Stipkovits Fülöp: Az esztergomi zeneoktatás elmúlt másfél évszázada

Értékes, ugyanakkor olvasmányosan is érdekes kiadvány látott napvilágot az Esztergomi Zeneiskola Alapítványának és a megjelenést támogató intézményeknek köszönhetően 2017-ben. Talán az alcím még inkább fedi a tartalmat, esetleg főcímként is szerencsésebb lett volna, hiszen korántsem kizárólag a zeneoktatás történetét térképezi fel, sőt!

Tudta ezt a szerző is, hiszen az Előszóban lényeglátóan rámutatott: „A könyv elsősorban nem csak pedagógusoknak vagy helytörténeti kutatóknak, hanem – többek között – a közügyeire hatást kifejtő polgármesternek, az iskola pedagógiai programjára befolyással bíró iskolaigazgatónak, a gyermeke boldogulását szem előtt tartó szülőnek vagy a köznevelés fejlesztésének irányvonalát kijelölő minisztériumi tisztségviselőnek is szól. Ők azok, akik felelősséggel tartozva a jövő generációk életminőségéért – megismerve a magyar művészeti nevelés világhírű kezdeményezéseit és eredményeit – döntő mértékben segíthetik, hogy a gyökereket szem előtt tartva még hosszú évtizedeken át virágozzék a kodályi gondolat fájának lombkoronája.” Olvasható az előszónak ez a részlete a kötet fülszövegében is, ám ott az előzménnyel inkább protokollárisnak hat. Pedig nagy az igazságtartalma – jóllehet, bármely város múltjának és jelenének az áttekintése, valamely művészeti ágra fókuszálva, hasonló tanulságokat kínál.

A másik fülszöveg kissé megmosolyogtató, olyannyira részletezi az intézményvezető-helyettesi tisztséget betöltő szolfézs- zeneelmélettanár pályára kerülésének mozzanatait. Az olyan mondatok, mint hogy „A Cantate Vegyeskar kórusénekeseként számos nemzetközi hangversenykörúton és zenei versenyen való részvétel is a nevéhez fűződik”, nem kívánt hatásként gyanakvást válthatnak ki a potenciális olvasóból. A gyermek- és fiatalkori adatok epikus taglalását követően lakonikus rövidséggel szerepelnek a felsőfokú végzettség adatai. Annak pedig nincs megjelenési lehetősége-formája szakmai életrajzban, hogy „milyen” maga az ember, a szakember. Stipkovits Fülöpnek pozitív megítélését biztosítja ez a könyv, melynek nemcsak írója, hanem a szerkesztés feladatát is magára vállalta.

Történetileg ismerteti azokat a fontos intézményeket, központokat, amelyek a korabeli zenei életben meghatározó szerepet játszottak. Hasznos ez a felépítés, mert az évszámok megbízható tájékoztatást adnak az „átfedésekről”, az egymás mellett (egymást segítve, vagy épp rivalizálva) működő társulások működési elveiről, szándékairól és céljairól, s így élő-eleven múltébresztés részesei lehetünk.

A tartalomjegyzékben feltüntetett évszámok felébresztik a játékos kíváncsiságot; hogy is van az a 150 év? Rövid fejszámolás, és az olvasó lelkesen keresi 1867-t, hogy megtudja, mi történt a kiegyezés évében az esztergomi zeneoktatás megalapozását illetően. És szerencsével jár, mert az Esztergomi Dalárda 1863-1883 fejezet időrendi áttekintő táblázatában szerepel az adat: „1867. szeptember 10. Választmányi ülés elnöke Szántóffy Antal. Elhatározták egy nyilvános hegedű és leány énektanoda alapítását. A hegedűoktatást Klinda Rezső hétfőn, szerdán és pénteken végezte a Városi elemi tanoda termeiben”. A következő évnél megtudjuk, hogy a hegedűiskola és az énekiskola „minden év novemberében indult”. Másfél évszázad távlatából: irigylésre méltó gyorsaság!

Az Esztergomi Dalárdát az Esztergomi Dal- és Zenekedvelők Egyesülete váltotta fel (1883-1923), amely kétszer olyan hosszú ideig bizonyult életképesnek, közben megalakult a Turista Dalárda (1911-1949), és – ami a zeneoktatás szempontjából rendkívüli fontosságú: - 1902-ben (jubileumi lehetőségek bűvöletében: 115 éve) hirdette meg Magán Zongoraiskoláját Brenner Júlia, aki tanulmányait a pesti Nemzeti Zenedében végezte. Itt azonban csak a jómódú családok gyerekei tanulhattak zenét, és Brenner Júlia szociális érzékenységét dicséri, hogy felismerte a városi zeneiskola alakulásának szükségességét. Hasonló törekvései voltak Buchner Antalnak is, a Bazilika karnagyának, aki 1928-ban létrehozta a város „első, szélesebb alapokon nyugvó” zeneiskoláját (ahol egy évig Brenner Júlia is tanított). Az „Államilag engedélyezett és városilag segélyezett zeneiskola” története két korszakra tagolódik, mert – megannyi körülmény összejátszásának következtében – fogyott a támogatás, megszűnni kényszerült, ám hamarosan új tervezet elfogadásával új életre kelhetett (közben nem szűnt meg a városban a magántanítás praxisa sem). A következő fejezet 1962-ben kezdődött, az intézmény állami zeneiskolává alakulásával.

Az Esztergomi Városi Zeneiskola (1962-1990) élete a közelmúlt, amelynek szerves folytatásként az Esztergomi Zenede (1990-2005) szinte a „tegnap” története, majd az Esztergomi Zsolt Nándor Zeneiskola (2005-) napjainkat örökíti a jövőre.

Ennek az 55 évnek a tárgyalása érthetően-indokoltan részletezőbb, a szerző sorra veszi a XX. század második felében működő esztergomi együtteseket (hat kórust,a Városi Szimfonikus Zenekart és az Esztergomi Régizene Együttest, a Strigonium Consortot), valamint azokat a rendezvénytípusokat, amelyek életképesnek, tehát hagyományteremtőnek bizonyultak (Dunakanyar Művészeti Nyári Egyetem, Esztergomi Nemzetközi Gitárfesztivál, Tavaszi Dalos Ünnep, Esztergomi Liszt Hét).

Ez a könyv nem „alkalmi kiadvány”, nem pályázati lehetőséget kihasználó projekt eredménye, hanem olyan teljesítmény, amely elsődlegesen belső indíttatásból született (még akkor is, ha kétségtelenül jól mutat a publikációk jegyzékében). Az adatok felkutatása időigényes, csakúgy, mint az oral history utolsó letéteményesei, akik olyan összefüggésekre is rávilágíthatnak, amelyeket az adatok puzzle-darabkái aligha adnának ki.

Az olvasnivalóhoz rengeteg illusztráció járul, egykori nyomtatványok, újságcikkek (egészben vagy részletként), a nehezebben olvashatóak szövege külön közölve, máskor pedig az olvasóra bízva, kisilabizálja-e a többlet-információkat… A történeti fejezeteknél rendkívül hasznos az időrendi táblázat (épp azért, mert a fejezetek között vannak időbeli átfedések).

Ahogy közeledünk a jelenhez, kevésbé áttekinthetőek az élménybeszámolókkal tarkított folyamatok – a foto-illusztrációk részben dokumentum értékűek, másrészt próbálnak visszaadni valamit rendezvények hangulatából.

A terjedelmileg nem jelentős, ám információértékét tekintve rendkívül értékes „Névjegyzékek” fejezet különleges csemege: az első a zenei vonalon továbbtanuló növendékek felsorolása, az 1928 és 2017 közötti 9 évtizedből! Kezdődik a sor Pécsi Sebestyénnel, hamarosan Kurtág Mártát fedezhetjük fel (Kurtágné Kinsker Márta), és olyan további ismert nevek sorjáznak, mint Strausz Kálmán, Nitti (Nádor) Magdolna, Andrejcsik István, Velenczei Tamás, Blüttner Hedvig, Csurja Tamás – és még sorolhatnánk. Feltünteti a zeneiskola vezetőségé (külön táblázatban az igazgatókat és igazgatóhelyetteseket), és tanított tantárgyak szerint a tanárokat. Szívesen időz itt az olvasó, ismerősöket keresve és találva. Végül gyönyörködhetünk félszázoldalnyi színes képmellékletben, a múlt és a jelen képeiben (tárgyakban, épületekben és személyekben).

A könyv korántsem csupán a zenészekről szól! A város zeneéletének alakításában szerepet vállalók történelmi-társadalmi környezetben jelennek meg, s kiderül: a döntésekben mindig mennyi zenén kívüli szempont is szerepet játszott. És nem utolsó sorban: a stílus! Hivatalos iratok, újságcikkek olvasása az eltelt idő távlatában is rendkívül tanulságos. Pontosan kirajzolódnak „erővonalak” az elkötelezett és közömbös hangú beszámolókból. Kétségkívül nagy felelősség a korántsem dekoráció-jellegű idézetek kiválasztása, és Stipkovits Fülöp igényességének köszönhetően élvezetes olvasnivalót kaptunk.

De letagadhatatlan: a megannyi hivatalos irat, és a különböző korokban készült írások stílusától nem mindig tudott szabadulni a szerző. Néha ő is hasonló „magyarázkodásokba” fog, indokolatlan kinagyításával egyes részleteknek, vagy épp mesterkélt fordulatokkal él (megmosolyogtató képzavarai valószínűleg csak a figyelmes olvasóknak tűnnek fel). Ám a történeti szemelvények után mindig üdítő visszatérni az ő szövegeihez. És azt is belátással fogadjuk, ha a szóismétléseket kerülendő, modoros fordulatokat alkalmaz, vagy egy-egy megtalált frappáns fordulattal többször bántó közelségben él (de az azért „durva”, hogy a 235. oldalon öt sorban négyszer szerepel a „megtartott”, vagy a bekeretezett, áttekintő szövegben a „hagyomány” számbeli túlhangsúlyozása a 245. oldalon). Viszonylag kevés a (gép)hiba és a technika ördögének köszönhető elválasztási hiba a könyvben – azt viszont rosszallom, hogy kisbetűvel írta a Kájoni kódexet (amely közismert nevét Kájoni János ferences szerzetesről kapta). És talán azon lett volna érdemes elgondolkodnia, hogy sima fekete keretet válasszon-e az életrajzokhoz (különös tekintettel az esztergomi zenei élet élő szereplőire).

Fittler Katalin