Dr. Brückner Huba: Egyenes úton. Bárdos Lajos élete

(Bárdos Lajos Társaság, 2017)

Az előszó végén dátumként Bárdos Lajos halálának 30. évfordulóját tüntette fel a szerző, aki a saját életművén belül ezzel a kötettel igencsak távoli területre merészkedett. A legfiatalabb Bárdos-lánynak, Ágotának a férje villamosmérnök, mérnök-tanár, színes televízió szakmérnök. Mégis vállalkozott a nagy feladatra, amelyre, mint ő is hangsúlyozza az előszóban, legalkalmasabb Daróci Bárdos Tamás lett volna, Bárdos Lajos egyetlen hivatásos muzsikus gyermeke. Neki azonban egészségi állapota nem engedte, hogy ilyen nagy feladatra vállalkozzon – így maradt az a megoldás, hogy a rendelkezésre álló teljes irodalom ismeretében, Bárdos immár felnőtt gyermekeinek javaslataira-tanácsaira is támaszkodva, számára idegen területen való publikálásra vállalkozzon. Az eredmény, a könyv: mindenképp nyereség, ám a zenei szakemberek által írott szakirodalomhoz szokott olvasó nem tud maradéktalanul elmerülni a munkájában.

Tény, hogy áttekinthetetlenül (behatárolatlanul) nagy feladatra vállalkozott. Lelkes, néhai apósának az értékeivel tisztában van, és kedves-naiv jó szándékkal olyan értékelő megjegyzéseket enged meg magának, amelyekkel épp az ellenkező hatást éri el. „Nagyon” dicséri – ami azért hiteltelen, mert ő aligha tudja megítélni értékeit. Rengeteg – írásban, olvasva legalábbis – túlzó megjegyzése van. Ettől az egyébként adatokkal alátámasztott, mondhatni, tudományos igényű értékelést elviszi a regényes életrajzok irányába (márpedig erre nincs szükség). Ennek egyik legpregnánsabb példája, amikor azt tanácsolja: „Mi is biztatjuk az olvasót, hallgassa meg és érezze át az örök érvényű mondanivalóját!” (289. old.) De már előtte is megengedett magának olyan kitételt, hogy „De Bárdos a zenét nem a száz puska zajának értelmezte, s ebben nagyon igaza volt”. És valljuk meg, vajon le merné-e írni történész, az Oregonban tartott centenáriumi ünnepi hangversenyről, melynek műsorán Bartók mellett Kodály és Bárdos művei is helyet kaptak, hogy „Bár az este elsősorban Bartókról szólt, mégis a legmaradandóbb élményt – mind az előadóknak, mind a hallgatóságnak – A nyúl éneke jelentette”. Mindezt a karmester és a kórustagok által Bárdosnak, a műsor egyetlen élő szerzőjének írott kedves soraira alapozza…

Tény, hogy a zenei élet több területén aktív Bárdos Lajosról nem könnyű „áttekinthetően” írni – az a különböző fejezetekben (akár pontosan megismételve) megjelenő rövid passzusok sejttetik, hogy nincs egységes vezérfonál (nincsenek hasonló értékű vezérfonalak), amelyek mentén vezetné az olvasókat. Azt hamar megjegyzi a többszöri olvasás során az olvasó, hogy „Amikor nyugdíjazását kérte a Zeneakadémián, valójában nem a nyugalomra vágyott, pont ellenkezőleg, tele volt tettvággyal, hogy végre több ideje legyen zeneelméleti, zenetudományi kutató munkája végzésére és azok eredményeinek publikálására, közkinccsé tételére”. Egyszer még azzal a megjegyzéssel is megtoldja, hogy „Igaz nyugdíjazása után még egy-két évig – minden anyagi juttatás nélkül – tovább tanította végzős osztályát kérésükre, mert ők nem tudták elképzelni tanulmányaik befejezését Bárdos lenyűgöző órái nélkül”. (hát…)

Tekinthető akár szimpatikusnak is, hogy minden funkciójában-pozíciójában kiválóságát hangsúlyozza – de ezzel kevés konkrétumot nyer az olvasó. Néha elfogja a mesélőkedv, felsorol költőket, akik verseit megzenésítette Bárdos, de sohasem a teljesség igényével, hanem inkább csak példálózva. Ennél hasznosabb lett volna, ha néha táblázatokban teljes listákat közöl. Vannak kedves „evidenciák”, mint például, hogy „1988-ban jelentette meg, de a kézirat korábban készült”, avagy, hogy „a kéziratban maradt műveket a kiadói adatok teljes hiánya jelzi”, máskor, hogy valamely művet „először mutattak be” (muzsikus egyszerűen ősbemutatót írt volna).

Van viszont egy olyan félreinterpretálása, amelynek közismert verziója is szerepel a kötetben. Egyszer úgy „tálalja”, mint ha Szabolcsi és Bartha kezdeményezte volna a zenetudományi tanszakot (218. old.), pedig több helyütt megjelent az a verzió, hogy Kodály zseniális ötlete volt, hogy a hazánkban (is) immár elkerülhetetlen zenetudományi képzés ne az egyetemen kapjon helyet, hanem a Zeneakadémián. Ez utóbbi is helyet kap a könyvben, Somfai László egyik köszöntő írásából idézve (256. old.).

Tény, hogy a magánemberről olyan közvetlen információkat kapunk, amelyek hatására Bárdos nem valami elérhetetlen piedesztálra kerül a muzsikus-olvasó tudatában, hanem eme személyes vonásoknak köszönhetően már-már emberközelben érezzük magunkhoz.

Inkább érdekességként „derül ki”, hogy 1956-ban Bárdos két fia disszidált – hogy ez milyen reflexiókat váltott ki a hatóságokból ezzel nemigen foglalkozik, miként azzal sem, hogy vajon együttes döntés eredményeként választották a külföldi érvényesülést.

Van viszont egy olyan (kétségkívül apró, ámde „szarvas”) hiba a könyvben, amely legkevésbé a zeneelmélet területén is korszakos jelentőségű munkásságot folytató Mesterről szóló könyvben sem megengedett. Dr. Brückner szerint a D dúr hármas középső hangja „a fekete gisz”. És Bárdos vélhetőleg annak sem örült volna, hogy Szomory neve hibásan szerepel.

Miközben a szerző viaskodik a rendelkezésre álló sok adattal (merthogy nem muzsikus!), fel sem merül benne, hogy a Bárdos által életre hívott Éneklő Ifjúság! mozgalom kései folytatására is kitérjen, amikor is az Ifjúsági Rádió dr. Bónis Ferenc által vezetett Komolyzenei Szerkesztősége ismét életre keltett egy országosra kiterjesztett mozgalmat, amelynek eredményeképp több Éneklő Ifjúság! hanglemez őrzi az egykori kis- és középiskolások zenei teljesítményét. (Voltaképp ez is annak a tőnek a hajtása, amely Bárdosnak köszönhető…)

Persze, könnyű utólag hibákat találni. A lényeg, hogy van „olvasnivaló” Bárdosról, a megannyi szemelvény így „kéznél van”, és talán lesznek, akik késztetést éreznek, hogy elővegyék (vagy felkutassák) Bárdos korszakos jelentőségű zenetudományi-zeneelméleti munkáit.

Fittler Katalin