Szonáták gyöngyszemei
Boros Misi Bartók Emlékházbeli hangversenyéről
(2017.
X. 26.)
A képek
Boros Misiről a Bartók Béla Emlékházban készültek
Boros
Misi 2017. október 26-án a szonátairodalom ritkán játszott alkotásaival
kápráztatta el a széles hallgatóközönséget. A Jakobi László rendezte őszi
esten Scarlatti, Beethoven és Schubert zongoraművei csendültek fel a
Bartók ház fehér, intim falai között, az MVM Junior Prima
díjasok koncertsorozata keretében. A szóló zongorakoncert gyöngyöző
futamai légiesen áttetsző, ugyanakkor meghitt bensőséggel járták
körül mindvégig a zeneszerző egykori otthonát.
A múlt
hónap végén, a zongoramuzsika kedvelőit különös szonáta füzér csalogatta
Budapest II. kerületének zöld övezetébe, a hajdani komponista néhai lakhelyére.
Ez alkalommal Boros Misi – a médiában, illetve a hazai és külföldi
hangversenytermekben történő fellépései után- valódi személyes
találkozásra invitálta közönségét. A kamarapódium jellegből adódóan Misi
közelsége, gesztusainak, ujjainak játéka, arcának rezdülése a hallgatót szinte
a művészi alkotó – műhelymunkába való betekintésre, bevonásra
ösztönözte. Scarlatti, Beethoven, Schubert művei – az itt és most
érintő pillanatában, – egyedi mivoltban öltöttek aznap este testet, abban
a spirituális térben, melyben Bartók immár több mint nyolcvan esztendeje oly
érzékenyen alkotott, s gyakorolt fellépéseihez. Ezen az estén a szecessziós
villa épületének szilárd alapzata, öreg fáinak lélegzete már ismerős
barátsággal, ugyanakkor újfajta elevenséggel üdvözölték az ifjú zongorista
által megszólaltatott Scarlatti első dallamait, hiszen maga Bartók Béla
hasonló módon előszeretettel játszotta, tűzte műsorára a ritkán
játszott barokk mester darabjait.
Misi
azokból a zenetörténetben oly egyedülálló Scarlatti szonátákból válogatott,
melyek – általánosságban véve – gyökereikben a barokk kéttagú formát, zenei
textúrát, másrészről pedig a később kialakuló már három részes
klasszikus bécsi szonáta szerkezetét, stílusjegyeit
hordozzák magukban. A koncerten megszólaltatott három Scarlatti műben
természetesen az eredetiségből adódóan, egymástól eltérő módon
(arányban) találhattuk meg a barokkos múlt, valamint a jövő, a klasszika
zenei elemeit. Ugyanakkor Scarlatti – édesapjától örökölt – színpadias
bravúrjait mindháromban végig tetten érhettük. Hiszen Misi ezeket tartva szem
előtt Scarlatti futamait humoros stílushűséggel bűvölte, eleget
téve a zeneszerző híres általános attitűdjének, miszerint; „Ne várj,
műkedvelő vagy tanár, bárki légy, valami mélyebb érzést ezekben a
szerzeményekben; ez csak szellemes tréfálás a művészettel, azzal a céllal,
hogy gyakorold magad a zongorán való önállóságban… Azért fogadd e dolgokat
inkább, mint közönség, kevésbé mint kritikus – ezzel
csak növeled tetszésedet. A két kéz szerepét illetőleg: D annyi, mint, dritta, jobb kéz M manca, balkéz.
Élj boldogul!”. Az előadó művészet, illetve a zeneesztétika
szempontjából Scarlatti e programja azért is izgalmas, mert dr. Kovács Sándor
1912-ben kiadott Scarlattiról szóló híres és kiváló esszéjéből e
kijelentés mellett arra is fény derül, hogy e „mottó” mögött milyen
zeneszerzői lelkiség húzódik. A zeneesztéta, Kovács arra világít rá, hogy
látszólag, az olasz melódiával átszőtt virtuóz Scarlatti szonáta a német
tömör, alaposan átgondolt, súlyos bachi zenével, illetve a beethoveni alkotói
küzdéssel szemben egyfajta felszínes külsőséggel, - ha tetszik úgy -, akár
azt is kiolvashatjuk, hogy „manipulál”. De hangsúlyozom, hogy ez csak látszólag
van így. Valójában, a tanulmány végén kiderül, hogy az oly rögös utat megjárt,
s reális valóságot, lényeget látó Scarlatti ezzel a tréfába csomagolt iróniával
válaszolt mindarra a világra, amelyben alkotott. A zeneszerző kettős
személyiségét Kovács így körvonalazza: „frivol volt, mert előkelő
volt, játszott, mert komoly volt, aki leereszkedő volt, gőgből,
aki naiv volt bölcsességből, kicsinyes volt nagyszerűségből,
felületes volt mélységből.”[1]
Misi interpretációja e jellemzés szellemi esszenciájával valódi összhangot
képez, igazán emberközelbe hozva ezzel Scarlatti művészetét. Vagyis a
világosságot és fényességet szétsugárzó C-dúr, párbeszédet imitáló D-dúr, a
líraian érzelmes e-moll szonátával Misi a szerzői lelkületbe beleérezve,
ugyanakkor saját zenei elképzelését is belevetítve, közvetít, tolmácsol a ma
kor hallgatójának.
Scarlatti
művei után Misi Beethoven azt a C-dúr op. 2. és 3. számú zongoraszonátáját
szólaltatta meg, melyet a bécsi zeneszerző mesterének, az idős Haydnnak
ajánlott nagy tisztelete jeléül. A négy tételes zongoraszonátában, mint
Beethoven legtöbb művében erősen jelen van a romantika előszele.
Misi az allegro tempójelzéssel ellátott első tételt végig nagy
figyelmességgel, markáns vonalvezetéssel, pergő technikával játszotta. A
főtéma jellegzetes karakterét az első tételen végig szépen
artikulálva formálta. Az első tétel végén megjelenő nagyszabású kódát átütő energiájú kadenciával, illetve záró témával
zárta. A második tétel Adagio kezdő főtémája bensőséggel nemes
érzelmet énekelt. A pauzákkal tűzdelt vágyódások sóhajai fájdalmat
éreztettek. Ezt követve, további játéka a tétel drámain súlyos,
fantáziaszerű epizódját, a basszusban megjelenő oktávák lidérces
fényével mintegy hatalmas víziót láttatva tárta elénk. A rondó
formából következő ismétléseket sokrétűen, árnyalt
változatosságban jelenítette meg. A mű harmadik tétele, nem más, mint egy
allegro tempójú scherzo. Misi a háromrészű, fordulatos ismétlésekkel teli
zenei anyagot –a műfajhoz hűen- igazi tréfával alakítja. A huncut,
gyors, sűrű fődalformát hullámzóan száguldó trióval töri meg.
Legvégül pedig, az utolsó tételt, az assai allegro
tempójú rondó-finálét derűs felszabadultsággal, oldott frissességgel
varázsolja elénk, Beethoven alakját körvonalazva. Hogy milyen is volt
Beethoven? Lichtenberg Emil sorai mély filozófiai
tartalmat rajzolnak: „Magas feszültségű időkben élt… szellemét a kor
emberbaráti és panteisztikus tanai egyaránt befolyásolták; mélyen hisz egy
metafizikai világ létezésében, és szent meggyőződéssel hirdeti a
Szeretet és a Testvériség credóját. Beethoven az emberi örök szabadságvágy
legnagyobb dalnoka; a szabadságra való törekvés művészi és emberi lényének
alapzata.”[2]
Végül az
est Schubert B-dúr szonátájával (D 960) fejeződött be. A romantika
hajnalán alkotó, rövid életű zeneszerző e darabja halála évében
készült. Schubert élete során mindvégig rajongója volt Beethovennek, így a
beethoveni hatást, természetesen az egyedi stílus mellett itt is
megfigyelhettük. Misi játéka romantikusan mély lelkülettel bontotta ki, hozta
felszínre ez álomszerű-fátyolos tudattalannak rejtett titkait. Mivel a
darab során túlnyomórészt a mély – olykor borongós, olykor morajló, olykor
pajkos-táncos – melankólia az, ami végig meghatározó, így Misi a
„hömpölygő” nyugalom megannyi színárnyalatát festette le. Az éneklő
dallam folyamatos megformálása mindvégig már egy más világba vezetett el
bennünket, amelyet akár fakó ábrándozás, megfáradás, akár szemlélődő
megpihenés jellemzett. Az egész mű hallatán – főleg a szonáta utolsó
tételénél – egy olyan zeneszerzői élet visszatekintő summázásának
lehettünk tanúi, mely az utókor számára belső értékében mutatott rá egy
egészen különleges éter szellemi horizontjára.
*
Boros
Misi ugyanezt a szóló koncert programot 2017. november 3-án
Zalaegerszegen, november 17-én Moulins-ban
(Franciaország) és november 25-én pedig Kunszentmártonban is eljátssza.
Erdősi-Boda Katinka