Klotz János: Legyen a zene a TIÉD!

Összefoglaló

„Mindent a zenéről! Az osztrák zenekutató, Heinrich Schenker olyan összefüggéseket, szabályokat ismert fel amik a zene felépítését, struktúráját nagyon pontosan, eddig még nem ismert módon írják le. Ez a könyv, a Legyen a zene a Tiéd!, Schenker fontos felismeréseire alapszik, de annak egyszerű, mindenki számára érthető változatát tartalmazza. Egy fontos újdonság ebben a könyvben, a sok 387 rajz, illusztráció. Ezek következetesen, a könyv elejétől a végig vannak alkalmazva és könnyítik meg az absztrakt zenei fogalmak megértését. A másik fontos dolog, ami ebben könyvben nagy szerepet játszik a játékos, kreatív közelítés a zenéhez. Már néhány kevés szabály ismerte után is lehet kreatívan a hangokkal játszani, azaz egy dalammot szerezni. Ehhez egy konkrét, teljesen kidolgozott útmutató van. Az egyszerű dallamtól a kétszólamú, három-tételes énekdarabig. Sokan szeretik a zenét, de nem játszanak hangszeren. Semmi probléma, ez nem előfeltétel ahhoz, hogy mindenki megismerje a zene szabályait! ()”

Először röviden a kiadóról! Olyan vállalkozás, amely a szerzői kiadású könyvek mellett kötelezte el magát, ami bizonyos szempontból kétségkívül örvendetes. Olyanok is közzé tudják tenni a (maguk számára mindenképp) fontos produktumaikat, akik központi irányvonalak/szempontok által irányított rendszerben nem tudnának nyilvánossághoz jutni. A honlapján olvasható a Pespective magazine 2015-ből származó idézet: „Saját kiadásban a könyved a saját üzleted, amiben nagyobb befektetés nélkül valósíthatod meg a céljaidat.” Ugyanakkor lehetőséget adnak a szerzőknek, hogy – külön megállapodás és díjazás ellenében – kontrollnak vesse alá tervezett művét, vagyis, a kiadó vállalja, hogy stilisztikai szempontból (helyesírási és nyelvhelyességi ellenőrzés) javítja, lektorálja azt. Ami nyilvánvalóan javára szolgál bármely írásműnek.

Klotz János az öntudatos és magabiztos szerzők közé tartozik, mert nyilvánvalóan nem élt ezzel a lehetőséggel (ha mégis, akkor az ellenőrző programok katasztrofális minőségűek!).

414 számozott oldal (melyből az utolsó öt üres, feltételezhetően olvasói jegyzeteknek, illetve, bizonyos javasolt írásbeli feladatok véglegesített megőrzésére), 22 fejezetre tagolt tartalommal.

A cím tegező formája akár ifjúságnak szánt kiadványra is utalhatna, másrészt közvetlen(kedő) hangvételt sugall. A kiadvány hátoldalának „ajánló szövege” kötelező olvasmány a potenciális vásárlóknak! Záró passzusa: „Sokan szeretik a zenét, de nem játszanak hangszeren. Semmi probléma, ez nem előfeltétel ahhoz, hogy mindenki megismerje a zene szabályait!” Eszerint a szabályok ismerete által lenne a zene bárkié is? Az előző bekezdés is meggondolkodtató (betűhív közlésben!): „ebben könyvben nagy szerepet játszik a játékos, kreatív közelítés a zenéhez. Már néhány kevés szabály ismerte után is lehet kreatívan a hangokkal játszani, azaz egy dallamot szerezni. Ehhez egy konkrét, teljesen kidolgozott útmutató van. Az egyszerű dallamtól a kétszólamú, három-tételes énekdarabig.” A stílus (?) alapján valószínűsíthető, hogy a szerző nem magyar földön él - s valóban, az 1963-ban született Klotz János 1982 óta Bécsben tartózkodik. Mint a kiadó honlapján közzétett rövid szerzői életrajzából kiderül, két évig tanult ott jazzgitárt és zeneelméletet (korábbi magyarországi számottevő zenei előképzettségének nincs nyoma), s vélhetően itt, a Prayner Konservatoriumban ismerkedett meg Heinrich Schenker (1868-1935) munkásságával.

Heinrich Schenker (Schenker Documents Online)

Kétségkívül megragadhatta analitikus rendszerének logikája, épp ezért vállalkozott arra, hogy a magyar olvasók figyelmébe ajánlja. Állítása szerint könyve (ismét pontos idézet a hátoldal szövegéből) „Schenker fontos felismeréseire alapszik, de annak egyszerű, mindenki számára érthető változatát tartalmazza”.

A vállalkozó kedvűt persze érdekli, hogyan lehet „játékos, kreatív közelítéssel” schenkeri (szabály)rendszert közvetíteni. Kinyitva a könyvet, rögvest kiderül, hogy felnőtteknek szól. „Mindent a zenéről, amit nem magyaráztak el neked rendesen az általános vagy középiskolában, de még a főiskolán, egyetemen sem!”

Háááááááááááááááát… – minden fejezet tud szolgálni meglepetésekkel, nem is kevéssel. Vajon mely korosztályhoz tartozó, netán „lakatlan szigeten” élő olvasó-jelölt szorul rá ilyen magyarázatra: „A zongorán így keletkezik a hang: a billentyű egy kalapáccsal van összekötve; ha lenyomjuk a billentyűt, a kalapács megüt egy húrt, ami elkezd mozogni, vagyis rezegni.”? (143. old.) Rosszmájú megjegyzésem: játékos feladat-javaslat, hogy „rajzold le!”.

Legfinomabban akkor fogalmazok, ha azt emelem ki, hogy nem tartja be az ígéreteit. „játékos zenei tankönyv”-et ígér, de nehéz „játékot” találni a feladatai, gyakorlatai között. Tanács a 6. fejezetből: „Fontos, hogy a hangok térbeli elhelyezkedését, pozícióját az emlékezetedbe vésd! Ezért nézd a képet, és mutass mindig arra a hangfokra, amit éppen énekelni fogsz. Az ujjad mozgása fogja a dallam, a zenei hangok közti erők változását láthatóvá tenni, így most a hallás, a látás és a tapintás együtt fog működni. Énekeld el a két eddig megbeszélt dalt a hangszótagokkal és dúdolva is!” Vajon mely korosztály mit talál ebben játékosnak? Levelező távoktatás, ismeretlen „célközösségnek”!

„Maga a zene elég bonyolult, éppen ezért írok egyszerűen és játékosan róla” – olvassuk az 1. fejezetben, és találomra egy részlet a 8. fejezetből: „Bemutatok egy lehetséges rövid zenei embriót: dó-ré-dó. A legegyszerűbb, de teljes zenei dráma három részre tagolódik.” (ábrák) Ez egy rendkívül fontos felismerés! Ez a tény áll minden zenei mozgás mögött! Minden zenei mű (dal, szimfónia, musical) ebből a sémából indul ki, ami később természetesen kibővül.”

A bevezető fejezetet olvasva néha az az érzésem támad, hogy időutazás részese vagyok, az nem lehet, hogy a 21. században valaki komolyan gondolja, hogy ilyen stílusban „tárgyal” ismeretlen olvasóival: „Mindent el fogok neked magyarázni, lépésről lépésre. Ha ismered a Happy Birthday kezdetű születésnapi dalt, vagy emlékszel még az iskolából a János bácsi kezdetű dalra, vagy ismersz bármi más dalt, és azt el tudod énekelni, akkor mindenféle előfeltételt betöltesz a zene nyelvének megértéséhez és elsajátításához, vagyis a ’felvételi vizsgád’ sikerült!” Aztán hirtelen helyrezökken az idő, videoklip adatait adja meg, s a továbbiak során is gyakran bíztat a technikai lehetőségek kiaknázására. Lehet, hogy azt tartja játék-mozzanatnak? (Pl.: Ha van billentyűs hangszered vagy egy telefonos applikációd, akkor azt most használd, hogy ne csak látható, hanem hallható is legyen a sok fontos összefüggés, amit meg akarok mutatni – 142. old., Ha nem ismered a dalt, akkor hallgasd meg YouTube-on! – 161. old., applikáció letöltése, amiben a hangolást át lehet állítani – 183. old.)

Malomjáték-elem „csiki-csukit” gyakran játszik – de ez az ő játéka, nem az olvasóé! És az sem valami épületes játék, amikor „fokozatosan” formáltat megadott szabályok alapján dallamot, a mintapéldát követően részlegesen megadott dallam kiegészítésére, majd önálló dallamképzésre bíztatva az olvasót (később „a hangokkal való játszadozás”-ként utal arra, amire olvasóit képessé teszi a könyv – 278. old.). Más. „Bonyolultan hangzik? Nem baj” – ilyen és hasonló fordulat gyakran olvasható, és gyakran „nyugtatgatja” is kevésbé képzett, illetve bátortalan-bizonytalan olvasóit „semmi probléma” megjegyzéssel. Hangsúlyozza, hogy nem kell tudni hangszeren játszani, ám szemléltetéshez rendszeresen billentyűsort alkalmaz, s ilyenkor időről-időre azt javasolja, hogy a tárgyalt/részletezett jelenséget szólaltassa is meg az olvasó. Tehát, célszerű, ha van hangszere. Később hallgatólagosan magától értetődőnek veszi a hangszerközelséget. „Jó lenne, ha most az egész dallamot eljátszanád a hangszereden, hogy összefüggően halld az egészet, ne csak az egyes részeket. Nem számít, hogy milyen lassan vagy bizonytalanul tudod eljátszani a dallamot.” – olvassuk a 166. oldalon. És valószínűleg a kudarcélményt elkerülendő hangsúlyozza többször is, hogy mi minden „nem számít” (pl. Nem számít, hogy milyen lassan tudod megnyomni a megfelelő billentyűket, nem számít, hogy hibázol-e, vagy hogy milyen lassú tempóban játszod a dallamot. – 93. old., hasonló megjegyzés többek között a 166. oldalon). Mire a 152. oldalhoz érünk, kiderül: „Billentyűs hangszer kell hozzá, hogy a szemeddel is jól lásd, amit meg akarok mutatni”.)

(A billentyű-közeli muzsikus szemét bántja a billentyűkkel kapcsolatos vissza-visszatérő „megnyomás” kifejezés is, és aligha ért egyet azzal a javaslattal, hogy a hármashangzatot akkordként hüvelyk-, mutató és kisujjal rögzítse az olvasó, „pecsétfogással” 333. old., 358. old.)

Azért viszont csak hálásak lehetünk, mert azt az ígéretét betartja a szerző, hogy „Most nem akarok hosszú zeneteóriai magyarázatot adni arról, hogy a hét törzshang hogyan keletkezett” (169. old.) – időnként így is túlelemzi az ismétlésekkel nemegyszer indokolatlanul feltupírozott mondandóját. Történeti jellegű „ismertetéseit” viszont érdemes mindig fenntartással fogadni, különös tekintettel a tárgyi tévedéseire!

Ami a zenei anyagot illeti, szimpatikus volt a kiindulópontja: A muzsika hangja címmel nálunk is ismert musicalből a „Dó-ré-mi” dallal kezdett, majd másodikként a János bácsi kezdetű francia dalt választotta. De csakhamar kiderül: erre leginkább Schenker C-centrikus teoretikus elképzelése késztette, hogy plasztikusan tudja majd szemléltetni a schenkeriánus alapfogalmakat. A János bácsi ismételt felelevenítései során egyszer felcsillant a remény: amikor a moll hármashangzat meghallgattatásakor, a dúr és moll hangzás különböző karakterének érzékeltetésére azt tanácsolta, moll kezdettel szólaltassa meg az olvasó a francia dalt. Itt volt a nagy lehetőség zenetörténeti érdekesség becsempészésére, Mahler I. szimfóniájára való hivatkozással. Sajnos, a szerző nem élt ezzel…

Klotz, a schenkeri redukciós analízis elkötelezett önjelölt terjesztője sajátos módszert talált ki hatékonyságának növelésére. Meditációs állapothoz hasonlót akar elérni az olvasónál, amikor az olvasnivalóval szinte megszünteti az időérzékét. Rendkívül kis lépésekben halad, sok ismétléssel, ami ezúttal nem a „tudás anyja”, hanem inkább valamiféle, az egyéni gondolkodást (intellektuális aktivitást) kiiktató, zsongító imamalom. Mondhatni, jámbor érdeklődők türelmének próbára tevése. Néha az az érzésem, hogy terápiás foglalkozás szövegének írott verziója. (A 205. oldal erre a legpregnánsabb példa: „Még egyszer elmagyarázom, hogy mindenki megértse.” – nem gondolt arra, hogy a könyvben vissza lehet lapozni, vagy épp többször ugyanazt elolvasni???) Egyébként nemigen tudok hinni abban, hogy valaki olvasmányos irányítás hatására tudjon bizonyos „tudatállapotokat” létrehozni illetve megfigyelni önmagán. Az sem biztos, hogy tényleg létrejönnek azok az érzetek, amelyek létrejöttét előre megígéri a szerző, majd a gyakorlat után – közvetlenkedő verbális fordulattal – nyugtáz. Sugallja, hogy mit kell érezni, s ezzel befolyásolja a kísérlet résztvevőjét (pl. Ha még most nem is érted, nem is hallod jól ezeket az összefüggéseket a hangok között, fogadd el azokat. Majd én segítek. Ismételd meg még egyszer a kísérletet, és gondolj arra, amit megbeszéltünk. – 32. old.) A gyakori „megbeszéltünk” fordulat pedig teljesen indokolatlan, hiszen nincs lehetőség kommunikációra (visszajelzésre, párbeszédre), az olvasó nyilvánvalóan passzivitásra ítélt, kizárólagos joga a kételkedés nélküli elfogadás – avagy az, hogy (örökre) becsukja a könyvet.

Szórakoztató epizódként választom azt a leírást, amelyet szerinte „még egy kisgyerek” is megért, a „Dó-család” tagjainak a bemutatását.

„Dó az apa, a családfő. Erős, biztos, kiegyensúlyozott, nála van az utolsó szó. A felesége, az anya a MI. Kedves, szereti a harmóniát. Az elsőszülött nagyfiú a SZÓ. Majdnem olyan erős, mint az apja. Bár hallgat az apjára, de néha megpróbál uralkodni (domináns lenni), azaz a saját akaratát érvényesíteni. Ők hárman a család legfontosabb tagjai. De vannak még mások is. Van egy kislány is, aki mindig az apja közelében akar lenni: ő a Ti. Van még egy kisfiú is, a Fá, aki mindig az anyja közelében van, és leginkább hozzá húz. Van még egy másik fiú is, a Lá, aki álmodozó, és nem igazán tudja, hová tartozik. Aztán van még valaki, aki nem tartozik szorosan a családba, de azért gyakran ott van: az apa testvére, a nagybácsi Ő a Ré, aki kicsit irigy a bátyjára, de jó kapcsolatban van a család többi tagjával.” Ezekre a kapcsolatokban rendszeresen hivatkozik, még akkor is, amikor furcsa asszociációkra ad lehetőséget. „Ez mit szimbolizál? Ha a ré a nagybácsi, akkor a szó a nagyfiú, de most alul helyezkedik el, a ré alatt. A nagyfiú néha szimpatizál a nagybátyjával, és így ketten (ha a nagyfiú a ré alatt helyezkedik el), szintén egy stabil harmonikus kapcsolatot, illetve hangformát, egy kvintet (5) képeznek.” (111. old.)

Később tovább bővül a család, amikor elérkezik a moll hármashangzathoz, amelynek bemutatásához a Szomorú vasárnapot választotta. Abból a schenkeri „szabályból” kiindulva, hogy mindig dó az alaphang, kénytelen igénybe venni az Esz billentyűt a szemléltetéshez – nem akárhogyan! „Ki lehet ez, és mi lehet a funkciója? Most még nem a nevére vagyunk kíváncsiak, hanem a szerepére! Az apa mellett a nagybácsi van. Az anya mellett mi lehet? Talán a testvére, a nagynéni. Az életben néha előfordul, hogy a nagynéni szigorú, morcos természetű. Ha megjelenik a családban, akkor a jelenléte változást okoz. Néhányan nem nagyon örülnek neki, szomorúak lesznek. Talán van is összefüggés a fejezet címe: ’Szomorú vasárnap’ és ennek az új hangfoknak a szerepe között? Bizony, van! Ha a nagynéni vasárnap látogatóba jön, amire talán épp koncertlátogatást terveztél, és emiatt le kell mondanod, akkor a vasárnapod tényleg szomorú lesz… Akkor most adjunk is nevet ennek a hangfoknak. Mivel az anya testvére, azaz rokona, legyen a neve is hasonló: mi helyett me. (Dó-ré-me-mi).” (155-156. old.) Szerencsére a moll hármashangzatnál nem taglalja az apa, a nagynéni és a nagyfiú viszonyát…

Ebben a 13. fejezetben igen lényegeseket tudunk meg a szerző személyiségéről. „A zeneileg előképzett magyar olvasó már türelmetlen, mert a moll jelenség fogalmát, értelmezését másképp tanulta Magyarországon. Ha magadra ismertél, de eddig még nem tetted le a könyvet (hurrá!), akkor most itt az ideje, hogy egy látszólagos félreértést, ellentmondást megbeszéljünk. Ha erről még nem hallottál, az se baj, hiszen előnyös ezt a másik nézőpontot is megismerni.”

Nagyon eltévedt a szerző, ha azt gondolja, a „zeneileg előképzett” magyar (naná, ugyan ki más olvasna magyarul?!) olvasót érdeklődés és tudásvágy késztette arra, hogy még mindig ne tegye le a könyvet! (A cinikus „hurrá” megjegyzés arra emlékeztet, amikor hosszú szakdolgozatba papírt tettek azzal a felajánlással, hogy aki eddig eljutott, kap egy sört…)

Tény, hogy elenyésző mennyiségben bár, de vannak benne korábban magyarul nem olvasható információk a schenkeri analízisről (alapfogalmak, mint ősvonal, húzás, kikomponálás, stb., definíció, miszerint a kvint a zene méterrúdja, stb.), de a ráfordított idő igencsak nem rentábilis. Pedagógiai és módszertani szempontból érdekes viszont követni azokat a törésvonalakat, ahol nyomon követhető, hogy hol „csorbulnak ki”, fordulnak az egyoldalúság irányába a szerzői gondolatmenetek. Ezek elemzésére kár a papír (és további olvasók további idejének rablása) – ugyancsak az áltudálékoskodó (esetleg hipotetikus) megjegyzések idézésére. Viszont rá kell mutatni arra, hogy az ideológiai félresiklásokon túl (demagóg megközelítések illetve magyarázatok), szép számmal vannak a könyvben olyan tárgyi tévedések, amelyek egyértelműen a szerző felkészültségének hiányosságából származnak. Arezzói Guido a Szent János himnuszban a zenei fokokat nem „egy akkoriban ismert melódiával” kötötte össze, hanem ő komponálta ezt a szemléltető dallamot. A gregorián nem hét hangot használ (mint többször közli, egyszer szemléltető ábrával is), hanem hexakord hangkészletű (ezért az út, re, mi, fa, sol, la után hiba – mintegy a ti helyett – feltüntetni a sa-t, a Sancte Johannes szövegű záró sor kezdő szótagját, annál is inkább, mivel kezdőhangja ismét a sol!). Beethovenről mindösszesen azt tartja szükségesnek tudatni, hogy lassan dolgozott, a fennmaradt vázlatfüzetekből azt a tanulságot szűri le, hogy „Egy ilyen nagy mester is sokat játszott, kísérletezett a hangokkal mielőtt valami nagyon szép zenedarabot publikált”. (Amúgy zavaró, hogy gyakran operál a „trükk” kifejezéssel, az alkotást, mint olyat bántóan vulgarizálva – akár Palestrina és kortársai művészetét is). Erkelt a klasszikus zene korszakába helyezi, elnézve neki, hogy nem ismerte Schenkert, „mert nem volt a kortársa”. Ugyanebben a fejezetben arról tájékoztat, hogy szerzőjének a Himnusz „csak egy rövid zenemű, mert ő már operákat is írt (…), amik ennél sokkal-sokkal hosszabbak”. Ilyen megállapítások hallatán komolyan felmerül a kétség: van-e, lehet-e ennek a könyvnek „célközönsége”!

Az általa hivatkozott „arab terc”, ami a kis és a nagyterc között van, ha hangfokként nem is, de jelenségként ismert Európában is (ne menjünk messzebbre, népzenénkben a dunántúli terc). Pontatlanság, hogy állítása szerint „a három idegen nyelven (franciául, olaszul): trió”, s az is, hogy a vonalas koordinátarendszerben „a hangmagasság horizontálisan jelenik meg”, az pedig egyszerűen tárgyi tévedés, hogy a hegedűnek van G4 hangra (392 Hz) hangolt húrja – korántsem „innen kapta a nevét a violinkulcs”! A 201. oldalon a korábban többször is emlegetett állítás kategorikus kijelentése („A zeneművek, kevés kivétellel, mindig dó-ra végződnek, tehát ahol az utolsó, a záró hang van, ott a dó”) egyébként önmagában is elég lehet arra, hogy az olvasó – bármiféle külső motiváció mellőzésével – meggyőződéssel csukja be a könyvet! A szerző tárgyi tévedéseinél talán még veszélyesebb, amikor valós mozzanatokból alakít ki félreérthető állításokat, ismeretanyagként tüntetve fel azokat.

A szerző gazdagon él hasonlatokkal, én most egy mondással élnék: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Mert még ha feltételezzük is, hogy szerzőt a legnemesebb (ismeretterjesztő, zeneértésbe beavató) szándék vezette, akkor sem menthető, hogy olyan jelenségekről mond véleményt, sőt, már-már kinyilatkoztatásszerű értékelést, amelyeknek lényegéig nem jutott el. Hangsúlyozza ugyan, hogy „a zene relatív”, de sokáig a hangok abszolút nevéhez C-dóban társítja a szolmizációs neveket. Később, a különböző hangnemek tárgyalásánál érintőlegesen foglalkozik a szolmizációs „sablon” áthelyezésével. Amikor pedig a szerinte általában D hangról kezdett Röpülj páva kezdetű népdalt transzponáltan közli (e szó említése nélkül), „Én ezt most megváltoztattam, hogy könnyebben tudd eljátszani a hangszereden”, megkérdőjelezhető, hogy mitől lett volna nehezebb csupa fehér billentyűn megszólaltatni a dalt – de ha már valóban könnyíteni akart volna, akkor fekete billentyűkön lett volna érdemes közölnie. A folytatásból („Meg még azért is, hogy csak a lényegre, vagyis a hangfokokra és a dal felépítésére tudj koncentrálni”) könnyű kiolvasni a schenkerizálást, dó-n, C-n kell záródnia a dallamnak. (NB., az itt olvasottak durva vulgarizálása Schenker teóriáinak…) Hm… Az sem csupán a népzenészeket zavarja, ahogyan a régit és az újat (az egyszerű/primitívet és a korszerű/fejlettet) szembeállítja, akkor sem, ha a régit is magasra minősíti. A „középkori népzenészek” emlegetése is történetietlen szemléletmódot sejttet. És hiába az innen-onnan szedett külföldi (nép)zenei kitekintgetés, hamar kiderül, hogy még az adott szituációban indokolt mintapéldák kiválasztása mögött sincs olyan átfogó tudásanyag, amely indokolná a szerző „beavató” szándékát. (Nehogy megjegyezze az Olvasó, nem idézek ilyen bosszantó példákat - a kíváncsiak figyelmét olyan részletekre irányítom, mint pl. a 178., 175., 186., más tematikával 184. oldal.)

Zavaró, hogy a szerző nincs tisztában azzal, hogy a magyar nyelvű elméleti irodalomban mely megnevezések váltak terminológiává, ezeket hasonló súllyal-jelentőséggel alkalmazza, mint az olyan szinonimákat, amelyek csupán a szóismétlés elkerülésére lehetnek hivatottak (kettős ellenpont, feles ellenpont – átmenőhang, átfutóhang, sőt átfútó, többször is, egyszer pedig átjáróhang is; a funkcióváltást/funkció-változást polaritásnak titulálja…). Máskor már-már arra vetemedik, hogy alternatív terminológiát merjen javasolni (hangnem helyett hangfajta, hangköz helyett hangforma). A dráma szó használata pedig legtöbbször egyértelműen indokolatlan!

Ami talán a legszomorúbb: alapvetően nem derül ki, hogy mindig a gyakorlat (a zenélés) az első, és arra vonatkozik az utólag feltárt összefüggések, szabályok rendszere (ami nem öröktől való és örökérvényű, hanem behatárolt kor/stílus zenéjére érvényes, viszont másként szerveződő zenei anyagok értelmezéséhez alkalmatlan). Sőt, mintha a szerző sem lenne ennek tudatában…

A könyvben a nyelvtani hibák több szinten vannak jelen, a magyartalan mondatszerkezetektől a betűhibákon (átfútó hang rengetegszer!) át az elválasztási hibákig, az ábrákban is van kivetnivaló!

Végigolvasása a szakmabeli számára akár „tanulságos” is lehet, bár a 18. fejezetet („Hangjáték”) csak a legerősebb idegzetűeknek javaslom (kétszólamú szonáta szerkesztése női és férfi hangra!), a zene „működési mechanizmusa” iránt érdeklődők számára viszont ellenjavallott.

„Kodály és a tanítványai sokat tettek a zenei nevelésért, de ők is nyitva hagytak pár kérdést: néhány fontos dolgot, információt nem említettek meg. Ezeket a pontokat akartam most kiegészíteni, ezért írtam meg ezt a könyvet.” – tárta fel indítékát az utolsó oldalon. Nocsak!

Fittler Katalin