Időtlen búcsú

Tusa Erzsébet (1928-2017)

„Ami igazán él, annak meg kell halnia.

Nézzétek a virágokat;

csak a művirágok nem hervadnak el.”

Anthony de Mello

Tusa Erzsébet fiatalkori portréja

Azok közé tartozott, akiknek volt élete a halál előtt. A kizárólag a tevékeny embereket körülvevő csend övezte, amely lehetővé tette számára a lényegre-figyelést, a lényeggel való foglalkozást, s nem utolsó sorban, lényegi jelenségek-jelentések továbbadását. S talán épp ez a csend tette elérhetetlenné a Lényegét, miközben sem zárkózott, sem elutasító nem volt. Eszköztelenül tudott távolságtartó lenni – épp ezért felértékelődött minden gesztusa, amellyel rokont-barátot közel engedett magához. Ezt ugyancsak magától értődő természetességgel tette, s az ily módon kitüntetett szinte kiválasztottnak érezhette magát.

Emlékmorzsákat keresgélek, ismeretségünk ködbevesző kezdeteit. Az első „találkozás” személytelen volt. Gyermekkoromban nálunk odahaza mindig szólt a (Kossuth) rádió, s egyszer valami varázslatosan szép zongoramuzsikára lettem figyelmes. Ekkor „szólított meg” először Debussy – és a lekonferálásból tanultam meg Tusa Erzsébet nevét.

Images Set 1: Reflets dans l'eau

Debussy: Reflets dans l’eau / Fények a vízen (Images (Képek) I. sorozat)

Images Set 1: Mouvement

Debussy: Mouvement / Mozgás (Images (Képek) I. sorozat)

L'isle joyeuse

Debussy: L’isle Joyeuse / A boldog sziget

Estampes: Pagodes

Debussy: Estampes /Metszetek I. tétek: Pagodes /Pagodák

Tusa Erzsébet zongorázik

℗ 1993 HUNGAROTON RECORDS LTD. A felvétel 1993 VIII. 31-én készült.

Auto-generated by YouTube

Aztán kereső-korszak kezdődött, leginkább rádióműsorban, de hangfelvételeken is, és a kiskamasz-kori fotógyűjtés, folyóiratok többnyire bélyegnagyságú képeiből. Később megilletődötten láttam-hallgattam olyan hangversenyeken, ahol Bartók özvegyével, Pásztory Dittával lépett fel. Azt tudom, lemezfelvételéhez csak jóval később jutottam – de az első személyes találkozás emlékét minden bizonnyal az akkori elfogódottság törölte véglegesen. Későbbi alkalmi találkozások sorjáznak, egy Bartók-zongoraversenyt követően látogatás a művész-szobában, Szegeden, ahol konzis lánykák sokasága ostromolta autogramért, s ő oly kedvesen adott, röviden beszélgetve a fiatalokkal, amire azóta is ritkán láttam példát, és a megszokhatatlan élmény, hogy a férjéhez, Lendvai Ernőhöz érkező főiskolásoknak ajtót nyit, kávét főz… meg a Semmelweis utcai ZTI folyosói és irodái, ahol sűrűn összefuthattunk vele. És a Rádió, ahol Dimény Judit sorozatainak rendszeres közreműködője volt, s ahol később magam is mikrofonhoz kérhettem. És amikor hirtelen egy „belső körben” találtam magam, akkor lehetett tőle igazán sokat tanulni.

Azok közé tartozott, akik tudnak lelkesedni, s olyan élmények fedezetével tanított, amelyeket maga is átélt. Zongorázása, billentéskultúrája felejthetetlen mindazok számára, akik még hallhattuk őt játszani, és szerencsére a hangfelvételek közvetítik ezt az értéket a későbbi generációknak is. Egy-egy olvasmányélményének említése kényszernél erősebb késztetést jelentett, kottaolvasása-értelmezése pedig hasonlóképp tanulságos volt. Külföldi tapasztalatainak tanulságát igyekezett idehaza is közkinccsé tenni – az osztrák IGPE (Nemzetközi Poliesztétikai Nevelési Társaság) munkájában való részvétele késztette arra, hogy az integratív zenei nevelés iránt fogékony zenetanárokon túl a kulturális élet más területein működő tudósok és művészek közreműködésével rendezvényeket-rendezvénysorozatokat szervezzen. A horizonton derengő aranykornak az vetett véget, hogy elfogadta a tokiói Musashino Zeneakadémia felkérését, és ezáltal a következő évek folyamán gyakorlatilag megszűnt kapcsolata a hazai zenei-pedagógiai élettel. Idehaza mindinkább éreztük a hiányát – ott viszont komoly művészi és pedagógiai feladatok várták.

Előadóművészet, részvétel a zenei (kulturális) közéletben – élete a következő fejezete az értékmentés jegyében zajlott. Miközben pedagógiai munkája mellett, fellépéseivel párhuzamosan rendszeresen tartott előadásokat is, önálló kötetekben foglalta össze a közérdekű tapasztalatait. Amit az életéből „közérdekűnek” tartott, az a „… szigetre mentett magvak…” kötetben tette közzé. Férje halálát követően anyagi áldozatot nem kímélve, új kiadásban megjelentette korábbi könyveit (Lendvai Ernő munkái sorozatcímmel), közülük többet idegen nyelvekre is lefordíttatott és sajtó alá rendeztetett egy posztumusz kötetet.

Több emberöltőre elég nemcsak a munka, hanem a teljesítmény is, amit aktív éveiben elvégzett. Aztán betegség, s bár megöregedett, nem járt el felette az idő. Még megérte, hogy ismét kopogtatott ajtaján a múlt, amikoris Ausztriából, az IGPE egykori vezetőségi tagjaként, még átvehette a díszoklevelet. Ekkor készült róla talán az utolsó felvétel.

Lendvai Tamás felvétele

Álljon itt, a múltidéző időutazás két személyes emlékével. A nevetős képet 1989-ben készítettem róla, azon a rendezvénysorozaton, amelynek keretében megalakult a Nemzetközi Szimmetria Társaság, a másikat 1998-ban küldte, új (utolsó) japán címével.

Fittler Katalin felvétele

„A magas égen

gyér, magányos felhőcske –

és mégis elönt

a remény: van Út, van Cél!

A szférák szent zenéje.”

(Joszano Akiko)

Fittler Katalin