HÚSZ ÉV, KÖZEL EZER NÖVENDÉK

 

 

DR. GYIMESI LÁSZLÓ SZERINT MEGSZÜLETETT A „KŐBÁNYAI STÍLUS AVAGY BRAND”

 

Interjú dr. Gyimesi Lászlóval, az MZTSZ főtitkárával

 

 

Az idei esztendő elején - hazánkban egyedülálló - könnyűzenei kurzust szervezett a debreceni egyetem, együttműködve a Kőbányai Zenei Stúdióval, s a tervek szerint hamarosan megszületik az alapszak is. Mindez megkoronázása annak a húsz esztendős jubileumnak, amelyet idén ünnepel a X. kerületi iskola, amely – ahogy dr. Gyimesi László fogalmaz – arra alapozva született, hogy a könnyűzenét is a klasszikus módszerekkel lehet a legjobban elsajátítani. A stúdió sikerességét emellett az itt végzett, tehetséges és elismert muzsikusok sora jelzi, akik közül ma már többen az iskolában tanítanak. Az eltelt évtizedekről, az eddigi munkáról, az egyetemi együttműködésről az intézmény egyik megálmodójával, alapítójával, az MZTSZ főtitkárával, az MSzSzelnökével beszélgettünk.

 

-                Amikor először eszébe ötlött, hogy életre kellene hívni egy ilyen intézmény, már gondolt rá, hogy egyszer az egyetemi szintig is eljutnak?

 

-                Az ember akkor még azt sem tudta elképzelni, hogy az iskola majd ennyi évet megér… Egyszerűen csak elindultunk az úton, elkezdtük felépíteni - szakmai, oktatási, iskolaszervezési, gazdasági, jogi szempontból -, s lépésről lépésre haladva az intézményt. S mindez nem húsz esztendővel ezelőtt, hanem még régebben kezdődött, hiszen 1991 őszén, egy esztergomi tanácskozáson (amikor még nem is OKJ, csak képzési jegyzék létezett, s ebben nem voltak benne a művészeti szakmák), az új jegyzék születésekor javasoltam a minisztériumot képviselő kiváló Horváth Grétának, hogy a szórakoztató zenész képzés is legyen része az állami oktatásnak. Szerencsére – Fortuna a sokéves történetünk során többször is kedvezett nekünk – ehhez az elképzeléshez sok segítséget kaptunk tőle, és felkerültünk a listára. A szórakoztató zenészképzés addig a Szófia utcai OSZK stúdióban folyt, ahol már nagyon tekintélyes tanári gárda dolgozott. Már korábban is többen gondoltuk, jó lenne a jogszabályi környezetbe tartozó intézmények közé kerülni, hiszen más egy tanfolyam és egy iskola, de egészen ezen tanácskozásig nem jártunk sikerrel … Miután azonban jegyzékbe lettünk véve, már változott a helyzet. S miután én is zenész voltam, így szakmailag is meg tudtam indokolni, hogy tanügyi, szervezési szempontból hogyan épüljön fel a saját intézményünk, mi mindenre lehet szükségük a fiatal szórakoztató, könnyűzenészeknek. 1993-tól már szerepeltünk a jegyzékben, ezt megelőzően pedig sokat egyeztettünk a minisztériummal, s Horváth Gréta mellett Szűcsné Hobaj Tünde szintén rengeteget segített. Egy alkalommal a fent említett két hölgy a közép- és felsőfokú oktatásról készített egy tervezetet, én pedig megkérdeztem tőlük, hogy nálunk miért ne lehetne kétszintű képzés? A válasz az volt, lehet, csak meg kell hozzá írni, határidőre a tantervet, s abban a pillanatban be is jegyezték mindezt a tervezetükbe. Így lett a szórakoztató zenészképzésben is a középfok után felsőfok… Szerencsére nagyon erős tanári karral rendelkeztünk, hiszen olyan művészek dolgoztak velünk már a Szófia utcában is, mint például Sík Olga, Esze Jenő, Tornóczky Feri, Jávori Vili vagy Gyarmati Pista…

 

Póka Egon zeneszerző, a Hobo Blues Band és P. Mobil együttesek egykori tagja, jelenleg a Póka Egon Experience vezetője, a művészeti szakképző iskola egyik alapítója és szakmai vezetője elmondta: „Rendkívül büszke vagyok arra, hogy az iskola ma az ország meghatározó és legnagyobb könnyűzenei képzési intézménye, amelynek népszerűségét a folyamatos túljelentkezés mutatja. A műfaj szinte minden zenekarában megtalálható – a szakmában csak ’kőbányais-ként emlegetett növendék.”

 

-                S mindenki szívesen csatlakozott az új, leendő állami intézményhez?

-                Igen, hiszen azt is látták, hogy a Szófia utcai helyszín – ami egy 200 négyzetméteres lakás – már nem sokáig szolgál megfelelő otthonként… Szintén a szerencsét kell említenem, mert ebben az időben több ingatlan is felszabadult, s 1994-ben egy kőbányai épületet ajánlott nekem régi, kedves zenészbarátom, Póka Egon, aki abban az időben a kerületben volt képviselő. S persze ő is rendelkezett számos elképzeléssel - amelyek sok tekintetben hasonlítottak az enyémekhez -, hogy milyennek kellene lennie egy ilyen iskolának. Egon ösztönösen tudta mindezt, én pedig azzal voltam tisztában, hogy a szabályozott munka elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban komoly iskolává váljunk. S Egon személye, zenei világa eldöntötte, hogy melyik utat járjuk. Az elképzeléseink a közös munka és az együtt töltött évek során összecsiszolódott, s kialakítottuk a megfelelő tanári kart is. Azért a folyamat nem volt szakmailag teljesen zökkenmentes

 

-                Mi volt ennek az oka?

-                A könnyű műfajon belül is létezik egy hierarchia - amit persze általában a művészek nem tartanak tiszteletben - s a szórakoztató zenész műfajhoz sok előítélet kapcsolódott… De mi tudtuk, hogy minőségi képzést akarunk nyújtani, s tényleg az volt a meggyőződésünk, hogy a könnyűzenét is a klasszikus módszerekkel – főtárgy, szolfézs, zeneelmélet, zenekari játék, stb. - lehet a legjobban elsajátítani. A tanári gárda összeállításakor is a nehezebb utat választottuk, mert olyan művészekkel dolgoztunk, akik kiváló zenészek, s persze erős egyéniségek voltak, s emellett képesek rá, hogy átadják a tudásukat. A viták, nézetkülönbségek és annak ellenére, hogy mindenki a saját tárgyát tartotta a legfontosabbnak, elsimultak, és már az első néhány hónap elteltével családnak tekintettük az egész társaságot. Ráadásul mindenki kivette a részét még az épület felújításából is, festettek a zenészek, tataroztak a gyerekek és a szülők. Az önkormányzat is segített, amiben csak tudott. A polgármester, György István vagy a képviselőtestületben tevékenykedő Révész Máriusz úgy állt mellénk, hogy akkor még senki sem tudta, mi lesz ebből, hová, meddig jutunk. Kaptunk egy tíz éves, ingyenes bérleti szerződés a Cserkesz utcai épületre, ami valóban az otthonunkká vált.

 

-                S ahogy eltelt ez az évtized, a szerződés már meghatározatlan időre szólt…

-                Akkor már Andó Sándor volt a polgármester, ő újította meg ezt a megállapodást 2004-ben és ez valóban nagy elismerést jelentett. Az iskola kapuit egyébként 1996 szeptemberében nyitottuk meg, s az első évben is nagyon sokan jelentkeztek. Mi pedig már attól az esztendőtől mindent igyekeztünk úgy csinálni, mintha már a hivatalos, állami intézmények közé tartoznánk. S aztán 1998-ban - elég kalandos módon - de sikerült a miniszterrel is elfogadtatni a tantervünket, ami alapján elindíthattuk az első, immár államilag is elismert tanévet. Amit a semmiből kellett megteremtenünk, hiszen kerettantervet, tantárgyakat, komplett óraterveket, sőt, még magát a tantárgyakat is nekünk kellett kitalálnunk. Végig gondoltuk, milyen irányú képzést akarunk életre hívni. Mivel nem volt – s még ma sincs felsőfokú képzés- a műfajban magasabb képzés, ezért nekünk arra kellett törekednünk, hogy az, aki ebből az iskolából kikerül, az a legmagasabban kvalifikált képzést kapja, ebbe a néhány évbe belesűrítve. Hiszen nem betanított munkásokat akartunk képezni, hanem kvalifikált szakembereket. Nagyon sokoldalú oktatást építettünk fel, amelyben a jogi ismeretek, a stúdiótechnika, s később már a szakmai angol és a zenei menedzsment is helyet kapott. Aztán végül 1998 szeptemberében elindulhatott az állami oktatás. S ez érdekes helyzetet eredményezett, hiszen voltak gyerekek, akik már 1996-tól hozzánk jártak. Nekik azt mondtuk, maradjanak, folytassák, és a legtöbben így is tettek. Így sokan hat évet jártak hozzánk, de nagyon élvezték…

 

-                S még egy klubjuk is lett, ahol koncertezhettek a fiatalok…

-                Mi a kezdettől azt vallottuk, hogy ebben a műfajban a legfontosabb a zenekar, s még a frontemberek – jellemzően az énekesek – sem elkülönült művészek, hanem tagjai az együttesnek. S kezdettől nagyon fontosnak tartottuk a gyakorlatot is. Elindult a hivatalos, állami képzés, normatív támogatást kaptunk, így azóta – s így van ez mind a mai napig-  a hozzánk járóknak -  a túlkoros növendékek kivételével – ingyenes az oktatás. S nemcsak a kerülettel, a minisztériummal is a kezdetektől felhőtlen a viszonyunk. Ami nehézséget jelentett, az a tantervi koncepciók változása, a tartalomfejlesztés a szakképzésben, az ilyen-olyan átalakítások, módosítások voltak…

 

-                Mennyiben változott a tudásanyag, miben kellett az eltelt több mint két évtizedben módosítani?

-                Volt egy gondolat - talán az enyém - mely szerint a magyar könnyűzenében a kilencvenes évektől már nem történtek átütő események, nem találkoztunk kirobbanó teljesítményekkel, albumokkal. Azt láttam a szakszervezeti pozíciómból, hogy ennek az időszaknak a változásai hatalmas nyitott munkaerő piacot eredményeztek, amelynek mi is részesei lehettünk, viszont a magyar könnyűzenei iparban nem volt pénz, nem rendelkezett nemzetközileg jegyzett sztárokkal, s technikai szempontból sem voltunk versenyképesek. Egyetlen dologgal segíthettünk ezen, azzal, hogy tudásban versenyképessé tesszük a résztvevőit. Tudást adni ugyanis a legolcsóbb, ez vállalható volt a szakszervezet és az később az állam oldaláról, egyaránt. S hogy mit kezd valaki mindezzel, az már elsősorban rajta múlik, azaz mi azt tudjuk talán biztosítani, hogy a munkaerőpiacon értékelhető és értékesíthető tudással van esélyük a nálunk képzett fiataloknak.

S úgy érzem, az elmúlt két évtizedben sikerült megvalósítanunk ezt az elképzelést, hiszen temérdek később sikeres művész indult a Kőbányai Zenei Stúdióból. Ha körül nézek a könnyűzenei műfajban, szinte minden neves zenekarban találni egykori növendékünket, ahogy a szólisták között is. Sokan maradtak a pályán azok közül, akik nálunk szereztek végzettséget, s azt is megtanulták, hogy mennyire fontos az életfogytig tartó tanulást. Képessé váltak a mobilitásra, a rugalmasságra. Arról nem is beszélve, hogy azok is, akik nem gyakorolják ezt a szakmát, ugyanúgy élményeket, érzelmeket kaptak a zenétől, ami mindenképpen gazdagítja a mindennapjaikat. Érdekes, hogy bárkivel beszélek, mindenki nagy szeretettel gondol a Cserkesz utcában töltött diákéveikre, de így vannak vele a tanárok is… Annyi boldog fiatalt nem láttam még, mint akik a programjainkon részt vettek, s ezt tartom az egyik legnagyobb eredményünknek. Persze, az eltelt két évtized mindezek ellenére nem volt könnyű, hiszen előfordult az is, hogy a megszűnés fenyegette az intézményt - anyagi okokból -, vagy kétévesre kellett csökkenteni a képzés idejét, de mindig kitartottunk. A jelen helyzetről pedig azt tudom mondani, maradjon a mostani finanszírozás, s akkor mindig elégedettek leszünk… Annak is örülök, hogy ma ott tartunk, hogy a tanáraink egyharmada visszatérő művész, aki egykor nálunk végzett, s ez is hitelessé teszi a Kőbányán folyó oktatást. Egykor azzal a szándékkal indítottuk el a képzést, hogy iskolát teremtsünk, hogy legyen egy ‘kőbányai istálló’, stílus, amit nem kell hirdetni, mert olyan a minősége. Úgy vélem, ma már, ha azt mondja valaki, a Cserkesz utcában végzett, akkor pontosan lehet tudni, mire képes, s ez már önmagában elégséges ajánlólevél. Persze, mindez nagy felelősséget jelent, hiszen ezt a szintet tartani is kell.

 

K   

A Debreceni Egyetem rektora, kancellárja, zeneművészeti kara és az MZTSZ és az iskola között megszületett a két intézmény közötti együttműködés, amely fokozatosan szándékozza felépíteni a képzést

 

-                Sőt, tovább is lépni… Az, hogy elindult az egyetemi együttműködés, azt jelzi, ismét szintet lépnek.

-                Szerencséről kell beszélnünk itt is… Azzal hogy nincs felsőfokú képzésünk, kilógunk a rendszerből, bár már a tantervünkkel, a követelményeinkkel is igyekszünk nagyon magas elméleti és gyakorlati tudásban részesíteni a növendékeinket. Akik tőlünk továbbmennek, azok nagy többsége sikerrel felvételiznek bármely jazz-tanító egyetemre. Persze, régóta gondolkoztunk a „hogyan továbbon”, s ebben partnerre találtunk dr. Duffek Mihályban, aki a debreceni egyetem zenei tanszékvezetője volt és kollégájával, utódjában dr. Lakatos Péterben. Többszöri találkozás és gondolkodás után eljöttek az iskolánkba, s a tanévzáró koncertünkre is. A Kőbányán látottak és hallottak meggyőzték őket, hogy úgy döntöttek, elkezdenek felépíteni Debrecenben egy új, egyetemi, könnyűzenei tanszakot. A Debreceni Egyetem rektora, kancellárja, zeneművészeti kara és az MZTSZ és az iskola között megszületett a két intézmény közötti együttműködés, amely fokozatosan szándékozza felépíteni a képzést. Az Egyetem szándékainak komolysága nem csupán elméleti, hanem gyakorlati is: már biztosítottak a képzéshez egy önálló épületet is, kiválóan szakmai felszereltséggel. Ebből is látható, hogy mennyire szívügyüknek tekintik az új szakot. Februártól jelentkezhettek az érdeklődők a könnyűzenei kurzusra, amelyen a Kőbányai Zenei Stúdió tanárai is oktatnak a debreceniek mellett. Ez az első lépcsőfok, s aztán a későbbiekben – a tervek szerint ­– az akkreditációra is sor kerül. Mi minden segítséget megadunk, s úgy gondolom, mindez óriási előrelépést jelent magának a könnyűzenész szakmának is! Hiszen a jövőben lesznek majd olyan művészeink, akiknek egyetemi oklevelet kapnak arról, hogy ennek a műfajnak az avatott képviselői. Mindez visszaigazolja, hogy azok az elképzelések, amelyekkel életre hívtuk a Kőbányai Zenei Stúdiót, nem voltak tévesek… A zenei életen belül integrációs ponttá váltunk. Ennél többet nem lehet kívánni, viszont nem is szabad megállni. Menni kell tovább ezen az úton, hogy a 25. évfordulón is legyen miről beszámolni…

 

Réfi Zsuzsanna