Csepregi György*

Zene és közösség

Történelmi idő

Történelmi idő: út a barlangrajzoktól a hermeneutikáig. A tiszta, definiálatlan őserő kérdőjelek nélküli imperatívusza, ami a barlangrajzok alkotóját inspirálta az első történelem előtti elemző ítélőszéke előtt vált értelmezhetővé, meghaladva az ösztöntevékenységet és a rítusokat. Miután a művésznek védtelensége okán fel kellett vennie a kesztyűt az ésszel szemben, nekilátott gondolkodva festeni, így jutott mindig magasabbra, a definiáltság és meghatározottság mankóival kerülve mind messzebb ős-lényegétől. Ez a fejlődéstörténet a diadalmas ész karrierje, amely leginkább azt kritizálja a mindenkori kortárs művészetben, hogy nincs már benne semmi az "ősi tudásból". Ennek az áhított eredetinek a mibenlétéről fogalma sincs, de emlékszik valami régebbire, amiben még voltak nyomai a meghatározhatatlan ősinek, és ezek újabb rétegeket fednek le, amelyek alatt megint csak újabb és mind erősebb lenyomatai vannak a körülírtsággal, definíciókkal még meg nem nyomorított művészetnek. Egyesek úgy vélik, hogy az ősi készlet kimerült, nincs már miből meríteni: matematikai valószószínűsége sincsen, hogy a rendelkezésre álló elemekből újabb eredetit lehessen létrehozni. Mintha lekerítenének cölöpökkel egy darabkát az óceánból, és azt mondanák: ez a teljes vízkészletünk. Mintha meg tudnák számolni a tenger cseppjeit, hogy véleményezhessék annak fogyását.

(milyen zene... )

Che Guevara

II. Frigyes Porosz király

Milyen zene ábrázolná Che Guevarát? És milyen II. Frigyes Porosz királyt? Az előbbit talán Boulez, de talán még Boulez sem. Miféle, dobókocka-elven működő elme műve lehetne az anarchista metaforája (?): megélni a véletlent, mint szellemi kalandot a változtatás friss, test-szagú örömével - nem is a rombolás, csak a kauzalitás atmoszférájába helyezve, akár remekmű, akár rom marad utána. II. Frigyes porosz királyt: valószínűleg saját zenéje ábrázolná, ha nem lenne túl míves. A Frigyes-féle porosz személet mozgatóoka a rend megismerése, célja pedig a rend fenntartása, így valószínűleg – bár rútul paradox – valamilyen pórias, lentről jövő klasszika ábrázolná nemes vonásait, Gossec például, a szegénység zenei poétája, a francia forradalom rongyos kultúrfigurája. Éppen a szegény sorból érkezők ragaszkodnak ugyanis kétségbeesett merevséggel szokásaikhoz, mert minden, ami nem megszokott, elvehetné tőlük azt a keveset is, amilyük van. A kérdés nem szó szerint értendő, inkább így: milyen gondolat alakját kívánja kifejezni a zene egy adott korban?

A romantika anarchiája: definiálhatatlan képessége – vagy fogyatékossága? – megkerülhetővé tenni a zenének, mint szakmának a konvencionális gyakorlását. Felülírhatja a gondolat – sőt, az indulat – a klasszika tiszta formatanát? Az első zongorázni nemtudó zeneszerző, Berlioz tudjuk, hogy ez túlzás, de azért való is - elméleti muzsikus volt, koponyájában hordta kottafüzetét. Opus számmal látta el zenéi mellett írásait, útijegyzeteit is (nem a szakma számára írt műveket, hanem gondolatait manifesztálta és katalogizálta, zeneként, prózaként és életként). Nagy magasságokban és sötét mélységekben járt, az ábrázolás primér aktusaként puszta létezőként tekintett magára. Ez a gesztus a romantikus archetípus számára a zeneszerzés előszobája: a műalkotásként megélt élet, amely az áttekinthetőség kedvéért opusokra bontható. Ebben pedig a legbensőbb, legerősebb késztetés és leképzés mi más lehet, mint a muzsika? A társadalom úgy lökte ki magából ezt a szemléletet, mintha valami betegség lenne és talán az is volt. A kultúra és civilizáció Spengler-féle különbsége illusztrálódik itt: a kultúra élő, új lehetőségeket kereső, organikus történetétől határolódik el az ismétlődés merevsége.

Kettős Faust-modell: Berlioz és Liszt. A tizenkilencedik század két Faustja, előbbi a lefelé tekintő, másik a szárnyaló. Testet öltött irodalmi alakok, ugyanannak a modellnek egy rejtőzködő és egy színpadi karaktere. Még egy Faust-analógia: Puskin drámája Don Giovanniról. A főszereplő jelleme, nem-valós (lehetetlen, infernális?) küzdelme saját démonjaival, heroikusnak mutatott, voltaképp szánalmas bukása.

Kettős portré

(A rend zenésze:) Mozart meghatározott zenei formák szerint komponált, mert a kor igényei ezt várták el, a zseni gondolataihoz adott volt a sablon: ettől azonban nem lett közhelyesebb a muzsikája, sőt, bármit el tudott mondani trió-formában, rondóként vagy variációk sorozatában. Ez az egyik legizgalmasabb nézete a zenetörténetnek: kettős portréként tekinteni egy-egy korszak emblematikus arcára. (!!!) Egyfelől a szubjektumot, a személyes karaktert, az életmű-formálta jellemet látni benne, másrészt a kor tekintetét, össze nem téveszthető fizimiskáját, szabályos mértanát, időnkét vonásainak torzióit, ijesztő aránytalanságait - mind a kettő leképződik Mozart, Berlioz, Gossec és Liszt zenei portréján. Mintha egy arcot ábrázoló képre áttetsző papírt helyeznénk, amelyre egy másik arc portréját rajzolták. Az áttűnés, amely ez egymásra helyezett ellentétes ábrák között jön létre, jól láttatja, miként szemlélhető egyidőben az egyéniség és a kor ábrázata. (Hogyan hozza létre a kor a maga ideálját és az ideál a maga korát? – az eredmény: kettős Mozart-arc a két ábra ujjlenyomat-szerűen bonyolult egymáshoz rendeződésében.)

*Csepregi György magyar zeneszerző, képzőművész, irodalmi publicista. Tagja a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képzőművész tagozatának, az Alkotó Muzsikusok Társaságának és az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda komolyzene tagozatának. Wikipédia