Erich Kästner redivivus

A szerző kiadása, szakmai együttműködő:

Corvin Kiadó, Budapest, 2019.

2020-ban lesz száz esztendeje annak, hogy – két évvel az osztrák-magyar monarchiát kicsiny országgá zsugorító 1918. november 3-i kapituláció után – az „Ausztria-maradék” a Salzburgi Ünnepi Játékokkal gyönyörű és nemes kárpótlást kapott a történelem és a muzsika Urától. Mielőtt az ezt a száz, zenével átszőtt évet ünneplő, nem mindennapi értékű, gyönyörűen illusztrált könyvet és szerzőjét bemutatnánk, idézzünk néhány mondatot Helga Rabl-Stadler, a Salzburgi Ünnepi Játékok jelenlegi elnöke köszöntőjéből. A Max Reinhardt, Johann Strauss és Hugo von Hofmannstahl, mint „alapító atyák” kezdeményezése nyomán útjára indult világhírű eseménysorozatról Rabl-Stadler asszony így írt: „Az első »Jedermann« (Hofmannstahl huszadik századi misztériumjátéka, amely azóta is fesztiválnyitó!) előadás színpadát egy hatalmas, Salzburg melletti hadifogolytábor barakkjainak anyagából ácsolták. – Kell-e ennél kézzelfoghatóbb bizonyíték, hogy a Jedermann (Akárki) volt a béke első műve?... Kivételes zenei események gyönyörködtetnek, emberi gyarlóságoktól sem mentesen… Mindez a média kivételes figyelme mellett, hol dicshimnuszokkal, hol éles kritikával, néhol némi arroganciával fűszerezve... Különös öröm számomra, hogy dr. Székely György, aki hosszú évek óta [pontosan 27 esztendeje! P. É.] figyelemmel kíséri az Ünnepi Játékokat, ilyen mély tudással és érezhető szeretettel foglalta össze az ő saját Ünnepi Játékok élményeit!”

Igen, erről van szó: a szakértelem, a zene és a muzsikusok iránti okos rajongás és a finom irónia teszi olyan magával ragadóvá a belgyógyász, gasztroenterológus főorvos, zenei szakíró, hegedű- és klasszikus gitárjátékos, a Semmelweis vonósnégyes egyik alapító tagja új könyvének és összes zenei publikációjának minden sorát. Már a könyv címe is szinte Erich Kästner-i humort sugároz, célzással az 1964-ben forgatott, világhírű, de csak „édesszájúaknak való”, Oscar díjas filmmusicalre, az Ausztriában játszódó A muzsika hangjá-ra. Kästner azért is jutott az eszembe, mert a Székely könyv egyszerre elmélyült és humoros interjúit, portréit olvasva eszembe jutott egy 1938-ban publikált, viszonylag kevéssé ismert, felnőtteknek szánt regénye, amely Salzburgban játszódik, s csak akkor vált igazán ismertté, amikor 1956-ban filmet forgattak belőle, Salzburgi történetek címmel. Természetesen, az Ünnepi Játékok kulisszái között, zenei vándormotívumként az újra meg újra felcsendülő „Là ci darem la mano”-val, Don Giovanni és Zerlina híres kettősével.

Az impozáns, nem mindennapi képanyaggal, névmutatóval, ajánlott irodalommal, hang- és képfelvételek felsorolásával gazdagított könyvnek legszívesebben minden fejezetére felhívnám a figyelmet, most azonban egy-két olyan epizódra összpontosítsunk, amelyeknek magyar hangszeres- és énekművészek a főszereplői, illetve – elsőként – az Ünnepi Játékok egyik korszakára, amelyben, 1989-től a magyar származású Hans Landesmann lett a koncert- és gazdasági igazgató. Landesmann, a Hiba lenne zene nélkül élni című memoárkötet szerzője e szavakkal vallott zenei kötődéséről: „A háború alatt Magyarországon éltem, és Budapesten kezdtem el zongorázni tanulni. Egyik első felejthetetlen élményem a Városi Színházban Fischer Annie zongorajátéka volt Otto Klemperer vezényletével… A Fodor Zeneiskolában Fischer Annie egykori tanárától, Székely Arnoldtól is vettem órákat… Egyik fő célom (Salzburgban!) egy magyar programsorozat összeállítása volt, főleg a 20. század reprezentatív magyar zenéjéből… a közönség a produkciók többségétől el volt ragadtatva. A Ligeti- és Kurtág-koncertek sikere minden vállalkozásomat felülmúlta.”

Érdemes kiemelten odafigyelnünk Székely György könyvének Húsvétkor is fesztivál! Karajan magyar sajtófőnöke, Csobádi Péter című, 1994-es interjújára is, amely az elbeszélőnek és a kérdezőnek köszönhetően egyszerre drámai és mulatságos – mondhatni, megint csak „kästneri” módon idézi fel Karajan, közismert gúnynevén a „Jégtörpe” ellentmondásos életútjának egy szép, hálánkra méltó epizódját: „Máig sem értem, hogyan sikerült egy rongyos, pénztelen menekült zenészcsoportból Karajan és mások asszisztálásával egy jól működő, hosszú életű zenekart (a Philharmonica Hungaricá-t!) létrehozni. Nem értem, hogy egy magyarnak, akinek egy csak egy szál esőkabátja volt, egy nagy bank kifizetett százezer dollárt – ami akkor hatalmas vagyon volt – hogy osszam szét a zenekar tagjai között. Sándor András barátommal, a Rádiózenekar korábbi híres brácsásával úgy mentünk a pénzért, hogy táskánk sem volt. Egyszerűen begyömöszöltük a zsebünkbe.”

Jóval kevésbé szívet vidámító az Eötvös Péterrel készült beszélgetésnek az a részlete, amelyben egy 2016-os, nagyon szomorú, rekviemre emlékeztető hangulatú salzburgi ősbemutatót, az Eötvös Péter-Eszterházy Péter szerzőpáros Halleluja – Oratórium Balbulum-át idézi fel: „Én a teljes szövegnek mintegy 20 százalékát használtam fel, s ezen Péterrel is együtt dolgoztunk. Egy hétig nálam volt: én kiválasztottam a megfelelő részeket, amelyeket ő jóváhagyott… Nagyon fájt, hogy Péter nem érte meg az ősbemutatót: két héttel a salzburgi premier előtt hunyt el.”

Végül, de nem utolsósorban, ejtsünk szót arról is, hogy a pompás album szerzője a salzburgi couleur locale, a légkör érzékeltetésére is komoly, vagy éppen játékos figyelmet fordított, jóvoltából bepillanthatunk Mozart lakóházának „Táncmestertermébe”, vagy olvashatunk a piskótaszerű helyi édességről, a Salzburger Nockerl-ről, amely persze minden, csak nem „nokedli.” Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés” – hogy a város zenei ikonjával, Mozarttal, közelebbről a Szöktetés a szerájból egyik, gyakran citált mondatával köszönjek el. És azzal a reménnyel, hogy a muzsika hivatalos magyarországi fellegvárai mellett sok zenebarát is örömét, épülését leli majd ebben a könyvben.

Petrőczi Éva