A kötet, amely az OMIKE, az
Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület történetét mutatja
be 1909-es megalakulásától 1950-es megszűnéséig, eddig fel nem tárt gazdag
forrás- és dokumentumanyag közlésével járul hozzá XX. századi történelmünk egy
eddig kevéssé ismert területének megismeréséhez.
Ennek során számos kérdésre
választ kapunk: például hogy mi a kapcsolat az OMIKE és Hevesi Simon rabbi
között?
Hogyan sikerült egy többezres
taglétszámú zsidó kulturális egyesületet létrehozni a 20. század első
éveiben?
Volt-e a numerus claususra
valamilyen válasza a zsidóságnak?
Milyen szerepet vállalt az OMIKE
életében a nagyiparos Buday-Goldberger Leó?
Hogyan működött az első
zsidótörvény nyomán létrejött színészkamara? Mi lett a sorsa a tervbe vett
többi művészeti kamarának?
Mi volt az OMIKE
Művészakciója, és mik voltak ennek kulisszatitkai?
Ki volt Ribáry
Géza? Ki volt Bánóczi László? És ki volt Csergő
Hugó? Kik voltak azok a művészek, akik időleges menedéket találtak a Goldmark Teremben?
Találtak-e az állástalanná vált
zsidó művészek bármiféle lehetőséget hivatásuk folytatására 1939
után?
Hozott-e valódi új kezdetet az OMIKE-nek a felszabadulás utáni időszak?
Mindezekre a kérdésekre és sok
másra próbál választ adni ez a kötet hatalmas képanyaggal, könnyen használható
jegyzetapparátussal, alapos bibliográfiával és kislexikonként is használható
névmutatóval.
Részletek
a könyvnek a Művészakciót ismertető részéből. A zenei programokról:
8.4
Zenekari estek
Tallián Tibor Magyar zsidó zeneszerzők bemutatói
1940–1944 című tanulmányában így fogalmaz:
1939
májusa után, mikor életbe lépett az úgynevezett második zsidótörvény, rendelet
vagy jogszabály nem zárta ki zsidók és zsidónak minősülők személyes
megjelenését a polgári nyilvánosságban, és nem tiltotta szellemi termékeik
publikálását sem. Mégis, a hivatalos vagy félhivatalos zenei életből
legkésőbb 1940 őszén kiszorultak a zsidónak minősített
szerzők művei, lettek légyen élők vagy holtak, magyarországiak
vagy külföldi honosak. Ez a múlt egyes életműveit jellegüktől
függően más-más mértékben sújtotta. Mendelssohn neve továbbra is
fel-feltűnt a hangversenyműsorokon; műveit nagyrészt olyan
vállalkozói együttesek szólaltatták meg, mint Komor Vilmos névtelen szimfonikus
zenekara, vagy a Budapesti Hangversenyzenekar. Mahlert viszont a közületi
zenekarok bojkottja teljesen elhallgattatta, hiszen a többnyire ad hoc
összeállt magánzenekarok erejéből aligha futotta arra, hogy előadják
óriásszimfóniáit, amelyek a közönség körében ekkor még nem örvendtek széles
körű népszerűségnek. […] Ami a zsidó vagy zsidónak minősülő
kortárs magyar honos szerzőket illeti, [1940] őszétől kezdve a
zsidó szerzők megszűntek létezni a nagy zenei nyilvánosság számára.[1]
1939 és 1944 között
összesen 172 hangversenyt rendeztek a Művészakció keretei között. Nagyon
sokszor megismételt koncertekre került sor, tehát kétszer is megtelhettek a
termek, ha volt igény ugyanarra a műsorra. 1939-ben és 1944-ben 9-9, a
többi évben 32-41 közötti hangversenyműsorral működött az OMIKE
Művészakció zenei, illetve hangversenyprogramja. A zenekari hangversenyek
száma háromszorosa volt a kamarakoncertekének. 1940-ig majdnem minden zenei
rendezvényt a Hollán utcai koncertteremben tartottak,
1941-től pedig ezek is a Wesselényi utcai Goldmark
Teremben kerültek megrendezésre. Az egyes alkalmakon összesen 200-nál több
zenekari tag, szólista, énekes, karmester lépett fel. Az előadások
megszervezése annál is nagyobb feladatnak bizonyult, mivel nem „használhattak”
nagy létszámú zenekart, már a hely (pontosabban a helyek) szűk volta miatt
sem. Egyes források szerint némely produkciók esetében pedig kisegítőket –
akár nem zsidókat is – igénybe vettek.
1939. november 14-én szólaltak meg
hangszerek először a Hollán utcai kultúrteremben.
A zenekart Somogyi László dirigálta, az első zeneszám Vivaldi Concerto grosso négy szóló hegedűre és zenekarra című darabja volt. A szünet
után az akkor tizenöt éves Starker János játszotta
Boccherini Gordonkaversenyét. Még
abban az évben több hangverseny megrendezésére került sor. Olyan jelentős
művészek léptek a dobogóra, mint Adler Viktor
hegedűművész, Herz Lili zongoraművész,
Relle Gabriella, Ney Dávid
és Fehér Pál operaénekesek. A zenekari esteket felváltva vezényelte Sándor
Frigyes, Somogyi László és Fraknói Károly. Relle Gabriella, aki később számos opera női
főszerepét játszotta el a Művészakcióban, így emlékezett Lévai
Jenő könyvében:
xxx
Ami a kortárs magyar szerzők bemutatóit vagy
akár egyszerűen műsorra tűzését illeti, az 1940/1941-es és az
azt követő évadban a bérletben meghirdetett 12 (másnap megismételt)
hangverseny pontosan felének műsorára vették fel valamely kortárs honi
szerző művét. Bartók és Kodály mellett ez minden esetben zsidó
szerző darabját jelentette.[2] Az 1942/1943-as évadban a
bemutatók száma radikálisan csökkent: a munkaszolgálat bevezetése után alig
lehetett új zenét játszani, hiszen a kicsiny létszámú gárdát, mely a művet
betanulta, minduntalan szétzilálták a behívók.[3]
Már az első évadban megjelentek a szólistákra épített estek.
Ilyen volt márciusban Herz Lili és Győri Pál
közös hangversenye, majd Fischer Annie önálló estjének bemutatója 1940
májusában Beethoven műveivel. Egy másik műsorfolyam beindulását
jelentették a szerzői estek, mint a Goldmark-est és a már említett Strauss–Lehár-est.
A zenei programok között már ebben az időszakban is akadt olyan, amely
kilépett a szokásos helyszínekről. 1940. május 2-án a Dohány utcai
zsinagógában Händel Joshua
című oratóriumát mutatták be, a PIH rendezésében. A „kenyértelenné vált
művészek javára” rendezett hangversenyen a szólisták szerepét az OMIKE
Művészakció művészei (Brand Hanna, Radnai
Erzsi, Ernster Dezső és Fehér Pál) töltötték be.
Erre a hangversenyre az Újság híre
szerint szabadon lehetett jegyeket váltani.
Az 1940–1941-es zenei évad az előzőhöz hasonló
szerkezetben folytatódott. A szólistákra épített, jutalomestként is felfogható
zenekari estek között 1940 decemberében rendezték meg Herz
Lili és Ernster Dezső közös hangversenyét. 1941
májusában, szinte programszerűen, négy szólista estje következett: Halmos
György zongoraművészé, Ernster Dezső
énekesé, Horváth László gordonkaművészé, valamint Lendvay Andor
operaénekesé.
A különlegességeket sorra véve, 1941 januárjában Reschofsky Sándor zongoraversenyét a szerző
előadásában hallhatta a közönség; februárban került bemutatásra egy másik
kortárs, Kadosa Pál Brácsa-concertinója[4]
Lukács Pál közreműködésével; a márciusi Beethoven-esten négy
hegedűszonáta hangzott el; áprilisban volt az olyan fiatal tehetségek
estje, mint Schneider Hedvig (zongora), Halmos György (zongora), Román István
(hegedű), Starker János (gordonka). És még egy
kortárs: Weiner Leó II. Divertimentója
április első napjaiban került műsorra. Természetesen a különleges
koncertek között kell számon tartani azt a májusi Bach-estet is, amelyen Ribáry Géza – a Művészakció vezetője – játszotta
a c-moll kétzongorás versenyművet a jó nevű fiatal
zongoraművésznővel, Jámbor Ágival.
Az évadban színre került még egy Händel-mű, a Júdás Makkabeus (akkori írással: Juda Makkábi). A Dohány utcai zsinagóga padsorai zsúfolásig
megteltek. A hangversenyen Ribáry Géza
bevezetője után Weiner László vezényletével szólalt meg a mű, és
különlegességként a Szombathelyi Collegium Musicum 80
tagú kórusa lépett fel az OMIKE művészei mellett. A hangverseny
jótékonysági célt szolgált, és belépőjegyeket, amelyek ára 1 és 6
pengő között változott, bárki vehetett, nem csak az egyesület pártoló
tagjai,[5]
más szóval zsidók és nem zsidók egyaránt.
1941 őszén–telén viszonylag kevés zenei produkció zajlott.
Igaz viszont, hogy a Goldmark Terem helyszíne lett
egy hazai zenetörténeti eseménynek: 1941. december 8-án itt zajlott a
magyarországi ősbemutatója Bartók Béla Divertimento
vonós zenekarra című
művének, Sándor Frigyes vezényletével. A darabot igen nagy elismeréssel
fogadták a hallgatók:
A
magyar hangulatú, színes hangszerelésű háromtételes mű valósággal
magával ragadta a közönséget, melynek lelkes tapsaira meg kellett ismételni a
harmadik tételt.[6]
Folytatódtak a korábban bevezetett, „rendkívüli”-nek minősített előadások is, mint például a
Lehár-revü 1941 karácsonyán. 1941-ben kezdődött meg a fiatal és rendkívüli
reményekre jogosító Weiner László sikersorozata (néhány évvel később a
holokauszt áldozataként fejezte be életét), 1942 pedig az ő éve lett.
Rögtön az év elején, januárban bemutatták Concerto
című, a kultuszminisztérium jutalomdíját 1941-ben elnyert ] szerzeményét, majd áprilisban egy újabb győztes
pályaműve következett: Szonáta
violára és zongorára. Februárban
szintén kortárs zeneszerzők műveit adták elő a hangversenyeken,
Szelényi István megzenésített Márai-versét Kraszner
Kató énekelte a zenekar kíséretével, majd közkívánatra a zenekar újból
előadta Bartók Divertimentóját.
A mű meghallgatására, amelyet ekkor csak a Művészakció keretében
játszottak, „zenei életünk sok kitűnősége jelent meg” – számolt be a
sajtó a különleges eseményről.[7]
De újra meg újra szerepelt Starker János is, akkor
éppen Fischer Sándor karmester vezénylete mellett. Két hangversenyt is
rendeztek a hosszas betegségből felépült kitűnő Fehér Pál
tiszteletére, számos művész közreműködésével. Az év első felében
viszonylag sok szólókoncertre került sor, így például Sándor Renée (zongora) és
Rózsa Vera (ének) közös hangversenyére, ugyanígy Rauchwerger
Lili és Ernster Dezső tartott az
előbbiekkel azonos műfajú közös hangversenyt. A sort hosszan lehetne
folytatni. Bővült a műfajok száma is, 1942 tavaszán volt még
hangverseny vonósnégyes közreműködésével, bemutatkoztak ifjú tehetségek,
közöttük a tragikus sorsú Eiser György. Júniusban
újra sor került jazz-matinéra.
A 1942 őszén kezdődő évad az egyre jobb zenét
játszó Ajtai–Adler-vonósnégyes koncertjével indult. A
zenei produkciók közül ki kell emelni a Kodály-estet, amelyet a zeneszerző
hatvanadik születésnapjának tiszteletére rendeztek. (Kodály Zoltán rendszeres
látogatója volt az OMIKE Művészakció rendezvényeinek, feleségével, a
zsidónak minősülő Sándor Emmával együtt.[8] )
1943 első félévének hangversenyprogramja a már kipróbált és bevált
nyomvonalon haladt tovább. Januárban az egyes művészek sajátos
„jutalomjátékaival” kezdődött a zenei program. Először egy hármas: Gödry Kató, Herz Lili és Horváth
László hangversenyestjére került sor, majd Rózsa Vera és Dénes Vera estje
következett. Az év első felében további hasonló rendezvényekre került sor Ernster Dezső, Revere Gyula
és Fehér Pál fellépésével. Domináltak a zenekari hangversenyek, amelyek
megszilárdulását elősegítette a nagyszámú kitűnő zenész
jelenléte. Sor került a hagyományosnak mondható Jazz-matinéra is. Az 1943-ban a Goldmark
Teremben üzembe állított hűtőberendezés lehetővé tette Ungár Imre koncertjeinek nyári megtartását.
A komolyzenei programok utolsó, befejezetlen évada 1943
novemberében kezdődött meg. A zenekari esteken ekkor többször eljátszották
Bartók Divertimentóját, amelyet a
Művészakció közönsége nem szűnt meg szeretni
Még néhány zenei estre sor került 1944 első hónapjaiban is.
Ezek is tartogattak meglepetéseket: februárban bemutatták Kelen Hugó új
szerzeményét, a Zsoltár a Mindenség szeretetéről című
kantátát. Ehhez egészen komoly apparátusra: szólistákra, vegyes karra,
zenekarra, szavalókórusra volt szükség. Kelen Hugó olyan komponistaalkat volt, aki nyíltan
és érzelmesen reagált a kor kihívásaira. 1943-ban mondotta az őt
kérdező újságírónak :
Ma
nem elég, ha valaki valami szépet alkot, az sem elég, ha valami érdekeset alkot
– ma igazat kell alkotnia, és százszorta fontos ez a zsidó művésznél, mert
hiszen tőlünk, alkotóktól számon kérik majd ezt a mai periódust, amellyel
nekünk az igazság vértezetében kell szembenéznünk.[9]
Az utolsó zenei előadást 1944. március 16-án tartották. A
Művészakció zenekarát Sándor Frigyes vezényelte, a műsoron
Mendelssohn, Schubert, Mozart, Haydn művei szerepeltek, valamint – még
utoljára – Kadosa Pál új darabja.
A komolyzenei előadások mellett szót kell ejtenünk azokról az
alkalmakról, amikor – főként a vidám műsorokban – zenei betétek
szólaltak meg, vagy amikor zenei kíséretre volt szükség alapvetően prózai
előadásokban; s ne feledkezzünk meg a már említett jazz-produkciókról.
Zenészek, énekesek fellépése a különböző műsorokban teljesen
megszokott volt. Egyfelől gyakran volt szükség, főként 1939–1940-ben,
zongorakíséretre, és ezeket a karmesterek vagy korrepetitorok végezték, például
Fischer Sándor, vagy Fraknói Károly. 1940–1941-ben a vidám
műsorokban gyakori volt a Pallós Ladies vokáltrió fellépése (a trió vezetője Pallós Tibor, a
fellépő énekesnők 1941-ben Darvas Ibolya, Somogyi Piroska és Surány
Erzsébet voltak).
A
magyar jazz története szempontjából a legjelentősebb műsorra 1943.
április 25-én került sor, amikor a Goldmark Teremben
a jazzmatinén a 12 tagú jazz-zenekart Szamosi Buli vezényelte. Feltehetően
tiszta jazzt, vagy hot dance muzsikát játszott Kállay
Ottó harmonikaegyüttese…[10]
