A.GERGELY ANDRÁS

 

Tánc, művészet, mesterség

 

Lehet, a napi sodrás és hírhullámok közepette talán sajnálatos tény vagy lakonikus minősítés akár: a néprajztudomány lassú műfaj. Egy magyar-magyar szakmai folyóirat egy minapi eseményt jó, ha másfél év múlva közöl. Talán mert történeti tudomány. Nem siet sehová, s elvben a folklór is ott marad a helyszínen, vagyis nem híradó-riport műfaja ez, hanem időigényes kutatásé, összehasonlító leírásé, szakirodalmi bóklászásé, empirikus tapasztalaté. Mi végre siessen…? Ráadásul számos kortárs etnográfiai szemléletmód, folklorisztikai tradíció is köti a kutatót a terjengős szemlézésben, időtálló kutatásban, forrásgyűjtésben, mi több: az állandóság vagy hagyományosság leíró felmutatásában.

 

Még látványosabban ilyen a néprajztudomány és a kulturális antropológia, zenetudomány és tánctudomány közötti terület, mely kiválasztott tematikái alapján nemcsak pillanatképet kíván adni, hanem ragaszkodik is a folklórhagyomány mibenlétéhez, műveltségtudat állandóságához, népszokások maradandóságának kérdéseihez, vagy épp a változó tradíciók követéséhez. Az erdélyi (és magyarországi) magyar néprajztudomány talán legkarakteresebb jegye volt mintegy száz esztendőn át, hogy a „megmentő”, „hagyományőrző”, a létező tradíciót eltűnése előtti „utolsó pillanatban” még felfedezni vagy megnevezni próbáló kutatói konvencióhoz ragaszkodott, s minél inkább kisebbségi volt, annál erőteljesebben. Ez kicsit olyan, mintha valaki J.S.Bach vagy J. Haydn korában főképp azért készített volna játéktechnikai leírásokat, mert félő, hogy a következő előadói korszakban majd mások és másképpen fogják előadni a műveket… Közben persze maga a változó világ is részben elhagyta a kutatót, Felgyorsult, szétterjedt vagy épp eltünedezett…, kisebb részben pedig ezt fölfedezvén maga a tudós ember is párhuzamosan kezdett haladni a változások követésével. A magyar néprajztudomány és a vele karöltve szerveződő magyar népzenetudomány históriája ma már korántsem ismeretlen (lám, nincs iskolás, akinek Bartókról és Kodályról ne a népdalgyűjtés vagy „a zene mindenkié” asszociációja ugrana be…), de bizony évtizedek kellettek, mire Bartókból nemcsak az 1905 és 1937 közötti válogatások anyaga, Kodály feldolgozásaiból vagy forráskiadásaiból nem csupán az örökség megőrzésének missziója vált fontossá, hanem az aktualitások széles köre is hangot kapott. Vikár Béla kalotaszegi, udvarhelyi, Lajtha László észak-erdélyi és szlovákiai, vagy Vargyas Lajos, Jagamas János, Domokos Pál Péter, Sárosi Bálint majd Martin György gyűjtései is (Kallós Zoltánról természetesen nem feledkezve!) már figyelmet fordíthattak arra is, hogy nemcsak állandósul, hanem változik a zenefolklór éppúgy, mint a táncfolklór is. Nem lehet itt kiadós listát készíteni sem a román népzenekutatók, sem a magyar akadémiai tudományosság mérvadó szaktekintélyi köréről, de még ennél is fontosabb talán a fiatal kutató-nemzedék akut érdeklődésének odafordulása a népzene, néptánc, testkultúra, fogyasztóiság, zene- és tánctudományi „piaci érzékenység” újabb alapkérdései felé. Ezek között is érdemi helyre került az utóbbi időkben a szaktudománytól nem, de az aktuálpolitikától valamelyest messzebbre került deskriptív módszertanok széles köre, s bekerülhetett (valamelyest, részben, időlegesen vagy reményteli állandósággal is) a felsőfokú művészeti képzés, egyetemi vagy főiskolai tudományművelés terébe is mindaz, amit tánctörténet, táncelmélet, táncfilm, táncfolklorisztika, kinetográfia, hagyományfenntartás és örökségvédelem, színpadi táncművészet terén az újabb idők hoztak. E szaktudományi érdeklődés a kolozsvári, marosvásárhelyi és részben budapesti, szegedi, miskolci bölcsész- vagy művészeti képzésbe bekerült változatai, továbbá a rokon kutatási területek (pl. szubkultúra-kutatás, táncantropológia, koreológia, testtudományi analízisek, szimbolizáció-kutatás, táncnyelvtan, táncdialektusok összehasonlító elemzése, motívumtérképek, divattáncok, etnokoreográfia, stb.) megújuló, sőt egyre harsányabb jelenléte az empirikus tudásterületeken ma már nem teszi képtelenséggé, hogy időről időre igény ébredjen a szakma művelőiben az elemző áttekintésre. Ilyen, a hagyomány melletti kortárs kérdéseket feszegető, kutatói habitusokat és szaktudományi szemléletmódokat is szembesítő összejövetel helyszíne volt 2009-ben a kolozsvári Tranzit Ház, ahol a három napos táncművészeti program része volt Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón címmel rendezett konferencia is.

 

Mintegy „véletlenül”, az amúgy a Tánc Világnapjának elkeresztelt nemzetközi ünnep alkalmával összejött találkozó előadásaiból (mármint azokból, melyeket az Előadók utóbb lejegyeztek, újrakomponáltak, vagy direkte felolvastak) Könczei Csongor szerkesztésében ugyanezzel a címmel egy évre rá tanulmánykötet is lett a Kisebbségkutató Intézet és a Kriterion közös kiadásában.[1] A három napos találkozón, ahol a tánckutatás és táncoktatás első legnagyobb erdélyi seregszemléjeképpen a zene- és tánc-szakemberek mellett színházi emberek is részt vállaltak, a népzene, néptánc, színházi mozgáskultúra, koreográfia, műtáncok, mozgásszínház, előadóművészet megannyi tematikája kapott hangot, s végződött mindez a tánckutatás és zenetudomány szakembereinek kerekasztal-vitájával, mely szintén mintegy ráadásként szerepel a kötetben (117-126. old.). A Szerzők névsora tehát nem azonos a konferencia vendégeinek teljes létszámával (pedig Gáspárik Attila vagy Felföldi László vélhetően magvas gondolatai jó helyt lettek volna itt), de a kötet valóban inkább megőrzött lenyomata a korszakalkotó kísérletnek, a számvetés és tudománytervezés, helyzetjelentés és vitakérdések felszínre hozatala feladatának, semmint hogy lapozgatható albummá legyen, de bőven megér annyit, hogy a kötet mint kordokumentum is rangot kapjon utólag a tudománytörténeti szcénában.

 

 

Tanulmány- (azaz előadás-) kötet ez, ennek minden friss jellegével és reakciókra is képes áttekintések, problematizálások nehézségeivel, ám előnyeivel is. Kézenfekvő, hogy szakmai körnek szól inkább, és a szaktudományi kérdések köre ugyanakkor (bár nem a széles publikumot célozza meg, de) épp egyik erénye a munkának. Összegző áttekintés tehát, melynek számos részlete még a felületesen érdeklődők számára is újdonság-tartalommal kedveskedik. Nem utolsósorban mert az erdélyi és magyar tánctudomány éppen a bartóki útvállalás nyomán, a tánckutatás és táncfolklór követői, a néptánc-mozgalom több évtizedes terjeszkedése révén is olyan terület maradt, ahol kisebbség és kultúra, levegővétel és gesztusszimbolika, koreográfia és mozdulathagyomány, mint kisebbségi identitás van jelen. Kissé ellentmond mindennek az, hogy a tánckutatás klasszikusai, avagy épp folytatói, a néptánc művelői és oktatói meglehetősen sokáig a tánctudományok illegitim területén folytatták munkáikat, mely ha tiltott épp nem mindig volt, maga a kutatás költségvetési támogatásként, az oktatás művészeti főiskolai tárgyként, s maga a folklórhagyomány megőrzése mint misszió nemigen kapott erősítést a román tudományosságon belül, megtűrt státusza viszont szűkítette a megmaradás terét, csökkentette esélyeit. Kellő távolságból persze társa maradt a magyar szaktudománynak, s kellő közelségből a kutatás és művészeti tapasztalatszerzés oldaláról is örökségesítő funkciót kaphatott, de például a tánctanítás intézményi hiányai, a táncfilmek készítése, a kutatáshoz szükséges infrastruktúrák szűkös volta bizony elszenvedte a több évtizedes „megéneklünk Románia” hangnemet. Ezekről a kötetben Deák Gyula, Könczei Csongor, Fügedi János, Karácsony Zoltán és Könczei Csilla is sok kérdéskörben említést tesz. Fügedi itt a tánctudomány lejegyzési és feltárási nehézségeiről külön előadásban is értekezik, Könczei Csilla záró nagy témafelvezetője ugyancsak sok ponton érinti a hatvanas-nyolcvanas évek tánckutatási notációs problematikáját, a nyilvános beszéd és a közgondolkodásban is inkább hiányérzetként létező tánckutatás kérdéseit, valamint jelen van az erdélyi színpadokon megjelenő műtáncok értelmezési kérdései között (Laskay Adrienne előadásában), a színházi és táncéletben megjelenő mozgásszínház-hiány terén (Ugray Péter tanulmányában), vagy akár egy vegyes lakosságú falu, Gerendkeresztúr táncairól szóló táncdramaturgiai esettanulmányban is (Pálfy Gyula tollából). Könczei Csilla még azt is említi a kutatás nehézségei között, amikor a nyolcvanas évek közepén tánckutató akart volna lenni, ennek sem intézményi feltételei nem voltak, sem útlevelet nem kapott külföldi képzéshez, s csak egy táncjelírás-könyvet készíthetett, mely azután is csak jóval később, 2002-ben jelenhetett meg. Ám ehhez a vitában Fügedi is hozzáteszi, mások is megerősítik Fosztó László moderátor kérdése nyomán: ma sem sokkal másabb a helyzet – remélhetjük ugyan a változást, de a technikai tudás, az érdeklődés, a szakkönyv-ellátottság, a külföldi összehasonlító tapasztalat ma is emberközeli mélységekre, intimitásokra van bízva, kevésbé az akadémiai szféra formalitásokon túli támogatásaira. A koreográfiák elemzése, a táncesztétika kérdései, a tudományos diskurzus folytatásának intézményes körülményei ma sem hatalom-függetlenek, nem környezeti hatásoktól mentesek, nem maradnak problémátlanok a helyi tánchagyományból migrációs munkába induló fiatalok érdeklődése és a kiöregedő jó táncosok, megfizethető jó zenészek helyzete megannyi részproblémájától.

 

Az erdélyi magyar tánctudomány, néptánc-diskurzus és örökségmentési szándékok első komolyabb alkalma és kiadványa volt ez. Nem független a történeti előzményektől, a Bartók vagy Martin, Jagamas vagy Tímár és Novák kutatta és tanította táncfolklór örökségétől, de még mélyebben gyökerezve az értéket fölismerő, megnevező, megörökítő kutatók szándékában, hivatástudatában és szorgalmában. Tíz év, ebben a miliőben, ha számos újabb kiadvánnyal több is van már a piacon, a kisebbségi magyar kulturális örökségvédelemben csekély idő. S mert nem csekély vállalás mindez, értelme volt e „már régi” kötetet is ajánlóba tenni. Hiszem és tudom – még ha eltáncolni nem is tudnám…

 

S hogy mi minden változik mégis, hasonképpen Könczei Csongor szerkesztésében, megjelent az előző kötet tartalmi folytatása Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón II. címmel.[2]

 

 

A kötet – itt most különösebben részletes ismertetés nélkül – szembetűnően tükrözi már az előző opushoz képest is eltelt öt esztendőt, s ebben nemcsak új tendenciákat lát megfogalmazhatónak (így például a bevezető Anca Giurchescu sorai között, Könczei Csilla tánc-nyelv-elméleti modellezése révén, Varga Sándor városi „táncházas turizmus” és falukapcsolatok kérdéskörében megfogalmazott hatáselemzésében, Köncezi Csongor a hagyományos tánckultúrában fölismerhető színpadi táncművészeti hatásokat jelző tanulmányában), hanem a távolságtartó pillantás számára is fölismerhető módon, a két tematikus blokk elkülönítésével. Míg az első elemzési egység a Tánc – nyelv – közösség a változó régióban címen jelzi az „etnospecifikus” műfaji és táncpedagógiai aspektusok érvényesítési lehetőségeit (Könczei Csilla, Karácsony Zoltán, Varga Sándor és Könczei Csongor dolgozataiban), addig a második Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség – 35 éves az erdélyi táncház címen inkább a személyes, a történeti, az empirikus tapasztalati oldalban lát változáskövetési perspektívát (Pávai István, Simonffy Katalin, Zakariás Erzsébet, Pozsony Ferenc és Könczei Csongor írásában). Látva látszik, hogy az elméleti írásokban is épp annyi a személyes tudás és táncnyelvi tárgyismeret, mint a hagyományőrzésre fókuszáló munkákban, ugyanakkor utóbbiak között talán meghatározóbb a tradíció interpretációját a táncéleti, folklorizálódási, táncház-szervezeti és népi kultúra intézményesítésében végbemenő átalakulásokra hangoló narráció. (Ugyanakkor a táncház-mozgalom egykori jelenségeit és az ezredforduló meghatározó trendjeit külön-külön dolgozatokban is szemlélő Könczei Csongor mindkét blokkban hangadó tónust képvisel, mint egyúttal nemcsak kötetszerkesztő, hanem mintegy a kötetsorozat gondozója, mentora ugyancsak). A tanulmányok tizenöt-húsz oldalas szakmai írások (Karácsony Zoltáné kivételével, mely közel ötven oldalas kismonográfia egymagában is), magukban véve eredetileg egy-egy 2011-es és 2012-es szakmai konferencia tematikáit tükrözik, s az előszót követő felhangoló írásba került Anca Giurchescu kutatástörténetileg is érdekes dolgozata, aki „Martin György legközelebbi román munkatársaként – nemcsak visszaemlékezik az 1963–1979 között zajló közös erdélyi, romániai terepmunkáikra, hanem egyúttal összefoglalja és elemzi az elmúlt fél évszázad magyar és román néptánc-kutatásának viszonyrendszerét” (Könczei Csongor, 10. old.).

 

A kötet egésze (a fennebb még hivatkozott) Pálfy Gyula emlékére ajánlott, s apró részletekben is mutatja, egészében pedig a szaktudomány felívelő sikerágazataként jelzi, miképpen bontakozik ki egy korábban csak rejtve-elnyomva, illegitim szférában létező tudáságazat, melyről a szerkesztő reménye a perspektívákról bizton kifejeződik indító szavaiban: e kötet „egyben a folytatás lehetőségét is magában hordozta: egy adott tudományterület létjogosultsága szakmai publikációkban mérhető, ezért szerintünk csak akkor beszélhetünk erdélyi magyar táncművészetről és tánctudományról, ha ezen szakterületek írott fórummal rendelkeznek, magyarán szakirodalommal rendelkező entitásokká válnak”.

 

 

 



[1] Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Kolozsvár, 2010., 131 oldal

[2] Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Kolozsvár, 2014., 195 oldal