Áldj meg minket, Istenünk…
Bergics Lajos
liturgikus CD-jéről
Halmos Béla emlékének
Támogatja
az Emberi Erőforrások Minisztériuma
BBTCD04,
2018
Ne a változástól, az állandóságtól félj! –
mondja Lao-Ce. Csak az ökör következetes – tehetném még hozzá.
Sokáig azt
tartottam, hogy a liturgikus zene állandó, megmásíthatatlan, így hozzányúlni is
tilos. Az évszázadok során kialakult dallamok (és előadásmódok) jók, nincs
szükség változtatásra. Véleményemmel nem voltam
egyedül, számos liturgikus zenei kísérlet kapott rossz kritikát, egyesek
egyenesen ördögtől valónak tartották a hagyománytól való elszakadást, azaz
a szokatlan hangszerek, a korábbitól eltérő zenei felállások megjelenését.
Persze, az ellenzőknek gyakran igaza volt, mert szólt a templomban ez is
meg az is. Pedig oda csak a legszebb való.
Eszembe jut,
amit Pál Pista bátyánktól, a hiteles emberek egyik utolsó
képviselőjétől hallottam, aki hatalmas hite ellenére nem járt
templomba. Mert a templomban hideg van, és ő mindig megfázott. Egyébként pedig:
„Egy pásztorember nem jár sehova
ilyenekbe, hanem kint a legelőn. Mondta édesapám, akárhol vagytok, akármőre, akármilyen nagy bajba vagytok, ha kocsmába,
ha lagziba, ha fájdalomba, imádságot ne felejtsétek el.” Így kapcsolódik a
templomi szertartás a paraszti léthez: nincs szakadék, de lépcső sem, minden mindennel összefügg
és azonos tőről fakad. Szívből jön a mulatás, a sírva vigadás és
az Isten dicsőítése is.
Bergics Lajos 2014-ben
Bergics Lajos
egy misét rögzített CD-n, a zenei anyag nagyrészt az ő alkotása. Ahogyan
ezt tőle elvárhatjuk: az alap a magyar népzene, de vannak áthallások a klasszikus,
elsősorban 20. századi egyházi zenéből is. Mindez együtt olyan magas
minőségű, éteri, szép muzsika lett, amit bátran meghallgathatunk
lelkünk tisztítására – de szemlélődéshez is.
A katolikus
szentmise állandó és változó részei szólalnak meg kitűnő
előadásban, valamint néhány Mária-éneket és más paraliturgikus
zenei elemet. Nem a népzenei előadásmódot halljuk, sem a kántoroktól
megszokott, gyakran feleslegesen elmagasztosult klasszikus zenére hajazó
stílust. Itt Bergics saját hangja szólal meg, a
népzenei világban nagyon régen jelen lévő, hol elbújó, hol megint
előkerülő, ám folyamatosan nagyon igényes muzsikusé. Feltételezem,
saját fohászát írta meg, és gyanítom, hogy kérése oda is került, ahova szánta.
Ezen a lemezen
népzenét is hallunk Bergics saját dallamai mellett,
de olyan szerencsés kezű összeállításban, hogy az igényesen megírt szöveg
nélkül is megértjük: Isten mindenütt ott van, ahol őszintén muzsikálnak. A
kezdő dallam, az introitus egyenesen Székelyföldről
jön, más esetben táncolni szoktak rá.
Berecz András
A felvételeken
halljuk énekelni Berecz Andrást is. Másik bölcsesség lehetne, hogy aki
valamiben jó, az mindenben az. Ez sem igaz általánosan. De Berecz András
nemigen nyúl mellé. Jó mesélésben, anekdotázásban, éneklésben – és úgy
tűnik, jó az egyházi zenében is. De mellette megszólal még néhány kevésbé
ismert hang is: Takács-Nagy Jázmin, Gráf Vivien, Bogárdi
Aliz és mások, valamennyien kitűnő stílusban, úgy, ahogyan a
templomban énekelni kellene. Nem erőltetett, hagyományhű népies
stílus van itt jelen, hanem a szövegre, a mondanivalóra figyelő
előadás: imádság.
Takács-Nagy Jázmin
Ki kell emelni
Takács-Nagy Jázmint, akinek remek, jól érthető szövegmondással társuló,
ízes énekhangja egyúttal mélyen alázatos, hajlékony, tiszta és szépen
csengő. Kitűnő a zenei kíséret is, pontosan annyi, amennyit a
szólóénekek kívánnak és elbírnak. E szép összesimulás előállításában
nyilvánvalóan nagy szerepe van a hangmérnöknek, Schulteisz
Gábornak is. Szép a CD külső megjelenése is: Bergics
Balázs kevéssel is sokat mondó fotója, valamint a belső borítókon
található, ajánlott hangzatkísérettel ellátott kották is mind segítik a hasznosulást.
A II. Vatikáni
zsinat híres Sacrosanctum Concilium
kezdetű konstitúciója így rendelkezik a nemzeti zenék liturgiába való beemeléséről:
„Mivel sok országban, főként a
missziós területeken megvan a nemzeteknek a maguk sajátos -- mind a vallási,
mind a polgári életben nagy jelentőségű -- zenei hagyománya, meg kell
becsülni és meg kell adni neki a megfelelő helyet vallási érzületük
ápolására, és az adottságaikhoz alkalmazott istentiszteleten...
Ezért a misszionáriusok zenei képzésében
komolyan kell gondoskodni arról is, hogy amennyire csak lehet, ápolni tudják az
adott nép hagyományos zenéjét mind az iskolákban, mind
a szent cselekményekben.” Bergics Lajos
is ezt teszi.
Hogy kell-e új
egyházi zene, vagy maradjunk a régieknél, eldönthetetlen. Ám hogy mi az új, és
mi a régi, már nem olyan egyszerű kérdés. Nemrég került a kezembe Dobszay László[1]
gondolata erről: A dodekafónia
aligha lesz népénekké. Viszont az a zeneszerző, aki nem hordja fülében a
dodekafónia és más vívmányok élményeit, értékes, korszerű zenét írni nem
tud. De megszűntek azok a szoros és zárt közösségek is, melyek a szintézis
közegei voltak a gregorián zene kicsiszolódásakor éppúgy, mint a klasszikus
magyar népdal kiformálódásakor. Nem újabb bizonyíték-e ez arra, hogy a
"keresztény egyház saját zenei nyelvének" (vö. Liturgikus Konstitúció
116. §.) kialakítása convenientissimo tempore, a legalkalmasabb időben történt. Olyan
korban, amikor a magas művészi érték és a közösségi érvényesség még
egyesíthető volt. Vajon nem következnek-e ezekből az
elemzésekből világosan a tennivalók, éppúgy, mint Bartók és Kodály számára
következtek a népzene mint "par excellance magyar klasszikus zene" (Kodály)
felfedezésekor? Hiszen a dallam mindig velünk marad, s teljes lélekkel újraénekelhető,
amint Bach mindig újrajátszható. Az "új ének", amit énekelnünk kell,
nem mindig az, amit tegnap komponáltak. Ágoston magyarázata szerint az "új
ének" az az igaz, hiteles ének, amit az "új ember", a megújult
és a szeretetben szüntelenül megújuló ember énekel.
Régi és új
éneket hallunk egyidőben ezen a lemezen. Nem is tudom, mikor örültem
ennyire muzsikának legutóbb...
Dr. Fehér Anikó