BIELICKYNÉ BUZÁS ÉVA*
LEHEL GYÖRGY KARMESTER EMLÉKEZETE
(1926. 02. 10. – 1989. 09. 25.)
(2/1.)
Lehel
György (Főnix-sarok)
Tanulmányait
magánúton végezte: Kadosa Pál zeneszerzésre, Somogyi László vezénylésre
tanította. 1946-ban – 20 évesen kezdett
dolgozni a Magyar Rádióban és élete végéig – 43 éven keresztül hűségesen
ott maradt, megjárva a különböző munkafázisokat, lépcsőfokokat.
Két hosszú beszélgetést folytattam Lehel György
karmesterrel életéről, munkásságáról, örömeiről és
nehézségeiről. Mindezek őszinte feltárása – ami egyben kortörténet is
- most részletekben megosztom a „RÁDIÓ NÉLKÜL” és a „WASS ALBERT FELOLVASÓ
KLUB” olvasóival. 1981 májusában
kértem az első „emlék-idézésre”.
- 1946-ban, húsz éves
fiatalemberként került a Rádióba, amikor ez az intézmény második születését,
vagyis a háború utáni újjászületését élte. 35 év távlatából is úgy tűnik,
alkalmas időpontban és megfelelő helyen kezdte el pályafutását. Hiszen
a Rádió minden lehetőséget megadott Önnek karmesteri tehetsége
kibontakozásához. De az első vezénylésig, illetve a vezető karmesteri
kinevezésig még sok minden más munkát is kellett végeznie. Hogyan
kezdődött?
- 1945. februárban jöttem haza a háborúból, és
miután mindenünk elpusztult, azonnal dolgozni kellett, apámnak is, nekem is.
Teljesen mindegy volt, hogy mit, csak hogy valamit keressek, az
életlehetőségért. A Fővárosi Közmunkák Tanácsához kerültem, ami
később Országos Építésügyi Kormánybiztossággá vált, és ott voltam
előadó. Tehát teljesen érdeklődésen kívül. Egy év után azonban ez a
munka kezdett nagyon terhessé válni. Hiszen nekem volt szakmám, hivatásom, elképzelésem
a zenei pályán. Néhány barátom, különösen Várnai Péter, aki akkor már forgató
volt a Rádióban, ajánlotta, hogy jöjjek én is ide. Elég nehéz és körülményes
dolog volt akkor a Rádióba bejutni. A koalíciós időkben minden pártnak meg
volt a … szóval, nagyon bonyolultan volt minden
felosztva. 1946 őszén végül is szerződéssel forgatóként alkalmaztak.
Akkor voltam húsz éves. Emlékszem, azon a nyáron volt a stabilizáció, és 10
Ft-os napidíjat kaptam.1947. január 1-jén
véglegesítettek.
Ha
az ember már bent van a Rádióban, akkor elkapja a gépszíj, vagyis a rádiós
munka varázsa. Lelkes, szabadlégkörű munka folyt abban az időben.
Hozzájárult, hogy még nem volt kapuőrség, sem belépő. Teljesen
nyitott volt a Rádió. Emlékszem, a mai Puskin utcában – akkor Esterházy utcának
hívták – volt a Sörkatakombának nevezett gyönyörű régi vendéglő,
óriási kerttel, nagy diófákkal. Nemcsak hogy odajártunk át étkezni, hanem
telefonrendelésre a pincérek tálcán hozták át a stúdióba a vacsoránkat. Aztán
ezt is megszüntették.
- A Rádiós munka varázsához hozzájárulhatott
az is, hogy amikor Ön a Rádióhoz jött, sok kiváló ember dolgozott itt. Például
Kókai Rezső volt a komolyzenei, Polgár Tibor pedig a könnyűzenei
osztály vezetője. Kik voltak még?
- Akkor Kelen Péter Pál volt a vezérigazgató,
Ortutay Gyula az elnök, Schöpflin Gyula a műsorigazgató.
Kolozsvári Grandpierre Emil vezette az irodalmi-, Vajna János és Pamlényi Ervin
történész a politikai osztályt. Igazán tehetséges, fiatal gárda jött össze,
hiszen mindegyik vezető a 20-as, 30-as évei elején járt. Maga Ortutay is
30 valahány éves lehetett akkor. A zenei osztályon is majdnem teljesen fiatal
zenészből álló munkatársak dolgoztak, mint például Paul Tibor karmester,
Balla Kati szerkesztő, Tamássy Zdenkó és a
forgatók között a velem kb. egykorú Barna István, aki ma zeneíró. Mind a két
zenei osztály tulajdonképpen 2-3 emberből állt. Szinte jobban emlékszem a
titkárnőkre, mint a munkatársakra. Például Szűcs Évára – Kókai
titkárnőjére – aki minden adminisztrációt és műsorügyet egyedül
végzett.
- Milyenek voltak a munkakörülmények zenei
téren?
- A zenei adások akkor főleg
élőből mentek. A lemeztárnak csak a roncsai maradtak. De rögtön – már 1945-46-ban elkezdtek áradni a
lemezek a Szovjetunióból, az angol BBC-ből, Amerikából például olyan
szuper lemezeket kaptunk, amelyek csaknem dupla méretűek voltak, mint a
mostani nagylemezek. A rossz körülmények ellenére is pezsgett az élet.
Mindenki
nagy energiával és érdeklődéssel vetette bele magát a munkába. Én nemcsak
a napi néhány órás szolgálatot láttam el, hanem rövid idő után
bekapcsolódtam más műfajokba is, például kísérőzenéket állítottam
össze. Gyakoriak voltak a tanulmányutak. Például amikor Schöpflin
Gyula és mások a BBC-ből hazajöttek az ún. „feature”
ötletével, amit ma dokumentum-játéknak lehetne nevezni, egymás után készítettük
az ilyen műsorokat. Természetesen a téma a fasizmusról és a háborús
időkről szólt. Miután a lemeztár teljesen szét volt rombolva,
különösen 45 elején minden fasiszta dokumentum-anyagot összetörtek, így az
indulókat, a háborús és a háború előtti nótákat is. Ezért a háborús
dokumentum-műsorok készítéséhez újra meg kellett szerezni a zenei anyagot.
Például a hitlerista és a horthysta indulókat. Egy Koppány Miklós nevű
fiúval együtt csináltunk ilyen dokumentum-játékot. Mivel zenei anyag nem volt
hozzá, újra fel kellett venni. Behívtam az akkor még Mária Terézia honvéd
gyalogezrednek nevezett katonazenekart, hogy a stúdióban felvegyük a régi náci
és nyilas indulókat. Ez kb. 1946 őszén, 47 elején lehetett. Olyan
felszabadult, boldog zenélést régen láttam, mint amit ők rendeztek, hiszen
ismét azt játszhatták, amit évtizedeken keresztül megszoktak. Komikus szituáció
volt.
- Az Ön egyéni sorsa hogyan alakult itt
tovább?
- Én aztán rövidesen zenei rendező, majd
főrendező lettem. Közben összevonták a két zenei osztályt, majd
Szirmai István elnöksége alatt ismét kettéválasztották. Rövid ideig Enyedi
György lett a zenei osztály vezetője, majd Sárai Tibor. Az ötvenes évek
elején nagyon zavaros, nehéz idők voltak. Egy ideig én is voltam osztályvezető
– huszonvalahány évesen –, majd pedig főszerkesztő, egészen 1956-ig.
Ez utóbbi beosztás rendkívül sok feszültséget váltott ki belőlem is, de
körülöttem is. Mert akkor már a karmesteri pályafutásomnak az első
évtizedében jártam. 1947 nyarán dirigáltam először a Rádióban. Szóval ezt
a kettősséget - a hivatali elfoglaltságot és a karmesteri munkát – nagyon
nehéz volt összeegyeztetni.
- A vezetői feladatok ellátása különösen
nehéz lehetett az ötvenes években.
-
Igen. Rettenetes nyomások voltak. Főleg politikai szempontból. A
Műsorülésre minden héten pontos statisztikát kellett készíteni a zenei
műsorok nemzetiségi megoszlásáról. 50%
fölött kellett legyen a magyar zene, 25% fölött az orosz, vagy szovjet zene és
a maradék 21-22%-ba kellet bepréselni a világ zeneirodalmát. Ha véletlenül nem
sikerült ezt az arányt megszerkeszteni, akkor kemény botrányok voltak, és újra
kellett kezdeni a munkát.
Nem
érdektelen megemlíteni egy jellemző epizódot abból az időből, az
úgynevezett Savergyán ügyet. Előtte, 1948-ban
volt a Zsdanov-féle párthatározat a Szovjetunióban,
amely Sosztakovicsot, Hacsaturjánt és másokat – hát finoman mondva – megbírált.
De ennek súlyosabb következményei is voltak. Nem sokkal utána, úgy 1951-ben
megjelent Savergyánnak a tollából – akiről azóta
sem tudom, hogy kicsoda, soha többet nem hallottam róla – egy 120 oldalas
brosúra nagyságú füzet, „A szovjet zene útja” címmel. A Rádió elnöksége,
amit akkor Kollégiumnak hívtak, hozott egy határozatot, hogy mi ezt a Savergyán-féle füzetet folytatásokban adjuk le a
műsorban. De így, a teljes szövegből kiragadva, részletekben leadva,
rendkívül bíráló műsor volt Sosztakovicsról, a formalizmusról és a szovjet
zene polgári elhajlásairól –persze zenével, ezekkel az „elfajzott” művekkel
illusztrálva. Végül valakiben – úgy hiszem a Budapesti Pártbizottságnál – azt
az érzetet keltette, hogy ez egy szovjet zene ellenes sorozat, mint ahogy az is
volt, hiszen az egész könyv sok bírálatot tartalmazott. Ebből aztán rettenetes fegyelmi lett, aminek a végén Devecseriné Huszár Klára szerkesztőt elbocsájtották.
Engem és azt hiszem Sárai Tibort szigorú megrovással, egy fokozattal
alacsonyabb beosztásba helyeztek. Akkor egyesítették újra a két zenei osztályt
és az osztályvezetőinél alacsonyabb beosztásként lettem
főszerkesztő. Ezt csináltam 1956-ig.
Mint
előbb már mondtam, a kettős élet az utóbbi négy-öt évben rossz
helyzetet, feszültséget teremtett. 1957 elején Gács László, a Rádió akkori
megbízott vezetője hívott ugyan vissza, hogy legyek a Zenei főosztály
vezetője. De akkor én már eldöntöttem magamban, hogy ha éhen halok is, nem
vállalok több adminisztratív és vezetői beosztást, hanem végre egyszer
elindulok a saját pályámon. Akármi lesz ebből. 1957 elején sem a helyzet,
sem a kilátások nem voltak túl bíztatóak és optimisták. Elhatározásom miatt meg
is orroltak itt rám, és karmesterként sem kértek fel egy ideig. 1958-tól kezdve
aztán megint rendszeressé vált a közös munka a zenekarral. A hatvanas évek
elején – ha jól emlékszem 1962-ben – külső szerződésesként a zenekar
állandó karmestere lettem, 1968-ban pedig vezető karmestere. Körülbelül
így alakult itt a sorsom.
- Ön is tagja volt annak a csoportnak,
amelynek az volt a feladata, hogy szinte futószalagon gyártsa a zenés
darabokat. Ezért is nevezték a Rádiót akkor „operett-gyárnak”.
- 1949-50-ben rendkívül nagy politikai súlyt
kezdtek fordítani a rádióműsor népszerűsítésére, hogy minél
populárisabb, minél szórakoztatóbb legyen. Hiszen az életszínvonal romlott, a
politika egyre keményebb lett, szükség volt valami ellensúlyozásra. Akkor jött
létre egy brigád, egy társaság, akik a Rádió-operettet gyártották. Ma már
szinte hihetetlen, hogy hetenként egy új operettet produkáltunk, hosszú
időn keresztül. Ennek a teamnek a vezéralakjai voltak: Rácz György
rendező, Szász Péter dramaturg. A darabok legtöbbjét pedig én dirigáltam.
Az operett bemutatók általában szombatonként, a 10-es stúdióból mentek élő
adásokban. Ez a stúdió akkor épült fel, tehát még új volt. A zenekar
rendszerint az erkélyszerű kiképzésen, a galérián volt elhelyezve, a
színészek és az énekesek pedig a földszinten voltak. Nyugodtan mondom, hogy
nehezebb volt az akkori körülmények között egy operett előadást
létrehozni, mint ma mondjuk a szimfonikus koncertet vezényelni. Mindenesetre
nekem – egészen fiatalemberként – jó karmesteri gyakorlatot jelentett. Ma már hálás
vagyok a sorsnak, amiért ebben részt vettem, hiszen olyan szakmai gyakorlatnak
felelt meg, amit más kollégák színházi szerződéssel szereznek meg, azzal a
plusszal, hogy itt nem sorozatban mentek az előadások, hanem csak
bemutatók voltak.
A
darabok között, amit hetenként vagy kéthetenként produkáltunk, persze sok volt
a selejt. Ilyen rövid periódusokban nem lehet csupa jót alkotni. Azért egy-két
maradandó mű is van ezek között. Az első Rádió-operett Kemény Egon Májusfa
című operettje volt. Erre azért emlékeszem, mert a Keringője
ma is él és megy néha a Rádió műsorában. Farkas Ferenc Csínom Palkó című
daljátéka rögtön a bemutató után rendkívüli sikert aratott és nagyon
népszerű lett. A zeneszerző Kossuth-díjat kapott érte.
A
Csínom Palkót 1950. január 22-én mutattuk be. Április 4-én az
Operaházban óriási díszelőadást terveztek a felszabadulás 5. évfordulója
tiszteletére. Ezzel kapcsolatosan eszembe jutott egy történet, amire már nagyon
kevesen emlékeznek. A díszelőadás szervezői úgy határoztak, hogy a Csínom
Palkóból is előadunk részleteket. Ahhoz ma már nincs fantázia, hogy
1950-ben egy operaházi díszelőadást milyen biztonsági intézkedések
előztek meg. Jellemző, hogy képtelen voltam elintézni, hogy az anyám
kapjon rá egy jegyet. Már 2-3 nappal előtte az Operaházba csak különleges
igazolványokkal lehetett bejutni. Az épület belső folyosói vasajtókkal
voltak lezárva, és mindegyikhez újabb igazolvány kellett. A díszelőadáson
– az nem biztos, hogy minden név hiteles, amit mondok, mert elég régen volt –
Rákosi Mátyás mondott beszédet. Itt volt Vorosilov, Csu
En Lai, és mindegyik szocialista ország vezetője.
Azt hiszem, hat órakor kezdődött az ünnepség, és a tervek szerint a
protokoll rész, tehát a beszédek után jött volna a nagyszabású művészi
program. Aki élt és mozgott, például Székely Mihály, Svéd Sándor, a
balett-együttes – amelyik akkor nagyon híres volt, és mások. Szóval hatkor
elkezdődött, mi pedig ott voltunk beöltözve, a magyar zenei,
művészeti életnek a színe-java, - most ezt nem magamra mondom, hiszen
szinte gyerek voltam.
Az
ünnepség Rákosi beszédével kezdődött, az egy órásra sikerült. Aztán az
egyik delegáció vezető a másik után felszólalt.
Ez akkor még nem úgy ment, hogy az első mondatot mondták a saját
nyelvükön, a többit fordításban felolvasták, hanem mondatról mondatra
fordították a beszédet és minden harmadik mondat után nagy ütemes taps, éljenzés
volt. Szó, ami szó, az egyik óra múlt a másik után. Tíz órakor még csak a
beszédek egy részénél tartottak. Csillag Miklós, a Minisztérium zenei
osztályának vezetője volt felelős a műsorért. A páholyban ülve,
az egyik műsorszámot húzta ki a másik után. Valamikor fél tizenkettő
körül ért véget a protokoll program. Utána Kórodi
András eldirigálta az Internacionálét, de a kulturális műsorból a
hihetetlen nagy előkészületek után egy taktus sem hangzott el. Na, így a Csínom
Palkó sem szólalt meg.
- Az 50-es évek nem kedveztek a művészeti
életnek sem.
- 1948 nyarán volt az a híres vasfüggöny
leengedés magyar részről. Megvártak egy pillanatot, amikor
egyidejűleg itthon volt Ferencsik János, Fischer Annie, Székely Mihály,
Svéd Sándor és attól kezdve nem lehetett utazni többet. Ezt ma már nagyon nehéz
elképzelni is, mert nemhogy nyugatra nem lehetett utazni, de sehova sem. Nekem
éppen ekkor, 1948 őszén lett volna szerződésem a Bécsi
Filharmonikusokkal, Európa legjobb zenekarával. Előzőleg az intendáns
meghallgatott és szerződtetett. Ami akkor – és a mai szemmel nézve is – a
világkarrier kezdete lehetett volna, 22 éves koromban.
Abszolút
bezártságban éltünk éveken keresztül. 1952-ben a Rádiózenekar első turnéja
Lengyelországba olyan óriási dolog volt, hogy ha ma azt mondjuk, valaki
Amerikába utazik, az semmi ahhoz képest. Elmondhatatlan élményben volt az
embernek része, ha néha sor kerül rá, és mégis kijuthatott külföldre abban az
időben. 1955 nyarán például engem küldtek ki a Prágai Tavaszra tudósítani
és a koncertközvetítések mellett bábáskodni. Aztán 1956 januárjában volt Mozart
születésének 200. évfordulója, aminek alkalmából Salzburgban kisebb fesztivált
rendeztek. Akkor szintén én mentem ki a Rádió részéről, a
koncertközvetítések előtt néhány mondatos hangulatképet adni. Olyasmit
csináltam, amit ma Sebestyén János csinál. Emlékszem, amikor megérkeztem Bécsbe
a Westbahnhofra, úgy éreztem magam, mint falusi
kislány Pesten. Hallatlan élmény volt. Főleg azért, mert tíz éven
keresztül egyebet sem hallottunk, mint a kapitalizmus rothadását. És hát az nem
éppen rothadt, amikor én először ott jártam. Mindez hozzátartozik ahhoz,
hogy valaki megértse, vagy fogalma legyen arról, hogy mi itt milyen kemény
légkörben éltünk. Például egy epizód a Rádió ördögéről. Amikor Sztálin
meghalt, hajnali 3 órakor kocsit küldtek értem és beráncigáltak. Éjjel halt meg
és nekünk reggelre gyászműsort kellett csinálni. A hathéttel azelőtt
megszerkesztett műsor 1. száma Erkel Hunyadi László című
operájából a Meghalt a cselszövő részlet volt. Amikor megláttam,
elöntött a hideg veríték. Nem tudom, mi lett volna, ha elhangzik. A Rádiónak
ördöge van.
Egy
másik ilyen „rossz” emlék: az SZKP XIX. kongresszusa megnyitásának estélyén a
Petőfi adón egy hagyományos lemezműsorban benne volt és benne is
maradt Saint-Saëns: Az állatok farsangja. Egyikünknek
sem tűnt fel. Utólag szabotázsnak minősítették. A Belügyminisztériumba való berendelés és a
kihallgatások tömege következett. Kemény idők voltak azok.
- Kevesen is élték túl.
- Tulajdonképpen kevesen is élték túl. Igen.
- A bezártság évei előtt viszont itt volt
Otto Klemperer.
- Hihetetlen szerencse, hogy ezekben az
években – amikor én 20-21 éves voltam – ilyen óriásnak a közvetlen közelében
lehetett élni és a zenei pályát elkezdeni. Jól emlékszem rá, hiszen én ugráltam
körülötte a Rádióban az első híres koncertjén. Pesten még nem nagyon
lehetett közlekedni, autó sem igen volt. A 6-os stúdió melletti kis hírolvasóba
tettek be egy ágyat neki, s ott aludt a próba és a hangverseny közötti
időben. Az én feladatom volt, hogy időben felébresszem. Nagyon sok
koncertjére emlékszem, bár nem tudom már különválasztani, hogy melyik volt a
Rádióban, melyik a Hangversenyzenekarnál, amit akkor még Fővárosi
Zenekarnak hívtak. Akkor még nem úgy volt, mint ahogy ma teszik a karmesterek,
hogy időnként idejött, aztán megint elment valahová külföldre, hanem
gyakorlatilag évekig itt élt és folyamatosan vezényelt. Emlékszem például itt a
Rádióban egy saját művének felvételére. Schiller: A takácsok című
versére írt egy kb. 5 perces nagyon rossz kórusművet, amit itt a 6-os
stúdióban nagy elánnal dirigált. Ezt én végigcsináltam vele. Ott volt néhány
koncertemen is és elmondta a véleményét. Szóval Klemperer jelenléte
kiemelkedő eseménye volt az akkori éveknek.
- Nagyszerű zenész és kiváló ember volt
KÓKAI REZSŐ is.
- Vele szemben elfogult vagyok, mert nagyon
szerettem őt. A köztünk lévő elég nagy korkülönbség ellenére,
mondhatom azt, hogy igazán bensőséges barátság alakult ki közöttünk,
főleg azután, hogy elment a Rádiótól. Kevés
képzettebb és színvonalasabb muzsikussal találkoztam. Zeneirodalom ismerete
egészen hihetetlen volt: a legbonyolultabb partitúrákat első látásra
tökéletesen lezongorázta lapról. Szenzációs zenész, csak eléggé félénk,
bezárkózott ember volt. A bátorság nem tartozott az erősségei közé. Azok
az évek az ilyen alkatot nem szerették, úgyhogy a fordulat éve után látványosan
és gyorsan eltávolították a Rádióból.
Amikor
először dirigáltam a Rádióban, akkor még ő volt a zenei osztály
vezetője. Emlékszem, egy kora-nyári napon – 1947-ben – „Új karmesterek
bemutatkozása” címmel ment a műsor. Kókai is ott ült a stúdióban. Bár
addig nem volt különösebb kapcsolat közöttünk, hiszen a forgatók nem a zenei,
hanem a műsor-lebonyolítási osztályhoz tartoztak. Csak később, amikor
zenei rendező lettem, akkor kerültem a zenei osztályhoz. Kókai az adás
után odajött hozzám – ezt soha nem felejtem el, mert pályám egyik legszebb
babérja – azt mondta: „Egyszer még büszke leszek arra, hogy akkor vezényelt
először itt a Rádióban, amikor én voltam a főnök.” Tehát az ő
bizalma és nagyvonalúsága indította el a pályámat 21 éves koromban.
- SOMOGYI LÁSZLÓ karmester először tanára
volt, később pedig munkatársa lett.
- Igen, Somogyi volt a tanárom. Az ő
növendékei közül kerültek ki utánam. Lukács Ervin, Kertész István és sok más,
azóta nagy pályát befutott fiatalember is. Amikor a Rádióban kezdtem dolgozni,
csakhamar ő lett a Rádiózenekar karmestere, úgyhogy a tanár-növendék
kapcsolat maradt közöttünk, mindvégig. Például amikor a zenekar az első
külföldi turnéjára ment Lengyelországba 1952-ben, akkor a koncertek zömét
ő dirigálta, de úgy emlékszem, kettőt én is. Egészen addig tartott ez
a tanár- növendék kapcsolat, amíg aztán 56 végén, vagy 57 elején külföldre nem
ment. Rendkívül indulatos ember volt. Mindenütt összeveszett valakivel. A
növendékeivel, mint velem kapcsolatban, meg sem próbálta magát fegyelmezni.
Különösen kínossá vált a viselkedése, amikor már én is vezető voltam a
Rádióban. De őt ez egyáltalán nem befolyásolta. Minden alkalommal, ha bent
volt a próbán, vagy dolgozott a zenekarral, az egész zenei osztály reszketett,
hogy mikor tör ki a botrány, s mikor rohan el és jön vissza. Szélsőséges
temperamentuma a pályáját is döntően meghatározta, mert 1957 után külföldön
sem érte el azt az eredményt, ami képességei és zenei formátuma alapján
megillette volna.
- Rendkívüli képességű rádiós egyéniség
volt POLGÁR TIBOR is.
- Ismertem Tibor édesapját is. Polgár Géza
bácsi volt az egyik legősibb rádiós műfajnak, a „Mit üzen a rádió” c.
műsornak az atyja. Ő találta ki, és évtizedeken át csinálta minden
héten. „Mity üzen a rádió” – most is hallom
jellegzetes akcentusát. A fia, Polgár Tibor is feltétlenül azok közétartozik,
akik a Rádió első 25-30 évében a legnagyobb befolyást gyakorolták, akik
arcot adtak a zenekarnak és a zenei osztálynak is. A Rádió indulásától, tehát
1925-től kezdve itt volt, és mindent tudott: zongorázni, zongorán kísérni,
komponálni – könnyű és kevésbé könnyű zenét. Olyan dolgokat csinált
szenzációsan, amihez a legnagyobb kézügyesség és stiláris érzék kellett. Voltak
neki például olyan nagyzenekari variációi, amelyeket különböző mesterek
stílusában komponált. Ezek egészen kiválóak voltak. Talán azt tudta legkevésbé,
amit legjobban szeretett: vezényelni. Bár ott is nagyon jó izéssel, csak nem
eléggé jelentékenyen működött. Bartók-zenét és minden mást is dirigált.
Néhány zenésdarabját és kísérőzenéjének a vezénylését rám bízta, ami
fiatal koromra való tekintettel nagy megtiszteltetés volt. Jó baráti kapcsolat
alakult ki közöttünk. Mostanában is szoktunk találkozni, ha összefutnak az
útjaink valahogy.
- Aki ilyen nagyon szerette a Rádiót és ilyen
sokat tett érte, miért hagyhatta el mégis? Sértődöttség, vagy mi más
vezette?
- Meggyőződésem, hogy a felesége,
NAGYKOVÁCSI ILONA – aki akkor már erősen kopóban levő énekes sztár
volt – kiforszírozta azt, hogy csapot-papot itt hagyva nyugatra menjenek. Nagyon sok zenész ment el 56 után. És jó
néhányan csináltak nagy karriert, jó néhányan olyan megérdemeltet, és nagyon
kevesen érdemük alattit. Polgár Tibor is ezek közé tartozik. Az érdem
alattihoz, mert neki tulajdonképpen itt volt az életeleme. Nem mondhatom azt,
hogy neki ott kint most rosszul megy, vagy éhezik, mert Torontóban egy nagy
egyetemen tanított. De ő is egy talaját vesztett ember lett lényegében.
Körülbelül Somogyihoz hasonlíthatnám az ő kinti karrierjét és
pályafutását. 1973-ban találkoztam velük Torontóban. Voltam is náluk. De nem lettem boldog ettől a
találkozástól. Ilona már úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa vízkereszt után.
Csak a díszek voltak rajta. És hát mondom, Tibor is egészen más pályát
futhatott volna be azt hiszem, ha itthon marad.
Bonyolult ez. Amikre soha sincsenek igazi miértek, csak az tudja, aki dönt
ebben a dologban.
Lehel
György
- Hogyan látja a RÁDIÓZENEKAR fejlődését?
Kik vezényeltek leggyakrabban a megalakulás utáni években?
- A háború előtt is volt a Rádióban
szalonzenekar, 1943 őszétől pedig egy kis szimfonikus zenekar. De
nagy szimfonikus zenekar csak 1945 elején alakult. Akkor 60-65 fő lehetett
a tagok száma. Ma már legfeljebb 3-4 ember van a zenekarban az alapító tagok közül.
Például Ney Tibor, Zsolnai József, Brünhauer, Kiss Gyula nyugdíjasként. Szécsi Klári talán az
alakulás után félévvel kezdett. A fúvósok közül gyakorlatilag senki sincs már
itt. Először Ferencsik János volt a vezető karmester 1945-től
1951.-ig. Utána jött Somogyi László 1957-ig. Kezdetben a legtöbbet Polgár
Tibor, Paul Tibor és Fricsay Ferenc vezényelt.
Külföldiek közül csak Molinari-Pradellire emlékszem.
És persze Klempererre, aki nemcsak a Rádió, hanem egész Magyarország zenei
életére óriási hatással volt.
Szerintem
a legjelentékenyebb fejlődés a Somogyi éra alatt volt, mivel rendkívül
komolyan vette a dolgot. Hiszen ő is bezárt ember volt, évente ha egyszer
utazhatott Bulgáriába, a Szovjetunióba, vagy máshová. De gyakorlatilag itt élt.
Tehát a körülményei is olyanok voltak, hogy komolyan vehette. (Mert egy mai
karmester már hiába dolgozik fegyelmezetten, ha az évből hat hónapot nincs
itthon.) Somogyi iránt nagy bizalommal voltak a zeneszerzők. Valóságos
műhelylégkör alakult ki körülötte. Az akkor jelentősebb
zeneszerzők – Szabó, Szervánszky, Farkas, Kókai
művei mind a Rádiózenekarhoz kerültek.
Már
nem emlékszem pontosan, hogy hogyan alakult ki a megrendelés-rendszer. De
1951-ben a zenei osztály vezetőjeként én rendeltem meg például Sugár
Rezső: Hősi ének c. oratóriumát és Ránki
György: Pomádé király új ruhája c. meseoperáját. A zenekar mecénási
szerepe megmaradt a mai napig. Természetes, hogy a 30 éves gyakorlat az új
magyar zene előadásában óriási előnyt jelent a többi zenekarral
szemben. A zeneszerzők azért is vannak elsősorban hozzánk bizalommal.
Tulajdonképpen akkor ennek a gyakorlatnak
negatív hatása is volt. Mert a zenekar nagyrészt stúdiómunkát
végzett. Sok új magyar és más nemzetiségű modern zenét játszottunk, és a
hagyományos repertoárra alig maradt időnk. És az előbb említettem a
sok statisztikai kötöttséget a műsorral kapcsolatban, ami a zenekarra is
vonatkozott.
- A Rádiózenekar fejlődése és nemzetközi
elismertsége az Ön karmesteri működése idejére esik.
- Nehezen tudom ezt megítélni, mert nagyon
szubjektív vagyok. Fokozatosan több lett a lehetőség és egyszerre kinyílt
a világ előttünk. Jelentékeny karmesterek jöttek hozzánk. 1958-ban mehettünk először nyugatra,
Párizsba és Brüsszelbe szerepelni. Utána megindultak a turnék. Főleg az én
erőszakolásomra, követelésemre. Amikor már Faludi Rezső és Sebestyén
András lettek a zenei osztály vezetői – már nem nagyon kellett követelni,
mert egyetértettünk abban, ahhoz hogy jó zenekarunk legyen, ahhoz sok koncert,
külföldi turné, nyilvánossággal való kapcsolat is kell. A turnék és a zenei
élet nyitottsága egyszerre hozta meg a fejlődést. Nem akarom ezt magamnak
vindikálni. Egyszerűen az élet változott meg úgy, amibe már lehetett nívós
zenei életet is teremteni. Megtaláltuk a mércét hozzá és az összehasonlítási
lehetőségeket. Ezzel egy időben azért pénz is csurrant-cseppent
hangszerekre és más szükséges dolgokra. Az utolsó 20-25 év tette ilyenné a
zenekart, amivel nem akarom azt mondani, hogy az ötvenes években nem lett volna
kiváló bizonyos dolgokban. Tehetséges tagjai is voltak, és a körülmények
kedvező alakulása ugrásszerű fejlődést eredményezett.
- Most már csak egy szubjektív kérdésem lenne.
Áttekintettük röviden a saját életét, pályafutását. Elégedett-e? Nincs-e még
valami hiányérzete? Vannak karmesterek akiket nem
elégít ki az, hogy mások műveit dirigálja, hanem esetleg ő is zenét
akar alkotni. Nem akart például Ön is zenét szerezni?
- Ebben a témában az elrettentő példák
sokasága lebeg előttem. Furtwänglertől és Klemperertől kezdve –
akit már említettem a saját művével kapcsolatosan – egészen máig. Én azzal
kezdtem, hogy zeneszerzést tanultam. Éppen a napokban vettem elő legrégibb
emlékeim közül egy zongoraszonátámat. Valamikor 1946-47-ben Böszörményi Nagy
Béla játszotta a Rádióban. De mint már mondtam, sokáig kettős életet
éltem. Fent a főszerkesztői szobában a hatodhetes,
nyolcadhetes műsorokkal, meg a
szerkesztőkkel bajmolódtam. Aztán
10-kor lementem próbálni a zenekarral, utána visszaültem a
főszerkesztői munkához. Ebbe az életmódba már nem fért bele a
zeneszerzés. De nem is ambicionálom.
Hogy
elégedett vagyok-e? Mikor lehet az ember elégedett? Soha – önmagával.
A
körülményeimmel azt hiszem, elégedett vagyok. A zenekar – mondhatjuk– hogy az
ország egyik legjobb zenekara. Európai és világviszonylatban is. Különösen
azért, mert az új magyar zenét ennyire támogatja. Abban biztos, hogy az
első. De más stílusú művek előadásában is jó.
- Ön viszont sokat jár külföldre egyénileg is,
más zenekarokat vezényelni.
- Tulajdonképpen azért vagyok boldog, mert nem
tudok magamnak nagyvonalúbb, toleránsabb, megbecsültebb, jobb légkörű
munkahelyet elképzelni. Tényleg, az életem úgy alakult, hogy nagyon sokat
vagyok külföldön. Legalább hat hónapot egy évben. Ezt a Rádió
nemcsak hogy lehetővé teszi, hanem még büszke is rá. Igaz, nekem nem sok
kérésem, vagy kívánságom van, de nem tud olyan lenni, hogy annak ne jönnének
elébe. A kölcsönös megbecsülésnek és talán mondhatom a szeretetnek olyan
légkörében tudok most
már közel 20 éve dolgozni, hogy az ritkaság. Annyit beszélnek
ma közérzetről, hogy ezzel kapcsolatban azt tudom mondani, nekem nincs
közérzetem, mert arról akkor szoktak beszélni, ha rossz. Én szeretem ezeket az
embereket, akik körülvesznek, általában sokra tartom őket, és minden
lehetőséget megadnak a színvonalas munkához. De az ember önmagával végül
azt hiszem, sohasem lehet elégedett. De ez a Rádiótól független kérdés.
- Mit szeretne még elérni?
- Jobban csinálni a dolgot. Jobban zenélni,
jobban muzsikálni. Az emberben minden műről él egy ideális kép, és
minden egyes előadáson megpróbál ehhez az ideális képhez közelíteni. Ez tulajdonképpen 100%-ig talán soha nem
sikerül – az ember önmaga korlátai miatt, a közvetítő közeg miatt. Szóval
szeretném közelebb hozni ehhez a képhez azt, amit csinálok.
- Melyik hangverseny volt olyan, amelyik ezt
az ideális képet megközelítette?
- Hát nézze. 1700 hangversenyem volt eddig.
Ami nem kis szám. Ez körülbelül úgy oszlik meg, hogy 1956-ig mondjuk 1960-ig –
lehetett olyan 300, és azt utolsó húsz évben 1400. Ez rettenetesen nagy szám.
Átlag évi 70 előadást jelent, ami az emberi teljesítőképességnek a
határa. Nem nagyon tudok ebből mazsolázni. Azt remélem, hogy általában,
minden évben talán kicsit jobb, mint az előző évben.
- Fizikailag, szellemileg hogyan bírja?
- Néha nehezen. Iszonyatos hetek is vannak.
Például az idén januárban olyan heteket csináltam végig, amiről még most
sem tudom, hogyan bírtam. Hét napra átmentem Kanadába, ami önmagában is fárasztó
a hét órai időkülönbség miatt. Onnan egyenesen Drezdába utaztam. 41 órán
át nem aludtam, úgy estem be Európa egyik legjobb zenekarának, a Staatskapellének a próbájára, amit két koncert követett.
Utána Angliában voltam két hétig. Szóval vannak ilyen időszakok, amelyek
nehezen mennek. De én azt hiszem, hogy sokkal jobban bírom fizikailag is,
szellemileg is, mint 25 éves koromban bírtam. Sokkal jobban. Amikor még 25 éves
voltam, az évi öt koncertre úgy készültem, hogy hat héttel
előtte sportszerű életet éltem. Tíz órakor lefeküdtem és
fantasztikusan nagy külsőséges ügyet csináltam belőle. Most, ha hathét
alatt 30 koncertet kell Amerikában végig állni, akkor megy. Hát hogy meddig,
azt csak a jó Isten tudja.
(Folytatása
következik)
Függelék:
Filmhíradók Online / Kozma József
Budapesten (1:48)
A filmrészleten látható mások mellett Lehel György, Bilicsi Tivadar, Szabó Ferenc, Farkas Ferenc és Várkonyi Zoltán.
Készítette: Borsodi Ervin és Fehéri Tamás.(Filmhíradó
42., 1955)
Zene
húros-, ütőhangszetrekre és cselesztára: III.
Adagio (7:10)
Zene húros-, ütőhangszetrekre
és cselesztára: III. Adagio · Béla Bartók · György LEHEL · Hungarian
Radio and Television Symphony Orchestra (A Magyar
Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara) Zene húros-, ütőhangszerekre és
cselesztára
℗ 1965 HUNGAROTON RECORDS LTD. Released
on: 1965-08-09
Kodály
Zoltán - Fölszállott a páva/The Peacock part 1 (12:11)
Performed by the Budapest Symphony Orchestra (Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara)
R. Strauss
: September - KINCSES VERONIKA (5:22)
R.Strauss: Frühling - KINCSES
VERONIKA (3:45)
R.
Strauss: Beim Schlafengehen-
KINCSES VERONIKA (5:35)
R.Strauss: Im Abendrot
- KINCSES VERONIKA (16:53) (A teljes ciklus)
Richard Strauss: Vier letzte Lieder – 1.) Frühling / Tavasz; 2.) September / Szeptember; 3.) Beim Schlafengehen / Lefekvéskor; 4.) Im Abendrot / Alkonyatpírban / MR Szimfonikus Zenekara, vezényel Lehel György
Lendvay
Kamilló : Jelenetek Thomas Mann József és testvérei c.
tetralógiájából -Kantáta (24:37)
Jelenetek Thomas Mann József és testvérei c. tetralógiájából - a) Ráhel türelmetlen szerelmi vallomása, b) Jákob vigasztalja Ráhelt, c) Ráhel búcsúja Kincses Veronika - szoprán, Polgár László - basszus Budapesti Szimfonikus Zenekar MR Énekkara, vezényel Lehel György
Puccini:
A köpeny - Szarka néni jelenete (Lehoczky Éva, Tokody
Ilona)
(3:57)
Puccini: Il Tabarro
- Frugola's scene Szarka néni
/ La Frugola: Lehoczky Éva, Georgette: Tokody Ilona, Vakond /
Talpa: Begányi Ferenc Sung in Hungarian Vezényel / Conductor: Lehel György