KOVÁCS ISTVÁN*
Cziffra György
Cziffra György (Magyar
Hírlap)
Gyerekkoromban
hallottam rólad
anyám
udvarlójától.
Barátod volt,
mint
mindenki,
aki
két feles között
abban
a füstös kocsmában
vagy
kávéházban hallgatott téged,
s
látta a fehér billentyűk villanásait
az
országra roskasztott sötétségben…
Mintha megannyi villám
csapott volna
a
közeli Zeneakadémiába.
Nekem a neved tetszett.
Mennyire másként hangzott,
mint
az övé,
aki
– ha nem is a közös
„i” és „r” betűk
okán –
talán
egyetlen mondattal
megmenthetett
volna téged,
művésztársát,
aki
valahol a sorstársa is volt.
De neki az kellett,
hogy
kőtömböket cipelj
s
megnyomorított ujjaidat
legfeljebb
az érintésük emlékét
őrző
billentyűk gyászolják
fehéren,
feketén.
És mégis…
A forradalom nyitánya
az
a zongoraverseny volt,
amelyet
már a Zeneakadémián
te
játszottál.
Bartók… És persze Beethoven…
Ó, az az utcai harcokat
kísérő
hangtompított
remény…
örökös
Egmont-nyitány…
mely
előtted is megnyitotta a határt.
Ettől kezdve már
minden oly természetes,
mintha
egész életed csupa ragyogás lett volna.
Ki érzi a
billentyűk fölött
ütőerekben
lüktető fájdalmat, gyászt?
Világhírnév, hajbókoló
államfők, kitüntetések,
alapítvány,
tanítványok arcképcsarnoka,
romjaiból
felépített templom.
Tükreik mélyén
egymásba
csúszó koncerttermek!
Megengedhetted
magadnak,
hogy
egyikben az összes jegyet megvedd,
az
összest
arra
az estre…
Európai előadókörútján
azon
az esten ő zongorázott.
Ő,
aki
talán egyetlen mondattal
megmenthetett
volna.
Most egyedül neked
játszott
a
fényárban úszó üres
nagyteremben.
Cziffra
György (Budapest, 1921. november 5. – Longpont-sur Orge, Franciaország, 1994. január 15.), Magyar Örökség díjas és Liszt Ferenc-díjas világszerte ismert zongoraművész.