Herceg Attila*
Abramo Basevi munkássága és jelentősége
Abramo
Basevi
BEVEZETÉS
A
zenepszichológia, mint diszciplina megszületése a huszadik század első
felére tehető, ám a lélektan tudományának megszilárdulásához hasonlóan
korántsem előzmények nélküli. Noha a magyar nyelvű kiadványokban
ritkán találkozunk Abramo Basevi nevével, a nemzetközi szakirodalomban való
elmerülés nem csupán zeneelméleti és zenekritikai munkásságára világít rá,
hanem zenepszichológiai jelentőségét is nagymértékben emeli.
ABRAMO BASEVI
ÉLETE
Abramo
Basevi 1818 decemberében született az itáliai Livornoban. Orvosi diplomáját a
Pisai Egyetemen szerezte, majd 1858-ban Firenzében kezdte meg praxisát, ám nem
sokkal később a zeneszerzés mellett kötelezte el magát. Két operát
komponált (Romilda ed Ezzelino, 1840; Enrico Howard, 1847), ám egyik sem hozta
meg számára a sikert, ezért az 1840-es évek végén felhagyott a zeneszerzői
pályafutással. Írói munkássága eleinte kevés reménnyel kecsegtetett: az általa
1856-ban alapított L’armonia című folyóirat nem bizonyult hosszú
életűnek. Kritikusként és zenei ismeretterjesztőként azonban nem
csupán Firenzében, hanem országszerte ismertté vált.
1859-ben
életre hívta a Beethoven matinék koncertsorozatot, majd 1861-ban a Societŕ del
Quartetto-t. Legfőbb törekvésének tekintette a német zene elterjesztését
Itáliában. Éppen ezért idealizálta Meyerbeert, aki kiválóan ötvözte a német és
az itáliai hagyományokat. Beethoven mellett Wagner zenéjének is híve volt,
olyannyira, hogy – amint azt a levelezésekből tudjuk – Wagner őt és
társait a „firenzei reformereknek” nevezte. (Bent, 2005)
Abramo
Basevi 1885 novemberében halt meg Firenzében.
Főbb műveiből:
/Tanulmányok
G. Verdi operáiról/ 1859
Introduzione
ad un Nuovo Sistema d’Armonia /Bevezetés az új összhangzattanba/ 1862
/A
zenetörténet rövid összefoglalása/ 1866
BASEVI
ZENEPSZICHOLÓGIAI JELENTŐSÉGE
Rosenberg
szerint Basevi „jelentős mégis el
nem ismert szerepet töltött be a zene és az intellektualitás történetében”
(Rosenberg, 2002, pp. 630). Munkásságával nem csupán a muzikológia tudományában
alkotott jelentőset, hanem a zenepszichológia, mint diszciplina
megteremtésében is élenjáró volt.
A
zenepszichológiával foglalkozó szakirodalomban lényegesen gyakrabban találkozhatunk
Helmholtz nevével. Hermann Ludwig Ferdinand von Helmholtz (1821-1894) Basevihez
hasonlóan orvosi képesítéssel rendelkezett. Ismertségét az 1850-es években az
emberi szem vizsgálatával, azon belül is a szemfenéktükör felfedezésével
alapozta meg. Egy évtized elteltével azonban érdeklődése a hallás, azon
belül pedig a hangmagasságok érzékelése felé fordult. Nézeteit, illetve
vizsgálatainak eredményeit On the Sensations of Tone as a Physiological Basis
for the Theory of Music /A hangok észlelése, mint a zeneelmélet fiziológiai
alapja/ című, 1863-ban megjelent munkájában összegezte (Helmholtz,
1863/1912; Cahan, 1993). Helmholtz fedezte fel, hogy a fülben lévő csiga
különböző részein található Corti-féle szőrsejtek mindegyike egy-egy
meghatározott frekvenciára reagál.
Krumhansl
(1995) szerint a fent leírtak mindössze egyetlen területét képzik annak az
összetett rendszernek, amely alatt Helmholtz a zenetudományt értette,
ugyanakkor azt is tisztán láthatjuk, hogy Helmholtz elmélete csupán a
hangmagasságok érzékelésére adnak magyarázatot, a hangerő érzékelésére már
nem (Laczó, 2015). Tény, hogy Helmholtz elévülhetetlen érdemeket szerzett a
hangérzékelés területén, ugyanakkor nézetei nem mutatnak túl a fiziológiai
törvényszerűségein. Basevi azonban képes volt átlépni ezen a határon.
Basevi
saját zeneszerzői tevékenysége, valamint a kortárs itáliai és német
zeneművek elemzése során fedezte fel, hogy a tonalitás fejlődésével a
korábbi összhangzattani törvények felülíródnak, emellett pedig a hallgató
elvárásai is megváltoznak. Kiváló példaként említi Wagner Trisztán-akkordját,
amely új megközelítésbe helyezte a disszonáns/konszonáns hangzatokról alkotott
nézeteket.
Noha már
Helmholtz is utalt arra, hogy az érzékelés egy alacsonyabb és egy magasabb
szintű folyamatból tevődik össze, Basevi ennél is továbbment, és
megkülönböztette egymástól az észlelést és az érzékelést (Grejdingen, 2003),
messze túlmutatva ezzel kora nézetein, hiszen a tudományos igényű
észleléselméletek a 20. század első felében keletkeztek (Csépe &
Győri & Ragó, 2007).
Basevi
úgy gondolta, hogy az érzékelés (szenzáció) a zene feldolgozásának alacsonyabb
szintű folyamata, hiszen a hallást, mint fiziológiai jelenséget foglalja
magában. Ennek megfelelően minden egészséges ember rendelkezik az
érzékelés képességével. Ezzel szemben az észlelés (percepció) már lényegesen
magasabb szintű folyamat, hiszen nem csak a fül, hanem az idegrendszer is
részt vesz benne. Mi több, az észlelés kulturálisan meghatározott, tanulás és
tapasztalás által átszőtt folyamat, ami az érzékeléssel szemben nem
egységes, hanem egyénenként eltérő lehet. Modern hasonlattal élve az
érzékelés az auditív feldolgozás folyamata hardvere, míg az észlelés a szoftver
(Grejdingen, 2003). Ma már tudjuk, hogy „az
érzékelés és az észlelés a közvetlen megismerés két szorosan egymásra
épülő, mégis elkülönülő alapfolyamata” (Hadházy, 2003, pp. 33.).
A
fentiek alapján, ha történelmi távlatokba helyezzük Basevi jelentőségét,
azt mondhatjuk, hogy a kor szellemiségéből táplálkozva (Helmholtz
munkásságán keresztül) előrevetítette a pszichológia és azon keresztül a
zenepszichológia alapvető fogalmait. Nézetei az őt követő
generációra, az alaklélektani iskola képviselőire, mi több, az 1970-es és
’80-as évek zenepszichológiai elméletalkotóira is hatással voltak.
A BASEVIT
KÖVETŐ GENERÁCIÓK ÉS AZ ALAKLÉLEKTANI ISKOLA
Basevi –
túl azon, hogy rámutatott az érzékelés és az észlelés egymástól
elkülönülő, mégis összefüggő jelentőségére – kiemelte, hogy az
auditív feldolgozás magasabb szintjén a zenei komponenseket (pl. a
hangmagasságokat) nem diszkrét részekként, hanem egységes egészként
értelmezzük. Ezen nézetében osztozott Theodor Billroth-tal (1829-1894), aki Wer
ist musikalisch? /Ki muzikális?/ című írásában kifejtette, hogy létezik
egy szervező erő, amely mentén a különböző hangmagasságokat
dallamként fogjuk fel – Billroth esetében ez a ritmus (Turmezeyné, 2009).
Carl
Stumpf (1848-1936) Hangpszichológia című kétkötetes művében szintén
megjelenik a gondolat, miszerint a zenei észlelés egészlegesen történik.
Véleménye szerint a konszonancia lényege abban áll, hogy a különböző
hangok (hangmagasságok) a hangszíntől, hangerőtől és
regisztertől függetlenül egységes észleletet képeznek, amelyek akkor is
létrejönnek, ha a hangzás nem tökéletesen tiszta (Green és Butler, 2002).
Stumpf a
Berlini Egyetem tanáraként jelentős hatást gyakorolt tanítványaira, köztük
Wolfgang Köhlerre és Kurt Koffkára, akiket az alaklélektani iskola
megalapítóiként tartunk számon. Ugyanakkor egy másik út is vezet az
alaklélektani iskolához, amelynek hátterében szintén ott találjuk Basevit.
Ernst
Mach (1838-1916) feltételezte, hogy egy dallamot és annak transzponált
változatát nem azonosként észleljük, noha Basevi szerint mindkettő azonos
„organikus egészen” osztozik (Gjerdingen, 2013). Christian von Ehrenfels
(1859-1932) – akire Mach nézetei is jelentős hatást gyakoroltak – 1890-ben
megállapította, hogy a dallam értelmezésében az alaki minőség lényegesen
jelentősebb szerepet tölt be, mint a dallamot alkotó részek (Ehrenfels,
1890/1988 – idézi Pléh, 2010).
Ennek
értelmében az eredeti és a transzponált dallam alaki minősége azonos, így
nem befolyásolja az érzékelést. Azonban ha az egész valamely elemét
megváltoztatjuk, úgy az alaki minőség is változik (Pléh, 2010). A hallgató
pedig nem az alkotóelemekre vonatkozó észlelés, hanem az alaki minőség
alapján alkot ítéletet (Grejdingen, 2013).
ÖSSZEGZÉS
Tisztán
láthatjuk tehát, Basevi nézetei milyen hatást gyakoroltak utókorára, azokat
miként próbálták az alaklélektani iskola képviselői elméleti síkról empirikus
ismeretanyaggá emelni. Basevi hatását felfedezzük Stumpf munkásságában, akinek
helyét a Berlini Egyetemen 1922-től egészen a náci hatalomátvételig Köhler
vette át, ám később ő maga is Amerikába menekült (Pléh, 2010). A
zenepszichológia elméleteinek Gestaltba való ágyazásának potenciálját Ernst
Kurth (1886-1946) is felismerte, ám a második világháború után Amerikában
beköszönt kognitív forradalom által az alaklélektani törekvések derékba törtek
(Grejdingen, 2013).
Az
alaklélektan elméletei olyan fontos megállapításokat tartalmaznak, amelyek a
mai zenepedagógia számára is megfontolandók (Laczó, 2015).
Szerencsére
a Basevitől származó zenepszichológia ág a mai napig is nyomon
követhető olyan kiemelkedő kutatók munkájában, mint Albert Bergman
(1936-), Diana Deutsch (1938-), vagy W. Jay Dowling (1941-) (Grejdingen, 2013).
Irodalomjegyzék
Bent, I.
(2005). Music Analysis in the Nineteenth
Century. Volume 2, Hermeneutic Approaches. Cambridge University Press.
Cahan,
D. (Ed.) (1994). Hermann Helmholtz and the
Foundations of Nineteeth-Century Science. Berkeley: University of
California.
Csépe,
V., & Győri, M., & Ragó, A. (Eds.) (2007). Általános pszichológia 1. – Észlelés és figyelem. Osiris Kiadó.
Ehrenfels,
Ch. (1890). Über Gestaltqualitäten. Vierteljahrsschrift
für wissenschaftliche Philosophie, 14, 249-292
Gjerdingen,
R. O. (2013). Psychologists and Musicians Then and Now. In. D. Deutsch (Ed.), The Psychology of Music (683-707).
(Third ed.) Academic Press
Green,
B., & Butler, D. (2002). From acoustics to Tonpsychologie. In Th.
Christensen (Ed.), The Cambridge History
of Western Music Theory (246-271). Cambridge University Press.
Hadházy,
J. (2003). A pszichológiai alapjai. Nyíregyháza:
Élmény ’94 Bt.
Helmholtz,
H. L. F. (1863). On the Sensations of
Tone as a Physiologocal Basis for the Theory of Music. (Fourth. ed. 1912)
Longmans, Green, and Co.
Krumhansl,
C. L. (1995). Music Psychology and Music Theory: Problems and Prospects. Music Theory Spectrum, 17(1), 53-80. Laczó,
Z. (2015). A zenepszichológia története. In B. Vas (Ed.), Zenepszichológia tankönyv (25-39). Pécsi Tudományegyetem
Művészeti Kar Zeneművészeti Intézet.
Pléh, Cs.
(2010). A lélektan története. Osiris
Kiadó
Rosenberg,
J. (2002). Abramo Basevi: A Music Critic in Search of a Context. The Musical Quarterly, 86(4), 630-688.
Turmezeyné,
H. E. (2009). A zenei ismeretek és
képességek fejlődése az alsó tagozatos életkorban. Doktori
Disszertáció. Debreceni Egyetem Interdiszciplináris Bölcsészettudományok
Doktori Iskola.