Juhos-Kiss Eszter

Népdalénekléssel az afáziás betegek beszédtanításának szolgálatában

2019 áprilisában két fogorvos barátom – dr. Tihanyi István fogszabályozó szakorvos és dr. Bencze István szájsebész – felkérésére kezdtem el kutatómunkámat Budakeszin a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ Krónikus Utókezelő Osztályán. Megbízatásom arról szólt, hogy egy sztrók okozta agyi sérülés következtében afáziában szenvedő nőbeteget énekelni tanítsak, remélve, hogy a daloláson keresztül visszatérhet a páciens beszédkészsége.

Az ötlet, bár nem új keletű, hallottunk már ilyet, - pl. egy közismert magyar színész agyvérzés utáni beszédfejlesztésében is nagy szerepet játszott a zene - mégis kevéssé elterjedt Magyarországon, és valószínű a nagyvilágban is, emellett pedig elmondható, hogy a folyamatnak jelenleg még nincs kidolgozott módszertana. Feladatul tűztem ki tehát, hogy felépítsek egy olyan metodikát, melyet más, hasonló problémával küzdő betegek terápiás gondozásában is alkalmazni lehet.

Iskolai ének-, szolfézs- és zeneelmélet-tanárként, valamint karvezetőként közel huszonöt éve oktatok zeneiskolában – korábban zeneművészeti szakközépiskolában is – egészséges gyermekeket kottaolvasásra/írásra, és igyekszem kiművelni zenei hallásukat. A Kodály-módszer elsajátításának hosszú, fáradságos évei alatt, majd később a tanítás során alkalmazva nem is sejtettem még, hogy egyes elemeit használva segítséget nyújthat más területeken is, akár a sztrókos betegek rehabilitációjában.

A páciens, akivel foglalkozom B.Á. 63 éves, külkereskedelmi végzettségű értelmiségi nő, agysérülése előtt két idegen nyelvet beszélt. 2017 márciusában egy elkerülhetetlen, nyaki érszűkületet korrigáló operációt hajtottak végre rajta. A műtéti kockázatok sorában a sztrók lehetősége is szerepelt. Bár a művelet sikeresnek tűnt, a beavatkozást követő éjszaka folyamán a beteg agyvérzést kapott, rendkívül súlyos, életveszélyes állapotba került, lélegeztető gépre kapcsolták. Agyának jelentős területe károsodott, többek között a beszédközpont is. Egyik lába, és kézfeje lebénult. Ezt követően többször kapott tüdőgyulladást. Gégemetszést hajtottak végre rajta, mesterségesen táplálták. Egy évvel a műtétet követően készült kórrajzi kivonatában a következő olvasható: „a motoros aphazias betegtől információ nem nyerhető, kontaktusba vonható”. A jelenlegi kezelését biztosító kórház logopédusa megvizsgálta, de úgy ítélte meg, hogy rehabilitációra alkalmatlan, ezért a család által fogadott logopédus jár hozzá heti egy alkalommal.

2019 áprilisában, megismerkedésünk idején B.Á. csupán fejbólintással, illetve mutogatással kommunikált, önálló beszédre nem, de még szövegismétlésre is alig volt képes. Ezek után meglepetésként ért, hogy egy – a fogorvos barátaim által tanított – ismertnek korántsem nevezhető népdalt egész elfogadhatóan elénekelt.

Foglalkozásaink során megállapítottam, hogy a rendszerességnek rendkívül fontos szerepe van a fejlesztésben. Heti öt alkalommal – minden hétköznap - 30 percet töltünk együtt énekléssel. Kezdetben egyértelműen érzékelhető volt, hogy a hétvégék miatti kihagyás visszaesést okoz a fejlődésben, a harmadik hónaptól viszont ez a jelenség már kevésbé volt tetten érhető.

Az idő előrehaladtával a „tananyag” tartalma és az órák felépítése a beteg állapotához igazodva változott. Minden alkalom után írásos reflexiót készítettem a végzett anyagról, B.Á. aktuális teljesítményéről és hangulatáról. A fejlődés mértékének követése céljából később hangfelvételeket is készítettem.

Találkozásaink elején egyetlen dologra koncentráltam: a megbízóim által kiválasztott népdal dallamának, de elsősorban szövegének minél tökéletesebb megtanítására. A népdal két rövid versszakból áll, a mai kor embere számára viszonylag nehezen érthető, és néhány, mára már elfeledett, hétköznapjainkból kikopott szót tartalmaz. Szándékosan esett erre a dalra a választás, mert a cél egy új zenei és szövegi anyag megtanítása volt. Ugyanakkor az ének ambitusa alkalmazkodik a páciens – betegségének következtében összezsugorodott – hangterjedelméhez, ami rendkívül fontos, mivel így a tanulásban ez a tényező nem okoz fölösleges nehézséget. Erre a paraméterre a későbbi dalok kijelölésekor is figyelmet szenteltem.

Közben törekedtem a beteg állapotának felmérése. A családtól azt az információt kaptam, hogy B.Á. mindent ért. Ez az állítás azonban nem igazolódott be. Jómagam így fogalmaznék: nagy vonalakban érti a beszélt szöveg lényegét, utasításokat többnyire végre tud hajtani, de a részletek sokszor nem világosak számára.

Találkozásaink kezdetétől szemléltető ábrákat is használok, vizuális irányból is megtámogatandó az auditív impulzusokat. Első rajzos segédeszközeimen a következő hétköznapi tárgyak szerepeltek: ajtó, asztal, karosszék, ablak, patkó, virág. Kérésemre, hogy mutasson rá az általam kimondott szó képére, egyetlen tárgyat sem sikerült helyesen kiválasztania. Még néhány alkalommal próbálgattuk ezt a feladatot, de az ismétlődő sikertelenség miatt levettem a napirendről ezt a kérdést. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy a képeken szereplő, valamint a környezetünkben előforduló egyszerű tárgyak nevét képes legyen kimondani, legalább visszaismételve, ezért erre az alábbi gyakorlatot találtam ki:

Mivel kezdetben beszédhangon nem tudott semmit visszaismételni, ezért 2-3 szótagos szavakhoz, majd később rövid tőmondatokhoz találtam ki könnyű dallamokat, mellyel eredményessé vált a repetíció. Ezután már csak a dallamot kellett úgy változtatnom, hogy egyre inkább közelítsen a beszédhang magasságához és ívéhez, így néhány lépcsővel eljutottunk a szóbeli kiejtéshez.

Ehhez kapcsolódóan megemlítenék egy figyelemre méltó esetet. Terápiánk kezdeti időszakában – foglalkozásunk után – találkoztam B.Á. férjével, aki elpanaszolta, hogy próbálgattak nehezebb szavakat szótagolva megtanítani a feleségének, de nagyon nehezen megy, és pl. a „testápoló”-t sehogy sem sikerült visszamondania. Ekkor egy egyszerű dallammal elénekeltem a szót, majd Ágnes azonnal visszaénekelte, ezután az említett módszerrel 3-4 lépéssel sikerült kimondatni a szót.

Ma ott tartunk, hogy lényegében bármit vissza tud beszédhangon ismételni, és már a legritkább esetben kell csak közbeiktatni a „többlépcsős” éneklést.

Tapasztalatom szerint az énekeltetés kiválóan alkalmas az artikuláció javítására, a kiejtés tisztítására. Szavak, rövid tőmondatok ismétlésekor korábban gyakran előfordult, hogy a visszaénekelt szöveg pontatlanul, nehezen érthetően szólalt meg. Ilyenkor egy másik dallammal próbálkoztam, mely meglepő módon javulást eredményezett. Olykor persze több dallamvariáció bevetésére is sor került, és a legtöbb esetben megérte a kreativitás alkalmazása. Ez a módszer hatékony a berögzült hibák korrigálására is.

Több alkalommal megfigyeltem, hogy egyes hasonló hangalakú, de teljesen más jelentésű szavakat összekever, nem tudja megkülönböztetni, pl.: megveszem, megverem, megteszem, stb. Időnkét adódnak olyan szituációk, mikor éppen az említetthez hasonló „intelligens tévedések” hozhatnak előrelépést. Egy szintén ismeretlen anyagként tanított dal egyik sora így szól: „Kerüld meg a kápolnát, kápolnát”. Csakhogy Ágnes előadásában a „kápolna” „káposzta”-ra változott. Ennek a „nyelvbotlásnak” azért örültem, mert azt feltételeztem, hogy ez a zöldségnév az agy valamely rejtett zugából került a felszínre az éneklés hatására. Ezt kihasználva, másnap egy káposztát ábrázoló képpel érkeztem, és mikor Ágnestől megkérdeztem, hogy mit lát, gondolkodás nélkül kimondta a „káposzta” szót.

Lényegesnek tartom még a gyermek- és fiatalkorból, az egészséges időkből megragadt dalok felidézését is. Túl azon, hogy a régről bevésődött tudások előásása sikerélményt nyújt, mivel a sérült agy megőrizte őket, reményeim szerint a későbbiek folyamán az aktív szókincs bővülését is előidézheti.

A dalok szimpla megtanulásán, ismételgetésén kívül fontosnak tartom a figyelem ébrentartását, megosztását. Azt feltételezem, hogy a szigorúbb koncentrációt igénylő gyakorlatok élénkítik az agyműködést, mely közvetve pozitív hatással lehet a beszédkészség fejlődésére. Előszeretettel alkalmazom a hangos és a belső hallással való éneklés váltakozását, a dalokhoz való kopogást különböző ritmusokkal, vagy a szöveg valamely meghatározott szövegrészének jelzésére. Megjegyzem, érdemes az efféle összetett gyakorlatokhoz már jól ismert dalt választani, hogy a szöveg és a dallam felidézése ne jelentsen szükségtelen nehézséget.

Mint fentebb írtam, páciensem beszédértésében gondot jelent a részletekbe való belemerülés. Nagy vonalakban általában megérti, hogy miről van szó, egyszerű utasításokat végrehajt, de az egyes szavak értelmezése gyakran okoz problémát. Nem szabad megelégedni a dalok szövegének puszta visszaéneklésével, visszamondásával, meg kell győződni a szövegértésről. Ezt a következőképpen szoktam megtenni: elénekeltetem a dalt, aztán ha már jól megy, levesszük a dallamot, és csak a szövegét kérem elmondani, majd szavanként, lelassítva újra elmondatom. Ez már nehézséget szokott okozni, mert nem mindig érzi a szóhatárokat. Gyakori hiba, hogy a névelőket nem különíti el a főnévtől. Miután elfogadhatóan megy már a szöveg, belekérdezek a szöveg tartalmába, mindig egyszavas válaszokat várva. Ez a legnehezebb feladat, de már itt is tapasztalható előrelépés.

Egy figyelemreméltó megfigyelés: több esetben előfordult, hogy kérdésemre a beteg nem a dalban szereplő szóval válaszolt, még csak nem is volt helyes a felelet, mivel nem a kérdéses szó szinonimáját alkalmazta, hanem egy teljesen más szót. A meglepő mégis az, hogy tartalmilag a szó beleillett a témakörbe. Pl.: Az „Én elmentem a vásárra…” kezdetű dallal kapcsolatban, mikor megkérdeztem, hogy mit vettem a piacon a tyúkon kívül, azt felelte: tojást. A válasz helytelen, hiszen további állatneveket kellett volna felsorolnia, mégis a tyúkhoz tartalmilag kapcsolódik a tojás, tehát ennek a tévedésnek örülni lehetett a mi esetünkben. Egy másik, hasonló példa: Az „Elmentem a piacra…” kezdetű dal kapcsán megkérdeztem, hogy mit vittem a malomba. Itt a „búza” szót vártam volna, de ehelyett azt válaszolta, hogy „kukoricát”. Ezek a példák azért említésre méltók, mert a tévedésből kimondott szavakat egyáltalán nem gyakoroltuk korábban.

A fenti példák is mutatják, hogy - noha kutatásomnak még kezdeti fázisában járok - nyomon követhető az éneklés pozitív hatása a vizsgálódásom alanyául választott afáziás beteg beszédfejlődésére.

Összefoglalva a következő eredményeket érdemes kiemelni:

A terápia kezdetén beszédhangon megszólalni képtelen páciens jelenleg

· képes hosszabb szavakat és egyszerűbb mondatokat visszaismételni;

· artikulációja, kiejtése jelentősen tisztult;

· időnkét spontán kimond az adott szituációba illő szavakat, mondatokat;

· népdalokon keresztül gyakorolt és megbeszélt témákban egyszerű kérdésekre válaszol;

· képeken szereplő ábrákra rákérdezés után rámutat, illetve egyes ábrákat rámutatás után meg is nevez;

· kommunikációjában a korábban kizárólagos gesztikuláció eszköze helyett egyre inkább törekszik a verbális kifejezésre;

· megélt sikerélménye csökkenti a depresszióba kerülés esélyét; erősíti magabiztosságát.

Megemlítendő továbbá, hogy az összes foglalkozáson az első perctől az utolsóig maximális koncentrációt és együttműködést tapasztaltam, mely elengedhetetlen feltétele a fejlődésnek, valamint mindenképpen reménykeltő, hogy a szakemberek által rehabilitációra alkalmatlannak tartott páciensnél mégis sikereket lehet elérni.

Távolabbi célok:

A továbbiakban szeretném más betegekkel is felvenni a kapcsolatot. Érdemes volna különböző súlyosságú pácienseken kipróbálni az énekeltetés hatékonyságát. Továbbá fontosnak tartanám az agy műszeres vizsgálatának többszöri elvégzését, hogy az esetlegesen bekövetkező pozitív változások követhetők legyenek.

A szerzőről

1995-ben szerzett iskolai ének-zenetanár, szolfézs-, zeneelmélet-tanár és karvezető diplomát a Zeneakadémián. Ugyanebben az évben művészettörténetből államvizsgázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. 2016-ban pedagógus szakvizsgát tett a Károli Gáspár Református Egyetemen gyakorlatvezető mentortanár szakon. 2001-óta a Czövek Erna Zeneiskola tanára. 2015-től intézményvezető-helyettes. Fél évvel ezelőtt kezdte el kutatómunkáját arról, hogyan lehet az éneklést a sztrók következtében afáziában szenvedő betegek beszédtanításának szolgálatába állítani.