zenének az európaitól olyannyira eltérő ritmikus szervezettségével találkozott. Csak azt kívánhatom, bárcsak több lehetősége lenne a közeljövőben a négy muzsikusnak, hogy ezt a rendkívüli teljesítményt minél többször közönség elé vihesse – hogy megtérülhessen a megtanulásba fektetett erő-energia, és minél többen részesülhessenek ilyen kivételes zenei élményben.

És profán módon arra is kellett gondolnom: íme, az egyik indíték-típus, ami arra késztette a zeneszerzőket, hogy a technika áldását vegyék igénybe, elektroakusztikus lehetőségekkel váltva ki azokat a tényezőket, amelyek megnehezítik az elképzelt mű megszólaltatását. Az előadók „kiküszöbölésével” is realizálható hasonló komplex hangzásvilág – igaz, a realizálásban már-már társszerzővé aktivizálódó hangszeresek számára ez veszteséget jelent. S megannyi későbbi elektronikus mű ismeretében csak csodálattal adózhatok a zeneszerzői fantázia előtt, amely gépi/technikai segédeszközök nélkül hívott életre korábban nem ismert színeket, árnyalatokat.

A koncert előtt és a szünetben megannyi ismerős arc köszönt vissza – hangszeresek különböző generációinak jeles képviselői, s néhány zeneszerző is felismerte: ezt az „itt és most” lehetőséget nem szabad kihagyni. Kicsit olyan volt a hangulat, mint az egykori „Korunk zenéje” kiemelkedő hangversenyei alkalmával – és a taps minősége is arról árulkodott, hogy nyitott fülekre talált a produkció.

Vasárnap este volt, a legtöbbek számára „szabadidő” – amit aligha lehetett volna másutt hasonlóképp értékesen eltölteni. Azért kívánkozott megörökítésre ez a rendezvény, hogy ne csak az esemény ne múljék el nyomtalanul, hanem a távollévő szakmabeliek is értesüljenek arról, hogy mit vesztettek.

Az információáradat néha inkább nehezíti, semmint könnyíti a körültekintő tájékozódást. De alkalmazkodni kell a pozitív eredményeket is kínáló tájékoztatáshoz, törekedve arra, hogy minél több „itt és most” élményt gyűjtsünk – ki-ki érdeklődésének és idejének függvényében.

Fittler Katalin