GRATULÁLUNK A PRIMA PRIMISSIMA, ÉS A JUNIOR PRIMA 2018. ÉVI DIJAZOTTJAINAK

I.

A 2018 ÉVI PRIMA PRIMISSIMA DÍJAZOTTJAI

MAGYAR NÉPMŰVÉSZET ÉS KÖZMŰVELŐDÉS

Prima Primissima
Kallós Zoltán Alapítvány – Válaszút

Prima
Kiss János 
balettművész

Prima
Vujicsics Együttes

MAGYAR ZENEMŰVÉSZET

Prima Primissima
Fischer Ádám 
karmester

Prima
Dresch Mihály 
dzsessz zenész

Prima
Várjon Dénes 
zongoraművész

MAGYAR OKTATÁS ÉS KÖZNEVELÉS

Prima Primissima
Prof. Dr. Falus Iván 
pedagógus, egyetemi tanár

Prima
„A zene mindenkié” Egyesület

Prima
L. Ritók Nóra 
pedagógus

és

KÖZÖNSÉGDÍJ

L. Ritók Nóra 
pedagógus

MAGYAR SAJTÓ

Prima Primissima
Portfolio.hu

Prima
Bősze Ádám 
műsorvezető, zenetörténész

Prima
Rubicon 
Történelmi magazin

MAGYAR IRODALOM

Prima Primissima
Görgey Gábor 
író, költő

Prima
Bertók László
költő, író

Prima
Vári Attila 
író, költő

MAGYAR SZÍNHÁZ- ÉS FILMMŰVÉSZET

Prima Primissima
Szirtes Ági 
színész

Prima
Székely Gábor 
rendező

Prima
Venczel Vera 
színművész

MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET

Prima Primissima
Korniss Péter 
fotográfus

Prima
Katona Szabó Erzsébet 
textilművész

Prima
Maurer Dóra 
képzőművész, professzor Emerita

MAGYAR TUDOMÁNY

Prima Primissima
Dr. Sótonyi Péter 
orvos, patológus, egyetemi tanár

Prima
Dr. Frei Zsolt 
asztrofizikus, intézetigazgató, egyetemi tanár

Prima
Dr. Hamza Gábor 
jogtudós, egyetemi tanár, MTA rendes tagja

MAGYAR ÉPÍTÉSZET ÉS ÉPÍTŐMŰVÉSZET

Prima
Nagy Csaba 
építész

Prima
Potzner Ferenc 
építész, művészettörténész

Prima
Tokár György 
építész

MAGYAR SPORT

Prima Primissima
Dr. Magyar Zoltán
tornász

Prima
Kozák Danuta 
kajakozó

Prima
Vereczkei Zsolt 
paraúszó

II.

A 2018 ÉVI JUNIOR PRIMA DÍJAZOTTJAI

A 2018-as Junior Prima díjas lett a zeneművészet kategóriában:

Balogh Máté zeneszerző,

Demény Balázs zongoraművész,

Dolfin Benedek csellista,

Horváth Benedek zongoraművész,

Könyves-Tóth Mihály trombitaművész,

Kovács Gergely zongoraművész,

Pataki Bence operaénekes,

Rafael Márió dzsesszzongorista,

Rajna Martin karmester,

Tomasz Máté Milán csellóművész.

A Junior Prima 2018-as díjazottjai a színház- és filmművészet kategóriában: Gubik Petra (színművész),

Hegymegi Máté (színész, koreográfus, rendező),

Mészáros Blanka (színművész),

Simon Zoltán (színművész),

Zoltán Áron (színművész).

A Junior Prima díjazott lett 2018-ban a népművészet és közművelődés kategóriában:

Csenki Zalán népzenész,

Héjja Bella Emerencia népi énekes,

Tóth Luca Réka mépi énekes,

Vizeli Máté népzenetanár,

ifj. Szeverényi Barnabás néptáncos

Gera Zoltán néptáncos,

Antal Imola vászonszövő,

Mundrusz Anett viseletkészítő,

Simkó Fanni bőrműves,

Pál-Kovács Dóra táncantropológus.

2018-ban a magyar tudomány kategóriában Junior Prima díjat vehetett át:

Ábrányi-Balogh Péter vegyészmérnök (gyógyszervegyészet);

Czövek Dorottya orvos (gyermek-tüdőgyógyászat);

Harami Gábor biológus (génkutatások);

Kreizinger Zsuzsa állatorvos (bakteriológia);

Kun Emma csillagász (kettős fekete lyukak);

Pancsa Rita Anna biológus (fehérjeszerkezetek);

Pap Domonkos biológus (krónikus vesebetegség);

Szalárdy Levente orvos (idegrendszeri kutatások);

Takáts Szabolcs biológus (molekuláris sejtbiológia);

Vancsó Péter fizikus (nanométeres léptékű anyagtudomány).

III.

A 2018. ÉVI PRIMA- ÉS KÖZÖNSÉGDÍJAS L.RITÓK NÓRA ÍRÁSAIBÓL

Tehetséggondozásról, kicsit másképp

(2015)

Tanulói alkotás az Igazgyöngy műhelyéből

Tehetségnapok voltak mindenfele konferenciákkal a tehetséggondozásról. Én is kaptam egy meghívást egy előadásra, ami apropót adott ahhoz, hogy elgondolkozhassak újra a témán.

Azt a címet adtam neki, hogy Tehetséggondozás a tanteremben és a tantestületben.

L. Ritók Nóra

A gyerekek tehetséggondozása kapcsán újra végiggondoltam a különféle területeken tehetséges tanítványok lehetőségeit, újra arra a következtetésre jutva, hogy a mai iskolarendszer leginkább azoknak kedvez ezen a területen, akik általában jók. Mert a tehetséggondozás folyamata nálunk úgy vihető végig, ha valaki jó gimnáziumba jut, majd onnan egyetemre. Ha ehhez megfelelő pontszámot gyűjt nyelvvizsgával, pluszpontokkal. Aki egy speciális területen tehetséges, de másban pl. részképesség-kieséses, nos, neki nem sok babér terem, persze vannak kivételek, jó érdekérvényesítési képességgel rendelkező szülői háttérrel rendelkezők, de nem ez az átlag.

Eszembe is jutott, mekkora viták voltak, amikor még egy művészeti középiskolában tanítottam, hogy kit vegyünk fel a felvételi eljárás után? Akik nagyon tehetségesek rajzban, és nem baj, ha a közismereti tárgyakat nem tudják olyan jól, vagy azokat, akik ugyan nem annyira tehetségesek, de jó jegyeik vannak? A tantestület leginkább ez utóbbit óhajtotta, ezután fogalmazódott meg bennünk a „szorgalmas, de tehetségtelen tanítványoktól ments meg uram minket” óhaj, mert bizony, a szaktanároknak nem kis kihívást jelentettek ezek az egyébként aranyos gyerekek.

Sokat írtam már effélékről, főleg a hátrányos helyzetű tehetségekről, no meg arról is, ki az elismertebb pedagógus nálunk, a tehetséggondozó vagy a felzárkóztató. Így most nem is erről, hanem inkább a tantestületi tehetséggondozásról gondolkodtam.

Mert a tantestületen belül is akadnak tehetségek, pedagógusok, akikben több van, mint az átlag, és akiknek tehetségét segíteni kellene kibontakozni. Mert attól mindenki jól járna. Az iskola is.

De ez nem egyszerű. Főleg most nem. Mert a tehetséges pedagógus mindig új utakat keres. Átrendezi a termet, nem azt a tankönyvet akarja, mint a többi, meg állandóan fénymásol elengedve a füle mellett a megjegyzéseket, képes még a szabad idejében is a gyerekekkel foglalkozni, kirándulásokat szervez, nyüzsög.

Ezt egy átlagos tantestület nem bírja. Túl sok oda. Egy idő után olyan, mintha a többi, a rutinból tanító, a tapasztalt, az nem csinálna semmit. Piszkálják hát. Kiutálják. Először nem örülnek a sikerének. Aztán epés megjegyzéseket tesznek rá. Később keresztbe tesznek neki. Utálják, mert a gyerekek jobban szeretik. Mert a tehetséges tanárt mindig jobban szeretik a gyerekek, mint a középszerűt. A tehetséges tanár óráin mindig történik valami izgalmas. Mert készül arra, hogy az órája izgalmas legyen.

De az efféle dolgokat a tantestületek zöme nem szereti. Jobb, ha egy szinten teljesít mindenki. Ha nem lóg ki senki a sorból. Nem hiányzik senkinek, hogy a léc magasabban legyen, és a végén még ahhoz kelljen igazodni. Ki akar többet dolgozni?

A tehetséges pedagógust többnyire nem tudja megtartani a tantestületi közösség. Ma a tantestületek zömének nincs tehetségmegtartó képessége.

Gorzsás Balázs munkája. Az Igazgyöngy műhelyéből

A tehetséges tanár pedig elmegy. Oda, ahol értékelik a kreativitását. És ez leggyakrabban nem a pedagóguspálya.

Persze, ha az igazgató mellé áll, akkor minden más. Akkor a lendület, ami az ő lételeme, az besodorja a kollégák egy részét is. De nehéz egy igazgatónak elviselni azt, ha tehetséges kollégája van. Pláne, ha gyakran tehetségesebb, mint ő maga.

Mert sok igazgató azt hiszi, attól, mert ő vezető pozícióba került, ő lett a legokosabb. A legtekintélyesebb, a mindent jobban tudó. Kevesen tudnak olyan légkört teremteni, ahol a saját egójuk nem nyomja agyon a többit. Nemrég hallottam, hogy egy jelenléti ívet újraíratott egy vezető. Mert nem az ő neve volt az első. És az első sor az neki jár. Mert ő a vezető.

Ő, aki „vezetői szintű” megbeszélésekre jár. Aki a rangot a pozícióval köti össze. Rangként éli meg az igazgatói munkát.

A vezetőtől sok függ. Persze, az a jó, ha tekintélye van. De nem a pozíciótól. Hanem a szakmaiságától, emberi kvalitásától, tisztességétől, attól, hogy képes csapatot építeni, képes a jelekből olvasni, látja, ha valakit valami bánt, aki képes megdicsérni, irányt mutatni, arculatot adni.

Tényleg, mi a helyzet a tehetséges vezetővel? Ő vajon képes ma a kreatív képességeit megfelelően kihasználni? Az ő tehetséggondozásával foglalkozik valaki? Talán a KLIK? A nagy végrehajtások rendszerében hogyan tud ma túlélni egy tehetséges iskolaigazgató?

Azt hiszem, sok tehetséget fecsérelünk ma el. A tantestületekben, a pedagógusok, és az igazgatók között. Akik ma inkább elmenekülnek az oktatásból. Szerintem ezzel senki sem foglalkozik. Vagy egy felnőtt szakember tehetsége már kipipálható? Az már megvolt? Arra nem kell figyelni? Akkor a cégek, a nagy vállalatok szerte a világon miért foglalkoznak ezzel? Miért profitálnak abból, hogy fejlesztik, hogy olyan helyzetbe hozzák, ahol még jobb lehet? Ők miért gondolják, hogy ez fontos?

A tehetséges tanárok nélkülözhetetlenek lennének a kedvezőtlen folyamatok megállításában. Ők talán még képesek lennének visszafordítani valamit. De őket is legyűri valami, amit körül sem tudunk rendesen határolni. Szakmai féltékenység, kicsinyesség, merev szabályok kusza rendszere. Nemtörődömség. Ellenségkép. Irigység. Káröröm.

És így veszítjük el a jó iskola ideáját is. Pedig a jó iskola az olyan, amiben mindenki tehetségesnek érezheti magát. A gyerekek, a pedagógusok és az intézmény vezetője is. Vajon ilyen-e a rendszerünk? Vagy maga a rendszer idézi elő a kontraszelekciót?

Madarász Roli saját rajzát mutatja. Az Igazgyöngy műhelyéből

Látványközpontúság vagy élményközpontúság?

(2013)

Egyéniségek. Nem kis felnőttek, akiknek virágcsendéleten, vagy kettévágott citrom egyforma rajzain kellene megtapasztalni az alkotást. 

Régóta próbálom tetten érni, hol, miért ragadt le a vizuális nevelés. Na, nem a nemzeti alaptantervekben, hanem a napi pedagógiai gyakorlatban. Azokban a bizonyos, évtizedek óta átörökített feladatokban, a kettévágott alma-paprika-citrom rajzolásában, no meg a virágcsendélet, tavaszi virágzó faág vagy őszi levelek témájában, melynek üzenete a látványhű ábrázolást, mint végcélt hangsúlyozza csupán.

Mert ott van. Rosszabb helyeken még a vágódeszka & kockás törölgető ruha összeállítás ábrázolása is látható a folyosókon, kizárólag ceruzával, hiszen más felszerelés nem nagyon van, jobb felszereltségű középiskolákban a gipszfej, visszaidézve a mintarajziskolák 19. századi világát. És persze kitörölhetetlenül beleégett vizuális nevelésünkbe ezek mellett a ragasztóba szórt mák és gríz is, amit csak tovább árnyal a szalvétatechnika és több más hasonló dolog. Évtizedek óta szeptemberben a nyári élményrajzzal kezdenek a legtöbben, és ilyenkor, ősszel, mindenhol látni a felragasztott őszi  leveleket, pillangónak vagy sünnek kiegészítve.  Aztán ott a papírzászló, ami már (még) szerencsére csak nemzeti színű. Szóval, hiába minden, az áthagyományozódás mindennél erősebb, mintha az évtizedes tanmenetek valami rejtett csatornán köteleznék a pedagógusokat a valamikori előírások pontos betartására.

De térjünk vissza a látványközpontúságra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem szükséges megtanítani a forma elemzését, a perspektíva szabályait stb. De a vizuális kommunikáció ennél jóval több. És épp ezt a többletet nem látom beépülni a napi gyakorlatba. A XX. századi képzőművészet már a művészek saját viszonyulásának kifejezéséről szólt. Ma meg már a XXI. századot írjuk. Ennek ellenére nem fejlesztjük a gyerekeket abban az irányban, hogy saját véleményüket, gondolataikat egyre magasabb szinten fejezzék ki a vizualitás segítségével. Minden feladat azt sugallja, akkor vagy ügyes, ha a valóságot pontosan ábrázolod, az a cél, hogy élethű virágot, csendéletet, portrét tudj festeni.  

Nyilvánvalóan elszúrunk valamit, ha a kortárs képzőművészet iránt fogékony réteg kicsi a társadalomban, és a kiállítótermekben még mindig elhangzanak az osztálykirándulásokon (ahol egyáltalán eljutnak), hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”. Már generációk nőttek fel így, akiknek szent meggyőződése, hogy vannak ugye a normális képzőművészek, akiknek a festményein látszik az, ami, azokon könnyen felismerhető, könnyen értelmezhető „mintha élne” formák vannak, meg ott vannak azok, akiket nem lehet érteni, a többség számára gyanúsak… Kinek van kedve azon gondolkodni, mit akart?! Ki sem lehet nézni, mi az… – hangzanak leginkább a kritikai észrevételek.

Szóval mindenek feletti érték lett a látvány hű művészet, amit most felturbózott a jobb agyféltekés rajzolás üzlete, tele vagyunk már önjelölt művészekkel, akik fotóról élethűen lerajzolják a színészt vagy énekest, kevésbé sikeresen a családi fotó alapján a kisgyerekeket… érhető, könnyen leképezhető módon. És ettől elszakadva van az, ami a kortárs művészet, ami a XXI. századé.  A vizuális környezetünkben pedig több az előzőhöz tartozó elem, mint az utóbbihoz. 

Valahogy úgy érzem, a vizuális nevelésünk is az előzőhöz asszisztál. És nem értem, miért. Hiába mondjuk el újra és újra a pedagógus továbbképzéseken, nem az van a követelményrendszerben, hogy alma rajza meg őszi fa, hanem megfigyelési képességek fejlesztése vagy színhangulat kifejezése, karakterérzék vagy mozgás-változás kifejezése stb., és épp ezért a legfantasztikusabb eszköz van a kezükben ahhoz, hogy olyan feladatokon, témákon tanítsák ezeket, amelyek érdeklik a gyereket, amelyekhez élmény köthető.  Mondjuk, hogy felejtsék el a témát, és a pedagógiai cél lebegjen a szemük előtt, amikor feladatot adnak, hogy mit akarnak fejleszteni. Úgy tűnik, értik, örülnek, aztán hazamennek, és megy tovább a látványhűség, mint végcél. Hiába beszélünk arról, hogy a fiúkat nem ugyanaz a téma érdekli, mint a lányokat, és itt lehet úgy is feladatot adni, hogy nemek szerint is választhassanak, nem megy át a gyakorlatba. Vajon a felsőoktatásban lehet a hiba? Lehet, hogy ott csak a 19. századig tanulják? És csak klasszikus technikákat? Ott nem emelődik be a változás? Vagy kikerülve kapnak a pedagógusok impulzusokat ehhez? Esetleg magukkal hoznak már annyi kultúrtörténeti beidegződést, amiből nem akarnak, nem tudnak kilépni?

Próbálok érdeklődni köztük, mi az oka. Hát, így egyszerűbb. Ezt már kitalálták. Nem tudja ki, ő is kapta a tanmenetet. A tankönyvcsaláddal együtt jött, ha ki van nyomtatva, biztos jó, akkor minek görcsölne máson. És nem is gondolta, hogy mást is lehet. Nem érzi, hogy mi a jó. A látványhűség könnyen értékelhető. És nem lehet vele elcsúszni. Mit szólna a szülő, ha „művészkedne” a gyerekkel. Az alma az alma. Azon legalább látszik. A modern képeket meg ő sem érti. Nem is tudja, mit jelent a vizuális kommunikáció. Sosem hallott a komplementer színekről. Nem ez a dolga, elég neki olvasni megtanítani a gyerekeket. Meg ez amúgy sem fontos. Ettől nem függ semmi.

Nem függ semmi… tényleg? Persze nem változtat a matematika felmérő eredményén, és közvetlenül talán a szövegértésen sem. De azon kevés lehetőségek egyike, ahol a gyerek szabadon fogalmazhatja meg, mit gondol a világról, hogyan értelmezi a külvilág vizuális jeleit, és megtanulhatja, hogy a vizuális kommunikáció is része az életnek. És ez a tudástartam mindenben ott van. Aztán fogalmuk lehetne az önálló véleményről, az esztétikai minőségekről, az önkifejezésről, a fantáziáról, megélhetnék itt azt, hogy nyolc-vagy kilencévesek, hogy mások, mint a többi. Egyéniségek. Nem kis felnőttek, akiknek virágcsendéleten, vagy kettévágott citrom egyforma rajzain kellene megtapasztalni az alkotást. 

Az alkotást, ami felemelő, fejlesztő, önbizalmat adó, szabadságra nevelő folyamat. Amin átível az egész emberiség kultúrája. És amiből nem kellene egy pici szelet bebetonozásával elhitetnünk, hogy csak az a jó. Még akkor sem, ha így egyszerűbb és kényelmesebb.

A környezeti hatás, meg az otthoni pedig erős. Egyre jobban érzem, hogy eláraszt bennünket valami, aminek nem kellene. Tömegek képtelenek elkülöníteni az értékest az értéktelentől. Nem ad kapaszkodót semmi, sem a média, sem a kiállítások, sem az iskola. A család pedig azt örökíti át, amit a szülő kapott. Sok helyen szükséges lenne kiegyenlítő hatás. Most ebben is mélyen alatta vagyunk mindennek. 

A rajzok az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény műhelyében készültek. Cserkúti Gréta, Glonczi Dzsenifer, Horváth Vivien és Szabó Karolina munkái.

*Forrás:

Taní-tani Online | A szabad pedagógiai gondolkodás fóruma

IV.

Erdős Katalin – „A zene mindenkié” Egyesület vezetőjének riportja nyomán:

„A zene mindenkié” Egyesület zászlóshajója a Parafónia Zenekar

(Fejérdy Ágnes felvétele)

„A mi Egyesületünknek a hitvallása az, hogy mutassuk be az embereknek azt, hogy a velünk együtt élő fogyatékosok is képesek valamire. Mindannyian rendelkeznek részképességekkel, aminek a segítségével értékes produkciók létrehozására alkalmasak, s ezáltal ők is szerethető és becsülhető tagjává válnak a társadalomnak.

Amikor az egyesületünk megalakult – körülbelül tíz növendékkel –, ma már több mint ötven tanulónk van. Heti több mint tíz órában - tulajdonképpen, mint az egészséges gyerekek zeneiskolai rendszerében-, oktatjuk gyerekeinket zenére. Több csoportunk működik, több egyéni tanítványunk van, akik egyéni zenei fejlesztésben részesülnek. Az egyesületünk zászlóshajója a Parafónia Zenekar.

A Parafónia Zenekar vezetője Fabényi Réka, nagyon tehetséges zenetanár, aki azt vallja, hogy azért, mert fogyatékos egy gyermek – mi több, egyesületünkben középsúlyos értelmi fogyatékos fiatalok járnak-, attól még játszhatnak klasszikus zenét. Tehát a mi gyerekeink kizárólag klasszikus zenét játszanak speciális átiratokban, amiket ő ír. A zeneirodalom nagyjainak műveit dolgozza át tanítványainknak színeskotta-módszerrel. A mi gyerekeink – akik lehet, hogy írni, olvasni, sőt beszélni is nehezen tudnak, és talán önálló életvitelre soha nem lesznek alkalmasak-, vidáman és boldogan játszanak Bach, Beethoven és egyéb nagy zeneszerzők műveit.”