FITTLER KATALIN

Schiff András mesterkurzusa a salzburgi Mozart Héten

Schiff András munkássága több szállal kapcsolódik a Mozartwoche rendezvénysorozatához. Először szólistaként lépett fel, majd Végh Sándorral és csodálatos együttesével, a Cameratával szerepelt. 1997-ben a Salzburgi Mozarteum Alapítvány művészeti vezetője, Josef Tichy ösztönözte Schiff Andrást, hogy alapítson saját együttest. 1999-ben, tehát éppen két évtizede debütált ott az időközben Budapesten is bemutatkozott Cappella Andrea Barca, amely az idei Mozart Héten, a Mozart születésnapján tartott matinékoncertjük keretében kapta meg a Mozarteum Alapítvány legmagasabb elismerését jelentő kitüntetést, a Mozart Aranymedált (Goldene Mozart-Medaille).

Schiff András és a Cappella Andrea Barca (Fundação Calouste Gulbenkian)

Amire eddig nem volt példa: a szerteágazóan gazdag, sokszínű programban helyet kapott Schiff András mesterkurzusa, amelyre 2019. január 27-én került sor, a Mozarteum Nagytermében.

A mesterkurzus már első látásra különlegességet ígért, ugyanis ezúttal Mozart K. 271-es Esz-dúr zongoraversenye szerepelt a műsoron. A Camerata Salzburg dirigense a havannai José Antonio Méndez Padrón volt, az elsődleges tanulságokkal gazdagított két szólista pedig az angol Martin James Bartlett, valamint a – korábban már hazánkban is bemutatkozott – román Andrei Gologan.

A közelmúltban magyarul is megjelent, A zene a csendből jön című könyvéből „elsőkézből” értesülünk arról, hogyan vélekedik a tanításról és a mesterkurzusok gyakorlatáról a korszakos jelentőségű muzsikus. A tanítást „a lehető legprivátabb dolog”-nak tartja – ezért a mesterkurzusokat általában a „jobb a semminél” kategóriába sorolja. Ezúttal azonban másról, többről volt szó.

Ami a szűk két órában lezajlott, arról bátran lehet állítani, hogy „mesterkurzus – mindenkinek”! Régi dolog, hogy a „messziről jött” vendégtanár szava jelentősebb súllyal esik latba, mint a megszokott tanáré (ezzel kapcsolatban megdöbbentő tapasztalatokra tettem szert régebben, ugyancsak Salzburgban: a Young Singers projekt nyilvános mesterkurzusa keretében itták a szavait Thomas Quasthoffnak az alkalmi növendékek – amikor viszont saját diákjaival tartott prezentációt, azok a fiatalok, akik hozzászoktak mesterük tanításmódjához, csacska hibákat követtek el, ráadásul, még alig kezdte volna őket javítani a mester, már bólogattak, jelezve, hogy emlékeznek a korábbi kifogásokra). Ilyen tekintetben Schiff kivételes helyzetben volt: a Camerata jelenlegi játékosai számára nem kétséges Schiff nagyságrendje, a régiek pedig fokozott affinitással figyelhették szavait. Mert nekik is volt megannyi olyan megjegyzése, amelyek megszívlelése jótékonyan hatna az együttes játékára. Öröm volt hallani, hogy milyen gyorsan reflektáltak a javító szándékú instrukciókra! Megvan tehát a mostani együttesben is a lehetőség, hogy próbáljanak a nyomába szegődni annak a múltbeli konstrukciójuknak, amely – a hangfelvételek tanúsága szerint – aranykorát Végh Sándor irányításával élte.

Jutott instrukció a karmesternek is – Schiff alaposabban ismeri fejből a partitúrát, mint ahogyan az előtte lévő példányból olvasta az elsősorban vendégkarmesterként keresett dirigens. Neki is tanulságos lehetett ez a délután, s remélhetőleg ráébredt, hogy miközben eleget tesz a változatos felkéréseknek, nem mellőzhető az egyes konkrét művekben való alapos elmélyülés – hogy ne csak koordinálja a játékosokat, hanem kellő műismeret birtokában legyen saját elképzelése, amelynek megvalósítására inspirálja a muzsikusokat (érthető persze, hogy a salzburgi muzsikusokat eleve önmagánál jártasabbnak tekintette a Mozart-muzsikában – de kiderült, hogy nem elég a hangszeresek stílusismeretére hagyatkozni).

James Martin Bartlett esetében nyugodtan figyelmen kívül hagyható a sikerekben gazdag szakmai életrajz; ahogyan a hangszerhez ül, máris sugárzik belőle a zenélőkedv. Nagyon gyorsan „vette” Schiff instrukcióit – néha mintha csak ilyesfajta megerősítésre várt volna, hogy bátran megvalósíthassa elképzeléseit. Mert csakis hasonló elképzelések birtokában tud valaki ilyen gyorsan reagálni. És öröm volt látni azt a felcsillanó mosolyt, amelyet rendre az váltott ki belőle, hogy Schiffnek köszönhetően alaposabb betekintést kaphatott a nyitótétel egyes mozzanataiba. Árulkodó volt testbeszéde is; szinte felugrott, átadva helyét a zongoraművésznek, aki előjátszott egy-egy kérdéses helyet, máskor szinte tipródott, hogy mikor kapja vissza helyét, hiszen most már „tudja”, mit-hogyan kell játszania. Olyan boldogan muzsikált, hogy játéköröme átragadt a kísérő együttesre is – a közönségről nem is beszélve. Elrepült az óra, valószínűleg mindenki sajnálatára.

A nála négy évvel idősebb Andrei Gologannal más volt a helyzet. Ő fogékony arra a korjelenségre, hogy a gyors tempókat szokás túlhajszolni, valamiféle hamis virtuozitás mázával bevonva a zenei anyagot. Érezhetően nehezére esett az aprólékosabb, részleteket kidolgozó munka, vissza-visszatért a Schiff által vitriolos szellemességgel (ám egyáltalán nem bántóan) kipellengérezett hadaráshoz. Ilyenkor azzal a tapasztalattal gazdagodhatott a hallgató, hogy az első hallásra akár elhitető erővel rendelkező csillogásnak sem szabad kritikátlanul alávetni magát. És a későbbiekben mérceként használhatja Schiffnek azt a gondolatát, amelynek értelmében a dallam gyöngysor – ám minden egyes gyöngyszem maga is egyéniség. A mechanikusan pergő, uniformizált futamokhoz képest összemérhetetlenül nagyobb az információgazdagsága az értelmezés, a belső tagolódás ismeretével felruházott, tehát, megfelelő „egyéniséget” a megfelelő helyen szerepeltető interpretációnak. Jó félórai szemléletváltoztatást követően hallhatóan megváltozott Gologan játéka is. Akinek feltehetően újdonság volt ez a fajta minőségi „aprómunka”, mert érezhetően figyelnie kellett arra, hogy eleget tegyen a mesterkurzuson kapott új szemléletmódnak. Pontosabban: annak, hogy játékával visszajelzést adjon az újonnan tanultakról. Sokat tanult a közönség is: a nézőtéren koncentrált figyelem uralkodott, néha a hangversenylégkört megszégyenítő módon. Vártuk a Schiff által tanítottak hangzó megvalósulását, őszintén örvendezve minden gesztusnak, ami az alkalmi foglalkozás eredményességét igazolta.

Ez a nyitott, mondhatni, közös óra megannyi példát adott arra, hogy hogyan kell kezelni valamely hibás megoldást, vagy kevéssé kielégítő értelmezést. Schiff szavakkal, gesztusokkal, s nem utolsósorban csodálatos előjátszásaival egyszerre adott művészi élményt és pedagógiai tanulságokat.

Bárcsak minél gyakrabban lenne mód hasonló komplex tapasztalatok szerzésére!