In memoriam Vígh Lászlóné Petelei Magdolna – Magdi néni,
zeneiskolai magánének-és szolfézstanár

(1929-2018)

„ Ne szánakozz rajtam. Ha keserű is távozásod, milyen szép az emlék, amit bennem felejtesz.” (Zelk Zoltán)

… és az emlékek torlódnak. Vígh Lászlóné –Magdi néni elment. … S az emlékek sora, amelyeket bennem, s biztos, hogy Baján még sokakban, s a szereplések alkalmával városunkon kívül is „itt felejtett”, olyan érzést keltve, mintha most is itt lenne. Szinte hallom, hogy szól hozzám. Ahogy beszélt, az is szinte zenélt. Anyanyelvünket zeneiségének kiteljesítésével, kristálytiszta artikulációval szólaltatta meg.

Nehéz emlékeim sokaságából eldönteni azt, hogy miről szóljak. Megpróbálom sorjában.

EMLÉKEK

1956. ősz. Táncsics utcai zeneiskola. Én akkoriban, mint 5 éve hegedülni tanuló zeneiskolai növendék, hasonló korú társaimmal együtt új szolfézs tanárt kaptunk, Magdi nénit. Emlékszem, egy sugárzó, derűs, csilingelő hangú fiatal hölgy lépett a terembe. Nagyon hamar megkedveltük egymást. A rendkívül változatos, pergő ritmusú óráin egyszerűen lehetetlenség volt unatkozni. Népdalainkkal igazán Vele ismerkedtünk meg. A ritmus- és dallamdiktandókkal állandó versenyhelyzetet teremtett közöttünk; ki írja le első hallásra és a leggyorsabban. Ennek évekkel később, amikor főiskolára jártam, igencsak nagy hasznát vettem, mert míg csoporttársaimnak sokszor problémát jelentett egy kétszólamú ritmus-, vagy egy háromszólamú dallamdiktandó hallás utáni lejegyzése, ez nekem nem jelentett problémát. Tanítványai közül sokan voltak ilyen teljesítményre képesek, köszönhetően annak a magas szintű emberi-szakmai fölkészültségnek, amit Ő birtokolt.

Nemcsak engem tanított, hanem a feleségemet és nagyobb lányomat is, aki napjainkban a Szász Állami Operaház brácsaművésze.

Évek hosszú során Magdi néni tanította –gyönyörű koloratúrszoprán hangja volt- a magánének szakos zeneiskolai növendékeket. Igényes, következetes munkája eredménye képen több olyan énekes került ki „szárnyai” alól, akik végzett tanárokként napjainkban Baja vokális zenekultúrájának tevékeny formálói; lánya, néhai Vígh Magdolna, Pethőné Kővári Andrea, Makkai Gézáné, Zombolya Géza. Se szeri, se száma azoknak a zenét szerető, koncertekre járó, vagy kórusokban éneklő volt növendékeknek, akiket Magdi néni „fertőzött” meg a zene szeretetével.

Magdi néni alapozta, indította el énekesi pályáján Sánta Jolánt, aki a Zeneakadémia elvégzése után a Magyar Állami Operaház magánénékese lett. Évtizedeken keresztül szolfézst is tanított. Sok-sok tanítványát tette zeneolvasóvá.

EMLÉKEK

Igen. Férjével, Vigh Lászlóval együtt kerültek Bajára 1956 őszén, aki a Bajai Tanítóképző Intézetben kapott tanári állást. Mindketten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szolfézs-karvezető tanszakán szerezték diplomájukat, ahol olyan zenei nagyságoktól kapták, szerezték tudásukat, mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán, Ligeti György, Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán, Szöllősi András… „lélegzetelállító” névsor. Ez nemcsak a hivatalos munkahely szempontjából érdekes, de szinte azonnal a város zenei köztudatába kerültek azzal, hogy Vígh tanár úr vezetésével 1957 őszén megalakult egy 120 fős városi ifjúsági vegyeskar, amely kórus tagjai a tanítóképzős fiúkból, illetve a város valamennyi középiskolájának tanulóiból alakult. Magdi néni vezetésével pedig egy leánykórus szerveződött és működött több éven keresztül a Bányai Júlia Kereskedelmi Szakközépiskolában.

Az 1958-as év nagy jelentőséggel bírt az által, hogy a már több éve „alvó” állapotú, jelentős múlttal és kórus-berkekben nagyra tartott Bajai Liszt Ferenc Énekkar akkoriban még szép számmal élő énekesei, megkeresték a Vígh házaspárt, hogy volna-e kedvük, ha újjászerveződnek, a kórus vezetését vállalni. Az IGEN után, nagyon rövid idő alatt a „régiekkel” és a csatlakozó új énekesekkel megalakult, a korábbi névadó megtartásával, a városi vegyeskar. A kóruson belül Magdi néni a szoprán szólam korrepetítoraként, a nőikari művek dirigenseként, és a kórus szólistájaként dolgozott 1993-ig. Munkájában rendkívül igényes és alapos volt. Nagy szeretettel és türelemmel dolgozott. Szinte most is hallom a csodálatos koloratúráján megszólaltatott Puchini áriákat, itt zeng fülembe egy nagyon kedves, Koposzov, orosz zeneszerző romantikus hangulatú vegyeskari műve a „Szállj fecskemadár, jöjj hív a határ…”, amelyben, természetesen Ő énekelte a szólót. Művészeti vezetői munkájuk eredménye képpen a kórus elérte az akkori minősítési rendszerben, az amatőr kórusok legmagasabb szintű elismerését a HANGVERSENY-KÓRUS DIPLOMÁVAL kitüntető címet.

EMLÉKEK

1981-ben, néhány „külsős” hangszeres közreműködésével megszerveztem, zömmel hallgatókból álló főiskolai vonós kamarazenekart. Emlékeimben ez azért fontos, mert Magdi néni nélkül nem születhetett volna meg az a hatalmas sikerélmény, zenei élmény nekem és mindannyiunk számára, ami a nyilvános, városi bemutatkozó koncertünkön teljesedett ki. Pergolesi Stabat Mater művével léptünk a nyilvánosság elé. A mű nőikarát Magdi néni a zeneiskolai növendékeiből és a Liszt kórus énekeseiből szervezte meg. A nőikarral végzett fantasztikus, rá jellemző igényes betanító munka, az együttes próbák „szigorúsága” jelentette az előadó együttes számára a hatalmas közönségsikert. Ez életem egyik legmélyebb, legnagyobb zenei élménye. Ezt is hálás szívvel köszönöm Neked.

EMLÉKEK

Zenei-szakmai munkássága mindenki számára nyitott volt. Olykor, főleg föllépések előtt még a lakásán is szívesen korrepetálta énekeseit. Magánélete azonban sosem volt nyilvános. A kórusban, a szűkebb baráti körben érezte jól magát. Az idő múlásával, az együtt végzett szakmai munka során emberileg is egyre közelebb kerültünk egymáshoz, kapcsolatunk bensőségesebbé vált. Egyre jobban megismertem. Életigenlő, vidám alaptermészetű, őszinte, néha kíméletlenül is az, tiszteletre méltó, tiszteletet adó, igaz emberként ismertem. Családját nagyon szerette. Férjével kiegyensúlyozott, boldog életet élt. Lányát, Magit imádta.

Férjének halála komoly megpróbáltatás volt számára, de lánya, Magi elvesztése feldolgozhatatlan csapást jelentett. Egyre visszahúzódóbb életet élt. Nyugdíjaztatása után is gyakran látogattuk. Mindig nagyon kedvesen, szerény vendéglátással fogadott.

Sokat beszéltünk a közös élményekről, a családról, ismerősökről, zenéről, s ilyenkor kedve, hangulata oldottnak tűnt. Betegsége előrehaladtával feleségem és engem is egyre kevesebbszer tudott fogadni. „Találkozásaink” már inkább csak telefonosra korlátozódott… egyre ritkultak…. elment…89 évet élt…

Béke Veled.

Utószó

Nagy generáció volt az övé. Diplomájának átvételekor tett ekűjének tartalmához híven a tanítást, annak minden szépségével, minden nyűgjével mindenkor őszinte hittel művelte. Vele kihalt egy olyan család, akikre méltán lehet büszke a város, hogy itt éltek, s alkottak.

„Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.”

(Robert Lawson)

Emlékezett:

Antal István Gábor

nyugalmazott főiskolai tanár