A musica scientia sorozat egymást örvendetes tempóban követő kötetei az olvasóközönség kisebb-nagyobb táborára számíthatnak – ez a könyv azok közé tartozik, amelyek korántsem csupán a szűkebb értelemben vett szakmának szólnak. Ugyanakkor az írások többsége méltán tarthat igényt arra, hogy közismertté váljon a szakmai berkekben.

Hamburger Klára, akit méltán tart számon a szakma Liszt-kutatóként, e minőségében nemzetközileg elismertté vált. Kutatói pályája korántsem a szokásos módon alakult, mivel munkahelyeiből adódóan nélkülöznie kellett a kiküldetések lehetőségét, vagyis, jelentős személyes szervezőmunkát igényelt, hogy megteremtse magának a kutatómunka feltételeit. Mert Liszt Ferenc életének és munkásságának dokumentumait Európa-szerte több könyvtár, archívum őrzi – és az inkább kevésbé, mint többé feldolgozott forrásanyag ténylegesen „kutatást” igényelt, vagyis a felfedezések lehetőségét rejtette (s némiképp rejti még ma is) a megalapozott ismeretanyag birtokában érdeklődőknek. Ráadásul korántsem csupán nyelvvizsga-követelményeknek eleget tevő nyelvtudást igényelt – hiszen gót betűs kéziratokban is tudni kellett tájékozódni, valamint a francia és német nyelv árnyalatainak ismerete is alapfeltétel volt ehhez. A kötet Előszava afféle személyes visszatekintés; az „első kézből” származó tények-adatokból személyes portré rajzolódik ki – de érdemes utánagondolva-értelmezve olvasni, mert minden objektivitása mellett is megtévesztő lehet, merthogy a közlések terjedelmileg nem lehetnek „méretarányosak”. Voltaképp a tanulmánygyűjtemény ismeretében érdemes visszatérni rá.

Mert, miként gyakran lenni szokott, saját erényeinek értékét nem mindig tudja felbecsülni a legilletékesebb – Hamburger Klára például gyakran hangoztatja időről-időre történő „tanulásait”, nyilvánvalóan a többlet-ismeretek „hozzátanulásáról” szólva. És feltűnően nagy súllyal nyilvánít köszönetet, hálát – egykori tanárainak, kollégáinak, külföldi kutatótársaknak, valamint a fiatalabb generáció több tagjának. Ráadásul, a köszönetek nemcsak az előszót követően kapnak helyet, hanem az egyes írások főszövegében vagy jegyzetanyagában is – Hamburger Klára filológusi alapossággal számol el mindazzal, amit személyes kapcsolat során kapott. És ez sajátos tanulságként szolgálhat a muzikológusok különböző generációi számára! A fiatal(abb) olvasó viszont megbizonyosodhat arról, hogy a kutatás magányos munkáját gyümölcsözőbbé tudják tenni a személyes kapcsolatok, legyen szó akár csak egy felolvasott előadás hozzászólásáról…

„Voltaképpen csak két ’nem-leveles’ könyvet írtam” – olvasható a szerény summázat az előszóban, s e lakonikus közelítés mosolyra fakasztja Hamburger Klára munkásságának ismerőit. Egyrészt, mivel az átdolgozások során nemcsak terjedelemben, hanem a nemzetközi Liszt-szakirodalom naprakész ismeretében érdemben is bővültek a kötetek, másrészt, mivel a „leveles” könyvek mindegyike önmagában is egyedülálló teljesítménynek tekinthető (leginkább az idegen nyelveken olvasó szakemberek lehetnek hálásak ezekért). Ráadásul, a zenetörténészi életmű korántsem csupán kötet-terjedelmű tételekben mérhető! Éppen ezért nagy jelentőségű a most megjelent kötet, hiszen olyan olvasnivalókat tartalmaz, amelyek egyébként könnyen elkerülhették volna az érdeklődők figyelmét is. Egy részük tanulmánykötetekben, más részük (szak)folyóiratokban jelent meg, de vannak olyanok is, amelyek korábban csak idegen nyelven kerültek publikálásra.

Tematikusan négy csoportba sorolta a tanulmányokat a szerző: az „Áttekintés” című fejezetben három általános, összefoglaló Liszt-tanulmány kapott helyet, a másodikban, „A zenéről” címmel, konkrét művekről/műcsoportokról szóló írások találhatóak. Három különböző, ám egyaránt érdekes témával foglalkozik a „Fogadtatás” fejezetben, míg a kötetnek mintegy a felét kitevő, tematikusan két részre bontott negyedikben Lisztnek egyes személyekhez fűződő kapcsolatait tárgyalja (Kortársak, Családtagok). Epilógusként egy ismeretlen dokumentummal ismerteti meg olvasóit, Liszt haláláról.

Különösen érdekes a Kortársak fejezetben felvázolt megannyi portré; kiváltképp, mivel voltaképp kettős portréról van szó minden esetben, tehát mindegyik egy-egy kapcsolat hosszabb-rövidebb időtartamának rövidfilmje. A Családtagok fejezetben „emberközelbe kerül” a zeneszerző édesanyja (anya és fia levelezésének olvasásakor nagy elismeréssel adózunk a szerzőnek, amiért a sajátos szóhasználatok értelmezésével teszi beavatottá az érdeklődőket). Túl azon, hogy mintegy „háromdimenzióssá” teszi a családtagokat, hiteles dokumentumok alapján jellemző gesztusaik kidomborításával, több funkciójában, több nézőpontból ismerteti meg az olvasókkal Liszt Ferencet (fiúgyermek, apa, nagyapa, vő). Talán csak a „Liszt és Wagner” című felolvasásra szánt alkalmi írás szerkesztett változata ad kevés többletet a „közismertnek” tekinthető, lélektanilag bonyolult kapcsolathoz.

E tematikus csoportosításból következik, hogy annak, aki végigolvassa a könyvet, eleve számolnia kell azzal, hogy az időrend ily módon „csapongó”, és több alkalommal átfedésekkel is találkozik. A címet parafrazeálva (amely a párizsi La Sylphide című lap egy 1842-es írásából idézet) „nem pusztán könyv” ez a kötet. Nem felesleges végigolvasni „A tanulmányok eredeti megjelenési helyei”-nek listáját. A megannyi külföldi publikáció önmagáért beszél – és jótékonyan ellenpontozza a szerző szakmai önéletrajzi tájékoztatását. Ily módon más megvilágításba kerül a gyakori köszönetnyilvánítás is – szakmai kapcsolatokat jelent, a kutatónak kijáró megbecsülést, egyszersmind arra is rámutat, hogy a személyes kapcsolatok a digitalizált világban sem helyettesíthetőek…

S ha már a technikánál tartunk: a gép nem helyettesítheti az emberi kontrollt. Hiába a legdifferenciáltabb helyesírási ellenőrző program, ha betűhibából adódóan másik értelmes szó került a szövegbe. Az ismeretlenként értelmezett nevek esetében pedig még nagyobb a hibalehetősége a véletlen elírásnak. Sajnos, jó pár méltatlan apró hiba csúfítja az értékes olvasnivalót.

A könyvben elégedetlenséget érdemben csak a Névmutató vált ki. A nevek kétségkívül nagy számban való előfordulása semmiféleképp sem lehet indoka annak, hogy kétségkívül fontos személyek ne kapjanak helyet benne. A csak a „Kortársak” fejezetben szereplő Pauline Viardot-García neve megtalálható, az előző tanulmány főhőse, Marie Nesselrode-Kalergi nem – pedig ebben az esetben akár utaló mutató is indokolt lehetett volna, második házasságában használt Muhanova nevet illetően (a Kalergi/Kalergis névhasználat is problematikus, ráadásul a Muhanova írásmódja különböző nyelveken eltérő…). Többször szerepel Montalembert grófja, Charles Forbes is a könyvben – a névmutatóban hiába keresnénk. És ha szerepel benne Horthy Miklós, kaphatott volna helyet Haraszti Emil is. Sajnos, a nevek után szereplő oldalszámok sem mindig pontosak, ráadásul hiányosak.

Érdemes szemezgetni a könyvben, ám nem haszontalan a végigolvasása sem; éppen azért, mert az ismétlődések által tájékozottabbnak, értőbbnek érezheti magát az olvasó, akiben az ismételten felemlített mozzanatok, tények, adatok ily módon erőteljesebben megrögződnek. És egyszerre csak úgy vélheti: a kaleidoszkópnak köszönhetően nemcsak érdeklődése, de tudásvágya is feléledt, hiszen a tanulmánykötet nagy tanulsága, hogy érdemes az alkotóval is foglalkozni, hiszen egy-egy mű nemcsak a címénél, illetve a kotta első hangjánál kezdődik – s nem is a kettősvonallal ér véget.

Fittler Katalin