VII.  

Képtalálat a következőre: „VII. SZINKÓPA”

Vegyeskari Találkozó, 2018

 

Helyszíne, mint az utóbbi években, ezúttal is a Patrona Hungariae Iskola díszterme, időpontja 2018. március 3-a, szombat. A program láttán még a legoptimistábbak is csak kétkedve csóválhatták a fejüket: ezt mind, így?!!! És a nap folyamán ki-ki megerősödhetett maximalizmusában, mert kiderült, igen, ezt mind, így! Kezdődjék tehát Cseri Zsófia fantasztikus szervezőmunkájának ismertetése. Az Erkel Ferenc Vegyeskar karnagyaként hívta életre és biztosítja folytonosságát egy áttekinthető, mondhatni, „ember-léptékű” amatőr kórustalálkozónak, s ebben a munkában partnerei az énekesei, akik őszinte lelkesedéssel vették ki részüket a szervezőmunkából. Ezúttal a házigazda kórus meghívta gyulai névrokonát, a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskart, a fővárosból a Prelude Vegyeskart, a határon túli együttesek képviseletében a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusát, valamint az ugyancsak Cseri Zsófia irányításával működő Vox Universitatis Szegediensis énekkart (a VUSz-nak is nevezett együttes tagjai a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának hangszeres – leginkább zenekarban nem játszó – növendékei). (Az utókor számára, tájékoztatásul: idén későn érkezett az igazi tél, így az első márciusi szombat sem bizonyult kellemes kirándulóidőnek. De hát, nem is kirándulásról volt szó, hanem olyan találkozás lehetőségéről, amelyet nyilvánvalóan nem lett volna szabad kihagyni. Így tehát érkeztek Szlovákiából gépkocsikkal és vonattal a dalosok, busszal Szegedről – tehát a „kaland” része volt az öntevékenység is!)

 

Olvastam hitetlenkedve a programot (érdemes részletezően kitérni rá!), a köszöntést követően öt perceket kaptak a résztvevő együttesek a bemutatkozásra, s a bemutatkozások között Szabó Somát kérték fel, közös foglalkozások vezetésére (15, 20 illetve 25 perces időtartamban). Látatlanban elképzelhetetlen volt ennek a menetrendnek a betartása, hiszen itt „tömegekről” van szó, a legkisebb létszámú együttesben húszan énekelnek, a népesebbek létszáma meghaladja a negyvenet… Bizakodóan arra gondoltam, hogy a kávé- vagy ebédszünetnél majd be lehet hozni valamit a csúszásokból. De erre nem volt szükség! Olyannyira képesek voltak tartani magukat a tervezett programokhoz a szereplők és az előadók, hogy minden percnyi pontossággal kezdődhetett! Peregtek az események, afféle perpetuum mobileként zajlottak az események – s ami a legcsodálatosabb volt, hogy eközben sietés, hajszoltság még csak nyomokban sem mutatkozott. Mintha egy felsőbb szervező előre „megvágta volna” a nyilvánvalóan próba nélkül, tehát „élesben” zajló eseményeket, kivágva a selejtes részleteket, a hibákat. Elképesztő élményt jelentett ez a perfekció, amelynek voltaképp mindenki aktív közreműködője volt. Valójában nem történt semmi egyéb, mint hogy eluralkodott a lényegre-orientáltság. Ide mindenki azért jött, hogy megmutassa, amit tud, meghallgassa dalos társait, és részt vegyen a közös foglalkozásokon. S mivel mindenhez csak rövid idő állt rendelkezésre, így semmibe sem fáradtak bele, következésképp nem volt szükség (rendbontó) lazításokra sem. Ha lett volna valamiféle „feszültségmérő” eszköz, aligha mozdult volna ki a mutatója. Az együttes muzsikálás közös nevezője gondoskodott erről, és a meghívott előadók, akik élményszerű formában tanították alkalmi énekeseiket.

 

A „bemutatkozás” lehetőségével változatosan éltek az együttesek. A két Erkel-kórus közösen szólaltatta meg Erkel Takarodóját (azt a tételt, amelyet a Gyulai Erkel Kórus tolmácsolásában ismert meg a fővárosi együttes). A havonta egy hétvégén próbáló SZMP Vass Lajos Kórusa repertoárjuk kedves darabjával ismertette meg a találkozó résztvevőit, a Prelude már-már performance-jellegű produkciójával humorérzékét is megcsillogtatta, a szegediek a kisfilmes (vetített) bemutatkozás lehetőségével éltek. Közben pedig Szabó Soma tartott „posztgraduális” képzést az együtteseknek. Szabó Soma annak a nyíregyházi zenei birodalomnak trónörököse, amelyet édesapja, Szabó Dénes hozott létre. Mondhatni, gombamód szaporodtak az együttesek, az általános iskolából kinőttek, a felnőttek mind-mind életük szerves részeként kívánták folytatni az örömszerző éneklő gyakorlatot. Szabó Somának immár saját együttese is van, a Banchieri Énekegyüttesben maga is énekel, tehát otthonosan foglal helyet mind az énekesek mellett, mind pedig velük szemben. És a legkisebb zavar sem érződik rajta, ha csaknem kétszáz dalossal kell kapcsolatot teremtenie. Sárgul már a fügefa levele – konferálta, adta a kezdőhangot, és máris felcsendült a népdal. Szabó Soma remek pedagógiai érzékét bizonyítja, hogy pontosan érzi, mikor van szükség „megerősítésre” (még egyszer elénekelni, hogy mindenki biztos daltudás birtokába jusson), és mikor kell abbahagyni az ismételgetést. A népdalhoz ritmusszólamot tapsoltatott, részletekben közölt játékszabállyal, ami rendkívüli koncentrációt igényelt – ám a játékos tálalásnak köszönhetően ez szinte fel sem tűnt. S amikor kitalálta, hogy mindenki álljon fel, s aki elrontja a ritmust, üljön le, mindenki érezhetően összeszedte magát! Olyan játék-kedvet hívott életre, hogy ha a program engedi, talán addig játszották volna, amíg mindenki képes hibátlanul megcsinálni. De voltaképp nem is ez volt a cél, hanem kimondva-kimondatlanul is az, hogy mindenki ott fejlődjék, ahol épp tart. Zeneileg, hanganyagát illetően, és nem utolsó sorban: a kifejező előadás iránti igény tekintetében. A homo ludens kortalansága mutatkozott meg ebben a negyedórában.

 

Következő (25 perces) foglalkozása a „Hangszál-fitness” címet kapta, ennek során kicsit bepillanthattunk Szabó Soma karnagyi műhelyébe. Sajátos beéneklő gyakorlatai, hangzat-építései egyszerre szolgálták az intonációt, valamint a minden kórustag számára alapvető fontosságú „egymást-hallgatás” képesség fejlesztését. Hogy mielőbb feltétlen reflexszé alakuljon az együttmuzsikálásnak ez az elengedhetetlen kontrollja. Mondhatni, addigra saját kórusává szelídítette a saját-karnagyhoz szokott dalosokat, akik a röviden-érthetően megfogalmazott feladatokra lelkesen vállalkoztak, és a frappáns kritikai megjegyzéseket is érezhetően díjazták („Sokan vagyunk, de tudunk egyszerre is énekelni” – mondta, megvillanó tekintettel a szemüvege mögül, s máris minden a helyére került). Amikor az esti koncert tervezett fénypontját, a közösen megszólaltatandó művet (Rheinberger Abendliedjét) próbálták, a karnagyi szándék megvalósítása már színekben is összehangolta az öt kórust. És az ígéretből estére valóság lett!

 

Arany János húsz percet kapott, hogy a Dies irae-dallam zenetörténeti megjelenéseiről referáljon a hallgatóságnak, majd különleges élményként Medveczky Ádám vezényletével, zongorakísérettel csendülhetett fel Mozart Requiemjének Dies irae-tétele. A találkozó egyetlen (objektív tényezőként kényszerűen elfogadott) gyenge pontját a zongora jelentette. A hangolás hiánya leginkább ekkor volt zavaró. Elismerés illeti Varga Csillát, amiért ilyen hangszeren kellett felidéznie a kíséret zenekari anyagát. Medveczky, az ország valamennyi zenekari muzsikusának rajongva szeretett karmestere ezúttal az amatőr énekesekkel is megtalálta a hangot. Anélkül, hogy engedményeket tett volna zenei elvárásaiból, úgy tudta megfogalmazni a feladatokat, hogy valamennyi énekese megértse, és lehetőségeihez képest megvalósítsa azokat. Ez a húsz perc emlékezetes lesz az alkalmi közreműködőknek, akiknek egyébként aligha lenne esélyük ilyen monumentális műnek a megszólaltatásában. Élmény, amelyre jó lesz visszagondolni, s amely további igényes munkára inspirál.

 

A program körültekintő felépítésének köszönhetően ebéd után pihentetően folytatódott, kerekasztal-beszélgetéssel, amelyet – az idei kerekszámú Lázár Ervin évfordulóra is utalva – négyszögletű kerekasztalnak nevezett a beszélgetést vezető Arany János. Afféle brainstormingot alakított ki, amelynek során Szabó Soma mellett Gráf Zsuzsa karnagy, továbbá Gyöngyösi Levente zeneszerző kapott szót (Petőfi Sándor versét megzenésítő Ha én kedvesemről gondolkodom című kórustétele szerepelt az SZMP Vass Lajos Kórusának a műsorán). Aztán ismét Szabó Soma vette kézbe a nagykórust, „Hangszál-bemelegítés”-sel készítve fel az énekeseket a „Karnagyváltó” című programpontra. Ekkor három részre tagolódott az énekes gárda, és Bárdos Libera me című örök értékű művét „vetésforgó” rendszerrel három karnaggyal próbálták (Hartyányi Judit, Kabdebó Sándor, Szabó Soma és Sapszon Ferenc), majd a díszteremben közös produkcióként Sapszon Ferenc vezényelte a művet, miután – és ez külön zene- és interpretációtörténeti érdekesség volt! – felolvasott részleteket Bárdos Lajosnak abból a leveléből, amelyet édesapjának írt, aki a Rádióénekkarral tervezte előadni ezt a kompozíciót. Nyilvánvaló, hogy valamennyi együttes felkészülten érkezett, tehát történtek előkészületek a közösen előadott művek megtanulására is. De itt és most mégiscsak mindenki számára vendég dirigenshez kellett alkalmazkodni, ami egyszerre jelentett feladatot, kihívást és élményt. És mindhárom funkcióra egyaránt „vevőnek” bizonyultak a dalosok.

 

 

Az idő kereke könyörtelenül forgott – négy órától ötig volt lehetőség némi „szusszanásra”, előre megtervezetten terempróbára és némi vacsorára, majd következett a zárókoncert, amely közönség előtt zajlott. És volt felkért zsűri is (Gráf Zsuzsanna, Gyöngyösi Levente, Hartyányi Judit és Szabó Soma), akiktől a fellépés után lehetett véleményt, értékelést kérni.

 

A szervezőként (is) fáradhatatlan karnagy, Cseri Zsófia a hangversenyt konferálva felhívta a figyelmet arra, hogy milyen „előzményei” voltak az esti fellépésnek (utazás előző nap, vagy épp aznap kora reggel, és a teljes napi közös program), ám szerencsére a szereplők fáradhatatlannak bizonyultak. És megint a pontosság, a fel- és levonulások szervezettsége, a műsoridő betartása – ami ideális környezet az igényes zenei teljesítményhez.

 

A budapesti Erkel Ferenc Vegyeskar műsor összeállításból is példát adott; Gárdonyi Zsolt népdalfeldolgozását (Erdő, erdő, erdő) követően Makortól az O lux beate Trinitast szólaltatták meg, befejező műsorszámnak pedig Tóth Péter hatásos kórusművét választották, a Nagy László versére komponált Scherzót. A szegediek két zsoltárt énekeltek, Lottitól a Miserere mei Deust, Telemanntól pedig a 117. zsoltárt (ez utóbbit Czingel Sándor zongorakíséretével). Az ő karnagyuk is Cseri Zsófia volt.

 

A koncert közepén került sor a Rheinberger-tétel összkari előadására. Nem túlzás azt állítani, hogy Szabó Soma vezényletével lélegzetelállító zenei produkcióban lett részünk. Az a maximális kontrolláltság, ami a legnemesebb produktumoknak jár, az első hangtól az utolsóig érvényesült. Az öt kórus, amelyek saját műsoruk alapján más-más hangszínvilágot tulajdoníthatunk, Szabó Soma irányításával egyetlen összeforrott közösséggé vált, és olyan tónusokat hozott létre, amelyeket bármely hivatásos (profi) együttes megirigyelhetne. ékes bizonyítéka ez annak, hogy (bizonyos technikai keretek között) a konkrét zenei elképzelés meghatározó jelentőségű.

 

Ez a hangszín varázs minden bizonnyal inspirálóan hatott a szlovákiai énekesekre, akik Csáky Antal vezényletével Szíjjártó Jenő megzenésítésében énekelték Weöres Sándortól A meséről-t, majd Szűcs Dániel irányításával Gyöngyösi Levente kompozícióját. Mint megtudtuk, a szervezők eleve azt kérték a gyulai kórustól, hogy lehetőleg névadójuktól énekeljenek – így külön színfoltot jelentett az est során a Gyulai Erkel Ferenc Vegyeskar műsora. Perlaki Attila vezényletével és Gaál Csaba zongorakíséretével a Névtelen hősök című operából énekelték az Isten a várunk, oltalmunk kezdetű kórust, majd a Buzgó kebellel kezdetű következett, befejezésül pedig a Bánk bán közismert részletét (Hazám, hazám). Érdekes lett volna megtudni, ez a kórusletét kitől származik. A Prelude Vegyeskar műsorával ért véget a koncert, melynek során Kabdebó Sándor vezényletével Sweelinck 96. zsoltárát követően két kortárs magyar mű hangzott el, Csemiczky Miklóstól a Víg óráim, mind a vizek, továbbá Orbán Györgytől A táncmester (Kneifel Janka zongorakíséretével).

 

Repült az idő, s hogy mennyire észrevétlenül tette, annak ékes bizonysága volt, hogy megannyi kórustag kíváncsi volt arra, hogy mit mond a zsűri. A három karnagy körül korábban csak Hartyányi Judit volt résztvevője Szinkópa-találkozóknak, Gráf Zsuzsa és Szabó Soma, csakúgy, mint Gyöngyösi Levente, először vett részt ilyen rendezvényen. Hartyányi Judit lelkesen úgy értékelte, mintha évről-évre szebb lenne a hangzás, tehát a következetes-igényes munka dicséretére helyezte a súlyt. Gráf Zsuzsa szép meghatározását hallva, miszerint „telített lélekkel” búcsúzik a nap végén, helyeslően csatlakozott Szabó Soma is. Gyöngyösi Levente pedig kinyilvánította: szívesen jön legközelebb is. Aztán a terem négy sarkába „költözött” egy-egy zsűritag, ahol az érdeklődők gyűrűjében immár az egyes produkciók értékelésére került sor.

 

A kollektív érdeklődés, tehát, hogy nem csupán a karnagyok konzultáltak a zsűritagokkal az esti hangverseny után, ékes bizonysága annak, hogy a ténylegesen baráti találkozó nélkülözött mindennemű rivalizálási elemet – és jó volt látni, hogy valamennyi korosztályhoz tartozók között vannak olyanok, akik kedvvel építik be mindennapjaikba nemcsak a zenét, mint hallgatnivalót, hanem a zenélést, mint aktív tevékenységet is; éspedig a legközvetlenebb, mindenkinek rendelkezésére álló vox humana által.

 

A technika áldásának köszönhetően, potenciálisan nagyobb volt az érdeklődők színtere, mint a Patria Hungariae díszterme – nem tudom, mennyi „jött át” akár a leggondosabban bekamerázott produkciókból is. Tény, hogy a helyszínen katartikus élményben lehetett részünk. És csak reménykedhetünk abban, hogy a lelkes dalosok odahaza, a saját környezetükben hasonlóan fogékony hallgatóságra találnak, mint történt ez a márciusi találkozón. Ismét kiderült: a közösségi élmény elementáris erejű – bárcsak minél többen a saját gyakorlatukban megtapasztalhatnák!

 

A VII. Szinkópa Vegyeskar Találkozó támogatója az NKA volt.

 

Fittler Katalin

 

http://www.szinkopa2018.efvk.hu/