Kelecsényi László*

Egy ária – egy élet

Vasárnap délutánonként, amikor már megebédeltünk, s anyám el is mosogatott, olykor bejött hozzám, felnőtt fiához, a szobámba. Letelepedett, s megkért, hogy tegyem föl „azt a lemezt”. Mióta megvettem az első mikrobarázdás lejátszót, s hozzá az első korongokat, gyakran ismétlődött ez a kérése. „Az a lemez” nem más volt, mint a Pillangókisasszony (avagy újmódi fordításban Pillangóasszony) úgynevezett nagyáriája. Meghallgatta, néha arra kért, hogy ismételjem meg: el-elmorzsolt egy könnycseppet, aztán egy „jól van, kisfiam” mondattal magamra hagyott. Ritkásan a fejemet is megsimogatta, nem tudván, hogyan reagálok ez utóbbi gesztusára.

Pillangókisasszony - Nagyária – YouTube (3:47)

Magyar Állami Operaház Zenekara, Szecsődy Irén (ének), vezényel: Lukács Miklós

℗ 1955 HUNGAROTON RECORDS LTD.

Láttuk persze az operában, pontosabban az Erkelben, mert oda olcsóbb volt a bérlet, Puccini remekművét. Gyerekkorom kedvelt olvasmánya volt az Operák könyve, hosszabb-rövidebb gyermekbetegségek idején állandóan azt lapozgattam; oda-vissza ismertem a repertoár-darabok cselekményét. Láttuk az életrajz-filmet is a moziban, amit még az ötvenes évek első felében forgattak az olaszok, népszerű komponistájukról. Tudtam, hogy elsőre megbukott a darab, mert nem volt benne elég cselekmény, kevés volt a rajongóknak két felvonás. A maestro átdolgozta, háromfelvonásossá nyújtotta a drámát, melyben kulcsszerepe lett ennek az áriának. Szecsődy Irén vagy Orosz Júlia énekelte a színházban, az agyonhallgatott lemezen meg Gyurkovics Mária, akit anyám különösen kedvelt.

Pillangókisasszony - Butterfly nagyáriája (II. felvonás) – YouTube (4:19)

(Magyar Állami Operaház Zenekara, Orosz Júlia (ének), vezényel: Vaszy Viktor

℗ 1963 HUNGAROTON RECORDS LTD.

Tudtam, hogy nagyszerű hangja van – nemcsak Gyurkovicsnak, az édesanyámnak is. A vasárnapi miséken, mikor a végén elénekeltük a Himnuszt vagy ritkásan a Szózatot, mindenki felfigyelt a szopránjára. Soha nem tanulhatott énekelni, mert elvált szülők gyermekeként nem tellett ilyesmire. Azt hittem, az elszalasztott lehetőségei miatt bánkódik, mikor megkönnyezte a japán fiatalasszony szorongással teli áriáját. Nem kérdeztem tőle semmit, ő pedig magától nem mesélt.

Azért néha-néha beleszúrt a szívembe az áriának a szövege. A várakozásról szól, egy asszony várja a férjét, szorong, jön-e valójában vagy mégsem. „Nyomban meg kell halnom”, szólt a verssor az előadáson. Akkor még magyarul daloltak a színpadon, nem kellett a feliratozó gépre merednünk a rivalda fölé. Bravúr-ária volt, kétségtelenül, nyíltszíni tapssal, olykori ismétléssel. A rádióban is sláger-darab, a Szív küldi (van még ki emlékszik erre a műsorra?) hetente-kéthetente lejátszott kedvence. Az emberek szeretnek szenvedni – szűrtem le magamnak a népszerűség okául ezt a csacskaságot, aztán el is felejtettem.

Sok év telt el. Anyám megbetegedett, jártuk a kórházakat, s aztán magamra hagyott. Újabb hónapok múltán, egy selejtezési hirdetés nyomán neki láttam rendet vágni a holmija között. Senkit sem akarok untatni, miket találtam, a majd még jó lesz valamire felkiáltással eltett lomok között. Valami poros papírdoboz aljáról viszont előbukkant két pepita füzet, benne sűrű tintaceruzás sorok. Sosem láttam addig, sose mesélt róla, hogy írással is foglalkozott. Első látásra világosnak tűnt, hogy egy naplót tartok a kezemben.

Budapest VIII., Bródy Sándor utca, a szerző életének egyik fő színtere

Aznapra vége lett a lomtalanításnak. Behúzódtam a langyos szobába, egy fotel mélyére, és belemerültem az olvasásba. Éjszaka lett, mire végeztem a két irkával. És megfejtettem anyám könnyeinek kiváltó okát.

Egy szabályos pincenaplót – persze nem Nagy Lajos-i prózaírói mélységekkel – azaz ostromnaplót olvastam végig. Mitől fél a bérház, hogyan viselkednek a lakók, mit esznek, mit főznek az óvóhelyre levitt petróleumfőzőn? És a várakozás. A tehetetlen, hosszan tartó várakozás a férjére, majdani apámra, aki aztán szépen elhagyja őt, de előbb haza kell érjen a háborúból, abból a másodikból, abból a halálos iszonyatból.

Nem irodalmi mű, csak családi legendárium ez a két füzet. Valahol most is megvan, de azóta sem olvastam újra. Viszont már tudom a könnyek okát, tudom, hogy miért sírt anyám, amikor a Pillangókisasszony nagyáriáját hallgatta.

*A szerző író, filmtörténész