„esszé”
A. Gergely András
Kortárs elégia a
közérzethez…
Képzeljünk
el a hangot, amely mozdulatot inspirál…, majd a
hangsort, amely tervezhetővé teszi mindezt vagy áhíthatóvá – s nevezzük
legott táncnak… Gondoljuk el a mozgásos késztetést a zenei mondat révén, az
akkordot az akusztikai és befogadási környezet formájában, vagy a dalt, amely
hatni képes rövid vagy akár hosszú közlendőként, harmóniákat igénylő
és kiteljesítő szándékként.
A
képzetes beszéd persze akkor meghatározóbb, ha illusztráljuk is… Egy szakrális
kihívás és egy sámántudatos repetitív dobhang állandósága, vagy egy anyagtalan
fohász mély tónusú akusztikája egy kora-gótikus templomban, esetleg Debussy La mer hullámzásai vagy Stravinsky Tavaszi áldozat-a (inkább leírásra,
verbális közlés céljára kevésbé romantikus-impresszionisztikus,
de annál dinamikusabb) üstdobütéseinek ritmikai közlendője talán
olyanokban is visszhangot képes csiholni, akik nem élnek a zene áldásaival
mindennaposan. „Csak” valamiféle nevelés eszközei, „csak” a társadalmi
kommunikáció gesztusai, „csak” a társas közlésmódok mentális tartományát
ízig-vérig átható szándékok hordozói… – amelyek korántsem csak „tanulnivalók”,
hanem kölcsönhatások, érintések és kérdésfeltevések arculatai kötődnek
hozzá. Stílusok, irányzatok, nevelési és érzékenyítési elemek, zenei oktatásban
vagy muzikalitási kezdeményekben lehetséges tónusok inkább… Hallhaló
közérzetek, kottázható érzületek, a lét dinamikáinak partitúrái.
Csupán
az az élmény jutott eszembe, ahogyan gyermekem a körzeti zeneiskolában
furulyával, hegedűvel, zongorával küzdött, egyre kevésbé tűnve kimondott
„tehetségnek” egy zenész/zenélő családban, ami már kínos volt szinte.
Aztán később „rajtakaptam”, amint a világzenei kultuszokból többet is,
divatos énekesek (főképp a sztárolt amerikai szupernőcik) dalait
éjjel-nappal hallgatja, szövegeiket fejből „tolja”, ritmusaikra saját
testbeszédet alakít ki, sőt test-éneket, egész közléstartományt. S húsz
évvel később elnézem unokáim végtelen tánc-készségét, ugyancsak egész
világsláger-listányi szövegbefogadó kapacitását, 6-8 éves kori komplex muzikalitási
kibontakozását… Valami és valahol elromlott. Vagy épp megjavult? De hol és mi…?
A
legközhelyesebb bulvár-témák és ducisodó anyukák játszótéri pletyózásának
fő tárgya szokott lenni „a gyerek zeneiskolai szereplése”..., a szolfézs nyűgje, a „valahol valami” nincs
rendben állandósult élménye. S innen kalandozott el részbeni válaszom –
valójában inkább félhangosan kimondott kérdésem – irányába mindaz, amit
impresszióként magamban fölépítettem. Ennek pedig alapkérdése
úgy hangzik: ha egyszer a zenei nevelés a zenei kultúrák és tudásátadási
folyamatok oly problematikus eleme tud lenni, amilyen…, miképp lehet akkor
ehhez gyakorlatias eszközt fabrikálni abból, ami amúgy is közkézen forog, ami
divatos, ami „kultuszt” formál (nem a kultikus, hanem a sikerképes változatban!),
s amit így mint „ellenkultúrát” nevezhetünk csak meg, mint kamasz koromban a
gitározást, meg a „je-je-je” kínos modorosságát…, meg
például Kodály erről való vélekedését? Mert ha mindez
harmonizálható lenne a más korosztályok másképpen beszélt „nyelvével”, zenei
közlésmódjával, akkor mennyivel készségesebb lehetne minden ifjú ember a zenei
fogékonyság érdemi kiélésére. Avagy, akár önmaga kiteljesítésére, a zenei
élmény minél komplexebb átélésére és tartósítására.
Válaszom
erre nincs, ez most nem „zenepedagógiai módszertani” okfejtés…,
s nem is lehet talán „egyetemesen” érvényes metodológiát kialakítani élő
emberek közvetlen kölcsönhatása, korszakok és stílusok közötti áthallások
pontosabb ismerete és „esettanulmányi” szintű érdemi végiggondolása
nélkül. Mindössze annyi kúszott át a szemem előtt, amennyi néhány
„divatos” dalban megfogalmazódik, azokból kihangzik, vagy csak visszajelzést
vár (és érdemel ki) a figyelem, a „lájkolás”, a
lehetségesen reflexióra kész személyiségekből.
A
„talány” tehát állandósult kérdést rejt, s a zenepedagógusok megannyi
hozzáértő válaszát, metódusát is tükrözheti, mégsem objektíven közös a
kihívás és a próbatétel, így a metódus sem lehet univerzális… De talán lehet
kísértés, a kor hangja, a meggyőzés helyett a sejtetés eszköze, a
koreszmék szónoklata helyett a kor üdvözlése, máskor átélése, olykor búcsúja is.
Búcsú a helytől, mint a Költészet
popritmusban… szertartás zenéje az Akvárium színpadán,[1]
melyben a korábbi léttel és élethelyzettel „leszámoló” távozás, az örökség
tovahordozása és a lemondás szomorú kényszere szólal meg performanszként…, vagy az Én és a megbánó lelkiismeret hangja Erdős
Virág: Én vétkem… esetében,[2]
amelyben a szocialitás és a szolidaritás közérzeti hiányai szólalnak meg a
felelős gondoskodás elmaradt élményéről…
Csupa kortárs érzület, melynek
kifejezésére a „populáris” zene mindig is kész volt, sőt mindig is
„felkent” volt, s mindig is rátukmált kényszerből vállalta a pszichés
terhek továbbhurcolt állapotának látszatmegoldását… A látszatszerűt,
elsősorban is azért, mert a mélyen dúló hiány, az élménynélküliség csak
ritkán termi a harmonikus választ (igaz, akkor meg korszakra szólóan,
tündöklően – mint például az emlékezetes Buena Vista Social Club
esetében láttuk),[3]
vagy az amerikai blues történetének
tükrében ez is így jelenik meg (hasonlóképpen a névtelen sötétségből a
világszínpadokig), vagy a fado kultuszának tartós
fennmaradásával igazolhatóan. De ha a másik világ-véget nézzük is, a gamelán balinéz változata, a
kerengő dervisek nyolcszáz éves tánchagyománya
mint akusztikai örökség és rituális élmény a maga mozgásos fohász-jellegével
hasonlóképpen a lét megtapadtságával szembeni elutasítás és a Magasságosnak
áhításából fakad.[4]
Ezek tradicionális mivolta és populáris változataik sem kevesebbek, mint egy
zeneiskolai szolfézs-óra, csak mások. A másság élmény-előnyével viszont
élni is lehetne…
Kérdésem, dilemmám mármost
(rövidre fogva, zordabbra hangolva, de „peripatetikus” kalandra csábítva) nem
sokkal több, mint a találkozások lélektanának képzetével föltenni a kérdést:
vajon lehetséges-e, hogy a kortárs társadalom, kortárs világ népszerű
műfajokban és kultikus szeánszokban rendszerint megjelenő
változandósága, satnyulása, hitványodása ellenében
ugyane műfajban a választékos másságot, ennek (költői
kifejeződésekben amúgy is kínálkozó) akusztikus közléseit beemeljük a zenei
oktatás, az élményelsajátítás, az értelmezés tágabb tartományaiba?
Talán „csak” úgy, ahogy a Kodály
Center The American Folk Song Collection-jében a
katonává lett és háborúban ott veszett legényre emlékezve az elégikus dal is
mélyen hordozza a társas lét, a közösség, a szülő, a család veszteségét,[5]
vagy ahogyan ugyanezt a „zenefilozófiai” attitűdöt hordozza az egyházzenei
produkciók sokasága, Kodály korai műveinek egész galántai-nagyszombati
akusztikus háttere,[6] vagy
ahogy az antik görög zenefelfogás alapján a természetről való gondolkodás
intellektuális, érzelmi, lelki és társadalmi szintézis szólamaiban fogalmazódik
meg.
Valójában
– nem lévén zenepedagógus – csupán a zeneoktatási közhelyet hivatkozhatnám,
hogy a zenei gyakorlat bár régre nyúlik vissza, e hivatkozási alapja és a
családon belüli zenetanulás gyakorlata nem föltétlenül szülők zenei
hagyatékának folytathatóságát rejti magában. De ama felfogást, melyben a hang
és a mozgás a testben összegződik, s így ez válik „médiumává” az önkifejezésnek,
talán épp ennek sokfélesége okán egyedisége is főszerepet kap. S nemcsak
„anyanyelvi” értelemben vett örökséggé lesz, hanem a népzene, a zeneiség
környezeti öröksége révén olyan tónus-többletet is magára vesz, melynek
nyelvezete nem csupán a kapott-hozott múlté, hanem a kortárs jelené is. E
kortársiság nemcsak korosztályiság, hanem stiláris
tartomány is, melyben a kölcsönhatások korántsem egymás ellenében feszülő
okok következményei, talán inkább a lehetségességek egyik tartományaként
megnevezhető akusztikai terek. Ezekben pedig nemcsak a zenei óvoda,
zeneiskola, hangszertanulás, népzenei hagyománykövetés van jelen, hanem a
népszerű (értsd sikeres, visszhangot érdemlő) kortárs produkciók
hatása is. Sőt, ezek gyakrabban és erőteljesebben kínálják a „zenei
élmény” (Vitányi Iván által egykor elemzett) komplexitását. Akkor hát miért ne
lehetne, hogy az „ezt is elviszem
magammal” költői szándéka magába foglalhassa a zenei örökségesítés
olyféle elemeit, mint az akusztikai szféra „könnyű műfaj”, vagy
„divatos” zenék, „szórakoztató zenék” nyelvezete. Beleértve az örömszerzés
dalos, írott, énekelt vagy hangszerelt műfajváltozatainak sokaságát, amit
nem szoktunk zenei nevelési eszközzé tenni, vagy az akár antik epiko-lirikus előzményekig visszautaló, szomorúság
dominálta vágytartalmakat, amilyenek akár az egyházi énekek, akár a népdalok,
akár a megzenésített költészet megannyi rejtelmei között helyet kaptak és
kapnak most is.
Merthogy
a társas lét hiányérzeteit megjelenítő elégia, a kesergőre
emlékeztető és kiengesztelődésbe, vagy akár mulatósba forduló
előadásmód a reménytelenségről nemcsak a pillanatnyi korhangulat
tónusa, hanem a mindenkori zenei közlés nemek jó részére jellemző
sajátságosság is.
Persze
csak akkor, ha ezt a rangját nem elvitatjuk, hanem visszaadjuk, megbecsüljük,
éltetjük – értjük. Ellenkezőleg ugyanis magáról a zenei elégiáról kellene
később már elégiát zengedeznünk, s ez jóval nehezebb lenne…
A.
Gergely András 
könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális
antropológus, a politikatudomány kandidátusa, MTA doktora. MTA PTI tudományos
főmunkatárs, több egyetem óraadó oktatója, szerkesztő, kulturális
író.