Emlékkoncert volt Devich János 80. szŰletésnapja tiszteletére
a Zeneakadémia SOLTI GYÖRGY KAMARATERMÉBEN ÉS A PESTI VIGADÓBAN

 

Devich János (1938-2017) portréja (Fidelio)

 

A Zeneakadémia egyik nagy tanáregyénisége, Devich János fél évvel ezelőtt váratlanul hunyt el. 1985 óta tanított az intézményben, és nevelte ki zenészek több generációját. „Imádtuk az óráit, a precizitását, hogy mindig tökéletes eleganciával jelent meg, hogy rendkívüli szaktudását képes volt személyes élményeinek elbeszélésébe csomagolva számunkra is élményszerűvé tenni. Számára a kamarazene esetében éppolyan fontos volt a hangszeres muzsikus, mint az adott zenedarab. Azok közé a valóban legendás tanáregyéniségek közé tartozott, akik nem csupán a tananyagot tanították, hanem a diákokat is, nem elsősorban ismereteket adtak át, hanem szemléletet.” – írta búcsújában Vigh Andrea rektor, s valóban, ha megkérdeznénk növendékeit, hasonlóképp emlékeznének meg egykori tanárukról. A születésnapi emlékhangversenyen a legkedvesebb tanítványai, valamint kollégái, családtagjai tisztelegtek a Zeneakadémia egykori rektori tanácsadója előtt.

 
I. 

A 2018. IV. 9.-i SZÜLETÉSNAPI EMLÉKKONCET MŰSORA ÉS KÖZREMŰKÖDŐI:

 

J. S. Bach: 5. (c-moll) csellószvit, BWV 1011 – 4. Sarabande

Devich Benedek (bőgő)

 

Haydn: A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán, Hob. XX:1B – 7. szonáta ('In manus tuas, Domine, commendo spiritum meum')

Kruppa Vonósnégyes: Kruppa Bálint, Osztrosits Éva (hegedű), Kurgyis András (brácsa), Baranyai Barnabás (cselló)

 

Csajkovszkij: Souvenir d’un Lieu Cher, op. 42 – 1. Meditation

Nyári László (hegedű), Kovalszki Mária (zongora)

 

Dohnányi: 1. (c-moll) zongoraötös – 1. tétel

Balázs János (zongora)

Kállai Vonósnégyes: Kállai Ernő, Szajkó Géza (hegedű), Dráfi Kálmán Szilveszter (brácsa), Balázs István (cselló)

 

Debussy: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára – 2-3. tétel

Drahos Béla (fuvola), Varga Oszkár (brácsa), Vigh Andrea (hárfa)

 

Fauré: Elégia, op. 24

Devich Gergely (cselló), Kovalszki Mária (zongora)

 

Ezt a programot a LFZE szervezte.

 

II.

 

A 2018. április 16.-i Devich János növendékeinek hangversenye 1.

A Pesti Vigadó Makovecz termében 2018. április 16-án 19.30 órakor növendékei adnak koncertet Devich János cselóművész, zeneművész, az MMA néhai tagja tiszteletére:  


Bach: Esz-dúr preludium és fúga
Mozart: Esz-dúr vonósnégyes, K. 175
Schumann: Esz-dúr zongoraötös, op. 44

Közreműködik: Kruppa Vonósnégyes
Kruppa Bálint – hegedű, Osztrosits Éva – hegedű, Kurgyis András – brácsa, Baranyai Barnabás – cselló, Demény Balázs – zongora


Ezt a programot a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozata szervezte.

 

III.

 

 

Devich János gordonkaművész ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA

 

Minden ember életútja két pályán mozog. Az egyiken a történelem kényszere és környezete befolyásolja, a másikon önmaga tervezi, építi sorsát. Különösen így volt ez a technika által kitágított tér és az események sűrűsége miatt egyre gyorsuló idő közelmúltjában, a XX. század második felében. És csak a jó Isten a tudója, életem hanyadrészében.

 

Egészséges, lelkileg kiegyensúlyozott, szeretettel megáldott szüleim második fiaként láttam meg a napvilágot Szegeden, 1938 virágvasárnapján. Tudom, a statisztika szerint minden 365. gyermek virágvasárnap születik, mégis, ha tudat alatt is, mindig önbizalmat adott, hogy én is közéjük tartozom. Talán csak a karácsonyiakra gondoltam némi irigységgel.

 

Kisgyerekkorom játékos és gondtalan éveit kegyetlenül vágta el a Magyarországra ért háború, aminek végnapjai már Budapesten, egy Batthyány utcai lakásban találták családomat. Az első szirénázás ’44 karácsony estéjén kergetett az óvóhelyre. Akkor még nem sejtettük, hogy az a rémséges hang két hónapos pinceéletnek volt a nyitánya. Két hónap, napi nyolcórás szakadatlan bombázással, vízhiánnyal, majd szabad rablással, „malenkij robottal”.


Az állandó életveszély elmúltával, az újrakezdés izgalmas éveiben a történelem és saját történetem kezdett külön úton járni. Tizenegy éves koromban kaptam először gordonkát a kezembe, egy időben a „csengőfrász” és a létbizonytalanság keserves mindennapjaival. Tanáraim tehetségesnek mondtak, én pedig kétkedés és aggályok nélkül tettem a dolgom, és készültem egy pályára, amelyről még semmit nem tudtam. De azt sejtettem – akkor még csak gondterhelt szüleim félmondatait kilesve –, hogy a történelem hamis útra tévedt, hiszen mást lehetett, mást kellett mondani az utcán, az iskolában, mint otthon, családi-baráti körben.

 

1956 a katarzis éve. Kitűnőre sikerült érettségim örömét túlszárnyalta a 12 nap mámora, és beárnyékolta a rá következő kétségbeesés. A történelem életünk drámájává vált.

 

Még ez évben sorsom eldőlni látszott: felvettek a Zeneakadémiára. Öt tanulással eltöltött év barátokkal, egészséges rivalizálással, ártatlan szerelmekkel és a zene habzsolásával. Diploma előtt tagja lettem az Operaház zenekarának.

 

Újabb csoda: féléves ösztöndíjat kaptam Rómába. Fillérekkel a zsebemben róttam az Örök Várost. Barátom lett Michelangelo, Raffaello, Bernini, Bramante, pihenni a kutak mellé vagy a Palatínus kertjében egy-egy dór oszlop tövébe heveredtem. A Trevi-kút meghálálta bedobott érmeimet: később vagy húsz alkalommal láttam viszont kedves városomat.

 

 Negyvennyolc kilóra lefogyva tértem haza, de a szabad világ levegőjével tüdőmben és jövőm építésének terveivel gondolataimban. Mint annyiszor, ezúttal is Sándor bátyám nyomdokaiba lépve vonósnégyest szerveztem. Az igen kemény felkészülési időszak munkája hamar meghozta gyümölcseit: előbb Budapesten, majd Münchenben nemzetközi versenyt nyertünk. Jutalmunk a Liszt-díj volt, és az impresszáriók érdeklődése. Néhány személycsere után az együttes felvehette Kodály Zoltán nevét. Befutottunk.

 

A végképp elszürkült, hazug és kilátástalan történelem számomra elvesztette jelentőségét. A zene volt az életem – és a Kodály vonósnégyes sikerei. Közel kétezer koncert, több mint ötven lemezfelvétel munkánk eredménye. Nevezetes koncerttermek, kezdetben silány, majd pompás szállodák, mintegy ötszáz repülőút (benne két kényszerleszállás!) emlékét őrzöm. A jó kritikákat albumba, a rosszakat íróasztalom legmélyébe gyűjtöttem. És hogy igazi „ízelítőt” is soroljak: házi whiskyt ittam egy elszegényedett skót nemes jéghideg házában, feleségem gondosan csomagolt szendvicsét majszoltam a Machu-Picchu romjain, bagdadi kereskedő teával, perui parasztasszony friss narancslével kínált, Kínában száznapos tojást, Japánban sabu-sabut kóstoltam, ebédvendég voltam a norvég királynál (feleségem jobban főz!), Olaszországban, a kedves Olaszországban végképp döntöttem: a legjobb sajt a világon a gorgonzola.

 

1989, egy borzas hajú fiatalember merész beszéde Nagy Imre emlékezetes újratemetésén ismét közel hozta, sőt mindennapjaink izgalmas részévé tette a történelmet. Az elemi erővel fellángoló reményt, hogy barátságban lehet egymással egyéni életút és történelem, ha csalódásokkal is, máig táplálom magamban.

 

Egykori alma materem, a Zeneakadémia már mint érdemes művészt és a Bartók–Pásztory-díj büszke tulajdonosát fogadott vissza tanárként és zenei pályám koronájaként. Habilitálás után 1999-ben kaptam meg egyetemi tanári kinevezésemet. Amennyit adni tudok tudásomból, tapasztalataimból a fiatal művészjelölteknek, annyit igyekszem tőlük visszalesni derűből, energiából, fiatalságból.

 

Három fiam (újságíró, tanár, jogász) igazi büszkeségem. A muzsikusforrás ugyan elapadt, de amit szüleimtől örököltem: az egészséget, a lelki kiegyensúlyozottságot, a szeretni tudás képességét tovább tudtam adni életük megtervezéséhez. A hit, hogy a történelem is segít majd ebben, bizakodóvá tesz. Még hetvenévesen is.

 

www.napkut.hu/naput_2007/2007_10/047.htm