Fel a dán szemüveggel!
Kada Krisztina recenziója
Alexander, J. J. és Sandahl,
I. D. (2017): Gyereknevelés dán módra. Hogyan neveljünk életrevaló és
magabiztos gyerekeket? HVG Kiadó Zrt., Budapest
Biztosan találkoztak
már Önök is számos olyan kézikönyvvel, mely szakszerű és hatékony
segítséget ígért minden gyermeknevelési szituációban. A könyvesboltok polcai
roskadoznak a pszichológiát és pedagógiát népszerűsítő
művektől, a hangzatos címek mögött azonban, gyakorta ismétlődő
tartalmi elemeket fedezhetünk fel. Hiába a sok „recept”, a várt csoda legtöbbször
elmarad. Bár az eredeti cél a szülői szerep megerősítése lett volna,
sokkal inkább érezhetjük bizonytalannak és reményvesztettnek helyzetünket. Majd
újra és újra felmerül a kérdés: vajon mit rontok el? Mit lehetne másképpen
csinálni? Egyáltalán lehet-e másképpen csinálni? Talán nem is gondolnánk,
milyen kis apróságokon múlik az, hogy gyermekünk kiegyensúlyozott és boldog
vagy szorongó és bátortalan lesz-e. De mégis hogyan neveljünk életrevaló és
magabiztos gyereket?
Erről a
kérdésről gondolkodott könyvében a „boldogság országában” élő
szerzőpáros, Jessica Joelle Alexander és Iben
Dissing Sandahl is,
akik egy teljesen új megvilágításból közelítettek a gyermeknevelés kérdéséhez.
Egy amerikai anya, aki dán férfihoz ment feleségül, és egy dán édesanya, aki
egyben pszichoterapeuta is, hosszas kutatásokat
követően, valamint saját tapasztalataikat felhasználva próbálták
megfejteni a kiegyensúlyozott gyermekkor titkát, miközben választ kerestek arra
is, hogy az OECD felméréseiben miért Dániát választják 1973 óta folyamatosan a
világ legboldogabb országának. Bár a titok nyitját a szerzők már a
bevezetésben felfedik, úgy gondolom, nem érdemes ennyivel beérnünk, hiszen
különleges módszereikről csak a további fejezetekben olvashatunk.
A 2016-ban
megjelent Gyermeknevelés dán módra című kézikönyv azt
ígéri, hogy támpontokkal segítséget nyújt minden olyan anyának és apának, akik
épp most készülnek a világ legnehezebb és egyben legcsodálatosabb munkájára,
vagy már bele is vágtak. Érdemes azonban belelapoznia azoknak is, akik még nem
szánták rá magukat a családalapításra, hiszen rengeteg olyan gyakorlati
tapasztalattal, nevelési problémával és megoldási lehetőséggel
találkozhatunk, mely hasznossá válhat a jövőbeni szülői hivatásunk
során. A könyv egyik legfigyelemreméltóbb jellemzője, hogy a nevelést
kulturális megközelítésből vizsgálja, így a dán módszer alappilléreit – Jessica tapasztalatainak köszönhetően – összevethetjük
az amerikai gyermeknevelési modellel is.
Itt kiemelném, hogy a
szerzők többször is hangsúlyozzák, nem volt céljuk negatív színben
feltüntetni az Egyesült Államokat, a közölt tények és megállapítások csak
általánosítások.
A Gyermeknevelés
dán módra hét fejezeten keresztül vezet be minket a dán kultúra
világába, valamint tudományosan alátámasztva mutat be olyan élethelyzeteket,
melyek mindannyiunk számára elgondolkodtatóak lehetnek. A tartalmi
áttekintőt követően rövid összefoglaló keretein belül megismerkedhetünk
„a dán módszer alappilléreivel” (játék, hitelesség, átkeretezés, empátia,
ultimátumnélküliség, együttlét, hygge), melyek
tulajdonképpen megadják a könyv szerkezeti felépítését is.
Mint arról már
korábban is szó esett, a dán boldogság titkát rögtön a bevezetés leleplezi. Bár
Iben pszichoterapeutaként
ismeri a gyermekneveléséről írt tudományos elméleteket és kutatásokat, a
választ mégsem a szakkönyvekben, hanem a hétköznapjaikban találták meg a
szerzők. Mégpedig a neveltetésükben. Úgy vélik, a gyerekek nevelése mögött
húzódó dán filozófia eredményesnek mutatkozik, hiszen az érzelmileg rugalmas,
kiegyensúlyozott, boldog gyerekekből, hasonló tulajdonságokkal
rendelkező felnőttek lesznek, akik aztán saját gyerekeiket is ebben a
stílusban nevelik. Ezen hagyomány továbbörökítésének eredményeképpen a dánok
olyan társadalmat hoztak létre, mely már több mint negyven éve folyamatosan
vezeti a boldogságlistákat. Fel hát a dán szemüveggel, ismerjük meg ezt a
rejtélyes nevelési filozófiát!
A könyv első fejezete
a berögződéseket boncolgatja. Felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy
milyen nehéz elvonatkoztatni a saját társadalmunkból belénk ivódott
meggyőződésektől, hiszen ezek annyira átszövik mindennapjainkat,
hogy objektíven szinte nem is tudjuk vizsgálni a valóságot. Ezzel együtt jár,
hogy meg akarunk felelni ezeknek a kimondatlan elvárásoknak még akkor is, ha
esetleg nem értünk velük egyet. A környezet nyomasztó befolyása rákényszerít
bennünket, hogy beálljunk a sorba. Sok szülő észre sem veszi, mennyire túlteng
benne a versenyszellem saját magával, gyerekeivel és a többi szülővel
szemben. Ha a szomszéd gyereke három szakkörre jár iskola mellett, a miénk
négyre fog! Versengésre, teljesítménykényszerre neveljük a gyerekeinket, ez
azonban számunkra is hatalmas stresszel jár, hiszen szülői csődnek
éljük meg az esetleges hibákat. Félünk az ítélkezéstől, a kirekesztettség
érzésétől, ezért inkább tovább erősítjük a már így is káros
folyamatot.
Mit tesznek ezzel
szemben a dánok? Játszanak, és gyermekeiket is hagyják játszani. Ez
valószínűleg a legtöbb ember számára furcsának és túlságosan
egyszerűnek tűnhet, hiszen a játék csupán „haszontalan
időtöltés” az angol különórával szemben.
Egy dán szülő
azonban el sem tudja képzelni gyermeke életét szabad játék nélkül. A játék
segíti a gyereket önmaga és környezetének megismerésében, élményei
feldolgozásában, érzései elfogadásában (Erikson, 2002),
valamint olyan társas tulajdonságok elsajátításában, mint például a reziliencia (Stix, 2011),
azaz a rugalmas alkalmazkodóképesség. Ezt segítik elő a tanítók és a
tantervkidolgozók is, akik tudatosan arra törekednek, hogy ne a tanulás kösse
le a gyerekeket, azt akarják, hogy maradjon idejük játszani.
Neveléspszichológiájuk középpontjában a „legközelebbi fejlődési
zóna”elmélete áll, mely Lev Vigotszkij orosz
pszichológus nevéhez fűződik (B. Lakatos, 2011). Az
elmélet alapja, hogy a tanuláshoz és fejlődéshez a gyerekeknek
megfelelő mennyiségű térre van szükségük, a szülő feladata pedig
ennek biztosítása, felesleges beavatkozások nélkül. A dánok szabadon engedik
gyerekeiket, ösztönzik őket új dolgok kipróbálására, fejlesztve így
önkontrolljukat és rugalmas választási képességüket.
Felmerülhet azonban a
kérdés, hogy ezek a kiegyensúlyozott, vidám, már-már utópisztikus gyermekkort
megélő gyerekek, a későbbiekben hogyan küzdenek meg az esetleges
veszteségekkel, képesek lesznek-e feldolgozni, ha tragédia éri őket. A
legtöbben hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a mesék pozitív befejezéssel
zárulnak, a szegény legény elnyeri a hercegnő kezét, a gonosz pedig
megkapja méltó büntetését. A dánok „nem kímélik” gyerekeiket a szomorú
végkifejlettől, sokkal inkább arra tanítják őket, hogy ez az élet
velejárója. Érzelmeiket nem rejtik el, a tragikus és felkavaró
eseményekről is beszélnek gyermekeikkel. Ezzel a hiteles attitűddel
megtanítják őket arra, hogy felismerjék és elfogadják valós érzelmeiket,
legyenek azok jók vagy akár rosszak.
Ehhez azonban
elengedhetetlen a dánok „átkeretező képessége”, azaz hogy
képesek más perspektívából tekinteni magukra, valamint az őket
körülvevő világra. A könyv így fogalmaz:
„Számos tanulmány bizonyítja, hogy
amikor közérzetünk érdekében szándékosan átkeretezünk egy eseményt, akkor
agyunk azon területein, amelyek a negatív érzelmek feldolgozásáért
felelősek, csökken az aktivitás, a kognitív és adaptív integráció
területén pedig megnő.” (Alexander-Sandahl,
2017, 64.)
Ennélfogva azonban nem csak a halál, a betegség, vagy a veszteség kerül más
megvilágításba, hanem a gyermeki viselkedéséről alkotott vélemény is. A
dánok elválasztják gyerekeik pillanatnyi cselekedeteit a személyiségüktől.
Nem „címkézik fel őket” olyan előszeretettel használt jelzőkkel,
mint például a kezelhetetlen, a rendetlen vagy a makacs. A dánok szerint a
makacsság a kitartás jele is lehet, ami ebből a szemszögből vizsgálva
fontos előnyforrás a jövőre nézve. Talán nem is gondolnánk, de a
kimondott szavaknak óriási súlya van gyermekünk fejlődésének
szempontjából. A dánok ezért arra törekednek, hogy nyelvhasználatuk ne
korlátozó legyen, nem mondják meg gyerekeiknek, hogyan kellene viselkedniük
vagy érezniük magukat a különböző helyzetekben. Olyan nyelvet használnak,
ami segít a gyereknek megérteni cselekedeteik és érzéseik mögött álló okokat. A
dánok szemében sosem a gyerek rossz, hanem amit csinál.
Ehhez a felfogáshoz
azonban empátiára van szükség. A szerzők döbbenten állapították meg, hogy
sok ember nem ismeri az empátia szó pontos jelentését, összemossák azt az
együttérzés fogalmával. Az empátia az a képesség, hogy felismerjük és megértjük
mások érzéseit, tehát az adott helyzetben tulajdonképpen „belebújunk a
bőrébe”. Ha kellő empátiával fordulunk a másik felé, erősítjük
benne azt, hogy a sebezhetőség kimutatása nem a gyengeségre, hanem az
erős jellemre vall. A sebezhetőség híres kutatója, Brené Brown szerint az emberek azért félnek
sebezhetőségük kimutatásától, mert félnek a kapcsolataik
megszűnésétől (Brené, 2010).
Ezért inkább nem beszélünk az érzésinkről, fenntartjuk a tökéletesség
látszatát, s ezzel meg is öltük az empátia megnyilvánulásának lehetőségét.
Tulajdonképpen hazugságban élünk, ahol nem csak másokat, de önmagunkat is
becsapjuk. Gyermekünk elsődleges mintaadójaként pedig pontosan ezt a
mentalitást adjuk tovább. Valóban empátia mentes
világban szeretnénk élni? A válasz valószínűleg nem. Mindezek elsajátítása
azonban egy tanulási folyamat, ami nem egyik napról a másikra alakul ki, de ha
tudatosan fókuszáljuk cselekedeteinket, az eredmény nem marad el.
A dánok ezt a
tudatosságot nem csak saját vagy családjuk életében alkalmazzák, hanem az
oktatási rendszerükben is. Dániában már az óvodás gyerekeket arra tanítják,
hogy próbálják meg szavakba önteni az érzéseiket egy-egy szomorú, örömteli vagy
haragos kép láttán. Tehát megtanulják megfogalmazni a saját és mások érzelmeit
úgy, hogy közben nem ítélik el azokat. Az iskolában is tudatosan próbálják
fejleszteni ezt a területet, amit kiválóan bizonyít a Mária dán királyi
hercegnő által kidolgozott a „Megfélemlítés nélkül (Free of Bullying)” program.
A dán iskola
jellegzetessége még az is, hogy nem a „gyengeségekre” helyezi a hangsúlyt.
Mindenkiben igyekeznek felfedezni azt, amiben különleges, amiben jól teljesít,
erősítve így az önbizalmat és a pozitív énkép kialakítását. A képességek
sokszínűségét kihasználva tanítják őket az elfogadásra és egymás
segítésére. E célt szolgálja a tudatosan kialakított ülésrend is, mely a
tanártól a gyerekek pontos ismeretétét várja.
A dán iskolákban
azonban nem csak a tanárok, hanem a diákok is hozhatnak döntéseket. A szabályok
megalkotását például minden évben a diákokkal együtt végzik, év elején
hosszasan elbeszélgetnek arról, hogy milyen egy jó osztály, valamint milyen
légkör és viselkedés segíthet ennek kialakításában. A közösen megalkotott
szabályokat aztán kifüggesztik az osztálytermekben, majd minden év elején
újraírják őket. Vajon közülünk hányunkat kérdeztek meg az iskolában arról,
hogy mit tartunk helyesnek, vagy mit tegyünk akkor, ha egy társunk túl hangos?
A válasz elgondolkodtató.
A dán boldogság
kalauzának hetedik és egyben utolsó fejezete a „hygge
világába” repíti olvasóját. „A hygge egyedülálló dán
szó, amely különleges együttlétre utal.” (Alexander-Sandahl,
2017, 143.) Eredetét tekintve a germán hyggja szóból
származik, melynek jelentése az, hogy valaki „elégedettnek gondolja vagy érzi
magát”. „Egyszerre erény, ok a büszkeségre, hangulat és lelkiállapot. A hygge olyasvalami, amivel a dánok mind tettben, mind
gondolatban egyaránt azonosulnak.” (Alexander-Sandahl,
2017, 126.) Tulajdonképpen egy életforma, mely során az egymással töltött
meghitt idő szerepe felértékelődik. Ilyenkor próbálják saját
problémáikat a küszöbön kívül hagyni, nem veszekedni, hanem csapatként
együttműködni.
Mindezt olvasva
felmerülhet bennünk a kérdés: Vajon nálunk ez miért nem működik? Mit
tehetnénk, hogy másképpen legyen? Egyáltalán tehetünk-e bármit is? A realitás
talaján maradva tudjuk, hogy a kultúrát nem lehet csak úgy levetkőzni, és
egyik napról a másikra kicserélni. El kell fogadnunk, hogy egy személyben az
egész világot megváltoztatni nem tudjuk, de sokat tehetünk azért, hogy
„átkeretezzük a saját világunkat” (magánélet, családunk mindennapjai stb.).
Ehhez nincs is szükségünk másra, csak kellő elhatározásra, időre és
kitartásra, melyhez jó alapul szolgálhat Iben és Jessica könyve.
A rendkívül változatos
és sokoldalú témákat csokorba foglaló mű dr. Vekerdy
Tamás utószavával zárul, mely úgy gondolom, méltó megkoronázása a magyar
fordításnak. Jessica és Iben
könyvét mindenki haszonnal forgathatja, hiszen nagyon olvasmányos és
gyakorlatias, emellett tudományos alátámasztottsága erősíti hitelességét.
Különösen ajánlom azoknak, akik hisznek egy boldogabb jövőben, és készek
egy teljesen más szemüvegen keresztül tekinteni az ehhez vezető útra.
Felhasznált irodalom:
B. Lakatos Margit (szerk., 2001):
Játékpszichológia. Olvasókönyv óvodapedagógus hallgatóknak. ELTE Tanító- és
Óvóképző Főiskolai Kar. Budapest.
Brown, Brené:
„The Power of Vulnerablity”
TED-videó, 2010. június, https://www.ted.com/talks/brene_brown_on_vulnerability (Utolsó
letöltés: 2017. november 4.)
Erikson, E. H. (2002): Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó, Budapest.
Stix, Grary (2011): „The Neuroscience
of True Gift”, Scientific American Mind
A
szerzőről: