A hetvenes évek derekára nekilendült népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is hozta. Ennek legrégebbi és egyben legfontosabb képviselője a Vujicsics együttes.

Vujicsics lányok, Márti, Marica és Kati © Kreiss Gábor felvétele

Ahogy magukat definiálták: „öszvérek vagyunk, magyar identitással”. Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy az erdélyi Széken találtak meg, arra ők a saját környezetükben leltek rá. A helyi néptáncegyüttes kísérőzenekarában előbb lelkes fiatalokként fokozatosan felváltották az idősebb muzsikusokat, 1974 húsvétjára pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak, de amely 1976 októberében felvette a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét. Miközben évtizedek óta zajlik náluk a családon belüli hagyomány átadás-átvétel, hisz az 1995-ben startoló, javarészt fiaikból álló Söndörgő együttes nemcsak hogy lassan átveszi a stafétabotot az apák generációjától, hanem újabb és újabb színekkel gazdagítja a hazai délszláv zenei hagyományokat.

A bemutatkozó nagylemez ikonikus fotója, 1981 © Kreiss Gábor

(ArtNews.hu)

A táncházmozgalom három emblematikus alakjáról, Halmos Béláról, Sebő Ferencről és Sebestyén Mártáról a szerző korábban már megjelentetett egy-egy életútkötetet. Felépítésében és szellemiségében ehhez igazodik ez a 168 oldalas, fotókkal gazdagon illusztrált monográfia, amely a magyarországi délszláv zene két legfontosabb képviselőjének (egymással is összefüggő) pályáját mutatja be. A CD-mellékleten Eredics Gábor és Brczán Miroszláv 1981-es jugoszláviai gyűjtéseiből hallható válogatás.

A szerzőről:

Jávorszky Béla Szilárd (1965) zenei szakíró, szerkesztő; a hazai és nemzetközi populáris zene évtizedeit feldolgozó könyvsorozatok szerzője, társszerzője. Fő szakterülete a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene, doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta.

Kossuth Kiadó

3 990 Ft

Részlet a műből:

„A nevét 1976 októbere óta viselő délszláv népzenei együttes számára értelemszerűen Vujicsics Tihamér munkásságának népzenegyűjtői és -kutatói vetülete volt a leginkább mérvadó. Részben a száz népdalt és húsz kólódallamot tartalmazó, 1957-ben megjelentett Naše pesme – Dalaink című kottásfüzete, részben a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége által posztumusz kiadott Muzičke tradicij e južnih slovena u Mađarskoj – A magyarországi délszlávok zenei hagyományai (1978) című népzenei gyűjteménye. És hát nem utolsósorban az a közvetlen kapcsolat, ami Vujicsics Tihamér életének utolsó éveiben indult meg köztük, de amely tragikus halála miatt sajnos azelőtt véget ért, hogy igazából szárba szökkenhetett volna.

Borbély Mihály emlékei szerint 1974 augusztusában sikerült először személyesen érintkezniük vele (hol máshol, mint egy szerb ünnepségen), ahol az „ördöngös” népzenegyűjtő a mindig a zakója zsebében hordott furulyájával be is szállt a szentendrei muzsikusok közé. A kevés közös alkalomból viszont az igazán emlékezetes az 1975. július 26-i budakalászi szerb búcsú, melynek keretében a Hársfa borozó kertjében az egész estét együtt töltötték. S mivel akkoriban Eredicséket erősen a duda érdekelte, Vujicsics Tihamér hegedűn, harmonikán és furulyán dudautánzásokat mutatott nekik.

Ahogy a zenekar honlapján olvasható: „Tihamér, a csillogó tekintetű, krúdysan bohém, csupaszív zenemágus nem érhette meg a nagypapakort, 46 évesen repülőszerencsétlenség áldozata lett. Emlékezetünkben mindig felsőlángon égő, barkós, fekete férfiként él, egyszerű fekete ruhában, cérnavékony, napraforgósárga nyakkendővel, aki megszállottan belefeledkezve szólaltat meg minden hangszert. Maga volt a természeti csoda.”

Eredics Kálmán: „Tihamér jó humorú, közvetlen, de kezelhetetlen zseni volt. Sokszor megfordult a konziban, mindig fáradtnak láttam, és gyakorta a fal mellett araszolt. 1975 júliusának végén a budakalászi szerb búcsúban végül beállt közénk, mert érezte, hogy valami új van a levegőben. Feldobott hangulatban, remekül furulyázott. Aztán már csak a halálhírét hallottuk.”

Eredics Gábor: „Abban az időben, amikor Tihamért megismertük, a Népművelési Intézetben meg lehetett vásárolni Sárosi Bálintnak a népi hangszerekről szóló könyvét (stencilezve), és annak 101. oldalán volt egy mondat: »Ma az egész országban alig néhány 70-80 év körüli dudásról tudunk.«, vagyis néhány kiöregedett dudástól eltekintve e hangszer a magyar néphagyományból gyakorlatilag kiveszettnek tekinthető. Ez szíven ütött. Ha mi nem állunk neki, akkor ez a tudás örökre elvész? Szóval, érdekelni kezdett a dudazene, ezért is kértem azt Tihamértól, hogy mutassa meg, milyen az. Akkoriban amúgy is foglalkoztattak a különböző hangzások. Kalandozásaink során eljutottunk Székre is, ahol Ádám Istvántól kásadarálóért cserébe szereztünk kontrát. Megfogott bennünket Bársony Mihály bácsi tekerőjátéka is, akinek csodáltuk a saját készítésű hangszerét. De az is megesett, hogy vettünk egy szitárt, mert valaki bevitt egyet a Kozmosz Ipari Szövetkezet hangszerboltjába. Aztán persze beláttuk, hogy mégsem lehet mindent egyszerre csinálni. Egyre inkább egyértelművé vált, hogy Pomázon nekünk nem székit kell játszanunk, hiszen itt van az élő szerb tradíció.”

Ez a szerb, illetve az ahhoz sokban hasonlatos horvát, sokác és bunyevác hagyomány azonban finoman szólva sem volt tudományosan feldolgozva – a belgrádi rádiót hallgatva voltaképpen csak az ízlésükre tudtak hagyatkozni. Ezért lett volna szerencsés Vujicsics Tihamérral összefogniuk, hisz ő biztos pont lett volna a hagyomány különböző rétegeinek a megítélésében.

Brczán Miroszláv: „Vasárnap a családi ebéd közben mindig szólt a belgrádi rádió. Persze inkább városi nóták mentek benne, mint népdalok. Fel is tűnt, hogy az öregek ezeket nem játszották, vagy ha igen, más stílusban. Hisz az ősi erő mégiscsak a népzenében van, ezek a városi nóták csak szórakoztatnak, arra valók, hogy bulizzanak rá az emberek. Miközben gyerekkorom óta a családdal rengeteget jártunk helyi – elsősorban azért egyházi – eseményekre, összejövetelekre. Kétballábas vagyok, de szerettem nézni, ahogy a többiek táncolnak, meg odaálltam a zenészek mellé, és figyeltem őket. Így ez a dallam- és harmóniavilág óhatatlanul belement a fülembe. És amikor Eredics Gábor megkeresett, azt gondoltam, ezt én is tudnám játszani.”

Borbély Mihály: „A belgrádi rádió kiváló forrásnak számított. Épp a minap mesélte Szörényi Levente, hogy az édesapjának az ötvenes években ez mennyire fontos volt, mert akkoriban a magyar rádióban népzene címén még a nótázás ment, »úgyhogy, ha a fater valami jót akart hallani, akkor odatekerte a rádiót«. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy mostanában Leventével olyan egykori Illés-dalokat játszunk együtt, mint például az Amikor én még kisrác voltam, A kugli vagy a Sárga Rózsa. És valóban, a belgrádi rádióban délutánként az egyórás Karavan című népzenei műsorban Jugoszlávia valamennyi nemzetiségének zenéje pörgött. Modern és archaikus egyaránt, roppant színvonalasan válogatva. Ott ültünk a legendás bolgár lemezjátszós-rádiós csodagéppel összekötött ZK szalagos magnó előtt és sorra vettük fel ezeket a műsorokat.”

Eredics Gábor: „Akkoriban már hallgattuk a belgrádi rádiót, ahol amúgy vegyes műsorok szóltak, de előfordult, hogy a sok művirág között remek eredeti dallamokra bukkantunk. Legalábbis úgy éreztük. Ez most népzene? Vagy valaki szerzeménye? Merthogy nálunk ennek nem volt szakirodalma, mint a magyarnak, ahol az iskolában megtanították nekünk, hogy melyik népdal új stílusú és melyik régi. Az Akácos út esetében, ugye, nem kell kinyomozni, hogy az népdal vagy nóta, mert azt mindenki tudja. Amikor először hallottam Csorba János bácsit a Mezők, falvak éneké-ben székit énekelni, ösztönösen ráéreztem, hogy ez az igazi. Emlékszem, lóhalálában átbicikliztem Misihez a falu másik végébe, remélve, hogy felvette, mert neki volt hozzá magnója. Ahogy Bársony Mihály bácsi tekerőjátéka is így lett meg. A szerb dallamoknál viszont állandóan észnél kellett lennünk.”

A belgrádi rádió népzenei magazinjai tehát fontos inspirációs forrásnak számítottak a Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekar tagjai számára. Akik viszonylag hamar eljutottak a saját zenekari számokig. A pomázi táncegyüttes műsoraiban akkoriban gyakori volt, hogy amíg a táncosok két rész között átöltöznek, addig a zenekar húzta... az időt. Ezt a fajta alibizenélést a kezdetektől méltatlannak érezték, ezért arra gondoltak, hogy az átkötő zenekari számokat mívesre csiszolják. Lehetőség szerint nem „berheltek” bele a zenébe, csak a fülüket és az ízlésüket használták. Amikor pedig az 1976 tavaszi Tolna-Baranya turné során a felsőszentmártoni fellépésen úgy tűnt, hogy a zenekarnak nagyobb sikere van, mint a táncosoknak, rájöttek, hogy jó úton járnak.

A zenekari repertoár persze évek alatt forrta ki magát. Hogy mit játsszanak, azt az indulásnál egy-két hónapig Nyári Ivántól tanulták meg: egyrészt azokat a zenéket, amelyek a tánccsoportban a koreográfiákhoz kellettek, másrészt azokat a dallamokat, amelyeket a szerb közösségben hallottak. Ezek egy részének aztán utánanéztek, felkutatták azok eredeti (vagy annak gondolt) változatait, kerestek hozzá megfelelő hangszereket.

Annak, hogy az 1977-es „Ki mit tud?”-on a kategóriájában végül győzedelmeskedő Vujicsics együttes egyáltalán elindult a televíziós vetélkedőn, voltaképpen egy tanácselnöki vagy párttitkári tiltás volt az oka. Az első években ugyanis még a pomázi művelődési házban próbáltak és tartották a hangszereiket, ahol annak ellenére nehézkesen ment a soruk, hogy Nyári Iván édesanyja ott dolgozott. A próbalehetőségért cserébe bizonyos ünnepi eseményeken elvárták tőlük, hogy fellépjenek. 1976. május 1-jén viszont táncházas elkötelezettségük volt, mire a művelődési ház úgy reagált, hogy elzáratta a hangszereiket.

Ezt a hatalmi gesztust érthető módon zokon vették, és mivel a kapcsolatfelvétel a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtárral (PMKK) már 1975 októberében megtörtént, döntést hoztak, Szentendrén folytatják. Megyei művelődési ház lévén amúgy is tágabbak voltak a lehetőségek, úgyhogy egyből kaptak állandó próbatermet, plusz mellé annyi pénzt, hogy az első komolyabb hangszereket megvehették maguknak.

De nemcsak ezért vett ekkor új lendületet a zenekar pályája, hanem azért is, mert a PMMK-ban az egyik népművelő, Kendefi Judit jelezte nekik, hogy az év végén kezdődő „Ki mit tud?”-sorozatban immár önálló népzenei kategóriát állítottak fel. Így nem kell bűvészekkel, hastáncosokkal és artistákkal együtt versenyezniük (amire annyira nem vágytak). Úgyhogy beneveztek.

Ekkor már szükségét érezték, hogy a Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekar helyett egy, a céljaikhoz kifejezőbb nevet keressenek, aztán 1976 őszén – több mint egy évvel Vujicsics Tihamér halála után – döntöttek úgy, hogy – mintegy folytatván népzenei tevékenységét – felveszik a nevét. Így legalább magyarázni sem kell, hogy milyen zenét játszanak. Előtte persze kikérték a család engedélyét, és Vujicsics Tihamér özvegye, Kovács Rózsa, illetve testvére, Sztoján egyaránt boldogan járultak hozzá.

Vujicsics együttes néven először 1976 októberében a Szombathelyi Tanárképző Főiskola klubjában léptek fel. A sors fintora, hogy ezen az eseményen az épp sorkatona Eredics Kálmán nem vehetett részt, úgyhogy Barnás András – ma a Vujicsics Tihamér Zeneiskola tanára – ugrott be bőgőzni helyette. Miként szó esett róla, ez amúgy is nehéz időszak volt a zenekar életében, hisz olyan is előfordult, hogy egyszerre hárman szolgálták a hazát. Aminek persze megvolt az a pozitívuma is, hogy erősítette a zenészek sokoldalúságát, hiszen így gyakran kényszerültek arra, hogy egymást helyettesítsék.

Eredics Kálmán: „Azon a bizonyos szombathelyi tanárképzős koncerten a katonaság miatt nem lehettem ott. De ebből az időszakból emlékszem, hogy 1976 májusában egy elegáns KÓTA-rendezvényen Szolnoki Gyula, a Magyar Rádió népzenei osztályának riportere kérdésére Gábor és Misi rutinosan, kerek mondatokkal válaszolt, majd amikor Feri felé fordult és megkérdezte, hogy »és a tamburán milyen érzelmeket lehet kifejezni?«, Feri a legnagyobb természetességgel csak annyit válaszolt: »hát, mélyeket«.”

A „Ki mit tud?” első járási fordulóját 1976. december 5-én a Duna-parti Művelődési Házban – akkori nevén „Barlang”-ban – tartották. Csiba Lajos rádiós zenei szerkesztő zsűrizte a versenyt, ahol simán továbbjutottak. Ahogy a következő fordulókon is. Az elődöntőben a Rokka együttessel és a Békésszentandrási Pávakörrel szemben bizonyultak jobbnak (ahogy Petrovics Emil fogalmazta: „a Vujicsics együttes technikai tudása, hangszerismerete, együttjátéka és stiláris tisztasága a legérettebb a három versenyző közül”). A középdöntőben a szegedi Opera Színpaddal kerültek össze – addigra valahogy mégiscsak eltűnt a népzenei kategória –, és a zsűri szerint a maga műfajában a Vujicsics volt a meggyőzőbb. Már erre készülve merült fel bennük, hogy „na, de mi lesz, ha továbbjutunk?”. A középdöntő és a döntő között ugyanis egyetlen hét állt rendelkezésre, hogy begyakoroljanak valami újat, és mikor erre ráeszméltek, azonnal belekezdtek a Kalino oro kidolgozásába. Ezt a számot azóta is gyakran előadják, persze régóta más hangszerelésben. Az 1977. április 2-i döntőben pedig – ahol a zsűriben olyan szaktekintélyek ültek, mint Major Tamás, Szinetár Miklós, Pernye András, Petrovics Emil és Vásárhelyi László – Csider István citerással versengtek, és a Kalino oro olyan hatásosra sikerült, hogy a kategóriájukban őket hirdették ki győztesnek.