Czigány György*
A Zenede hangjai
Méz és vér sötét fénye világol a fában
illata régi selyemcukoré
a hegedű visszafojtott lélegzetével
hirtelen nyitja szemét ránk a dallam
Ilyen szerelmed csuklóján az ér
halovány bujdosó és fekete patak
a mész-port hullató fal temető is
ott évszázadok éneke hever
éjjel fém kottatartók dudorásznak
a lépcsőházban lakik hű portásként
lépcsőket jár le-föl az öreg C-dúr skála
a púpos Beethoven-szobornál
szeme nincs de a
gipsz parázslik
mikor olyan mint
volt leányi dallam
mikor már más boldog önkívületben
mikor fuldokolni kezd légszomjakban
amikor a trillák is porba szakadnak
kígyóvonaglássá lassult madárdal
amikor felhőkkel emelkedik föl
egy mély-kék égbolt-sivatagba
Isten mosolyát onnan harmatozván
fehér nap az egykedvű délutánban
Johann Sebastian Bach parókája
bár alig lát a Mester serceg tolla
a szerteszórt időt szerkeszti
fúgákba az ablakpárkányon
mintha csak a falak lehelnék
még remegés csak az orgona-basszus
cipősarok a legalsó pedálon
majd trombitaszóra riad fel
egy titkolódzó fuvola-futam
ki kell innen azt zárni
ki nem tud szolmizálni
(nem kap rétest estére)
nem hiába könnyező lány az
kit oboa-dallam vigasztal
más nincsen csak ami
örökké
együtt van ami
semmivé lesz
tündöklő test hajol a vízre
egykor volt mozdulatát forró
szelekké hervasztják a lázak
mikor már angyalokat szólít
mikor kilép minden időből
csak nevetése csattan parti sziklán
mikor a sarkára állított koporsóban
csak a nagybőgő hallgatása
gyűlik
arany kerítéssé lehetnek hárfák
egy képzelt barokk főoltár körül
kürt réz-örvényeibe vész a hajsza
egymást kereső szomjas dallamok
vágták tolonganak egy moccanásban
mikor az öreg kottásszekrény nyílik
vagy gyermek-hegedű É-húrján motoszkál
sikolyt próbál a reszketeg vonó
katasztrófába gyorsul a szívverésünk
köré font dallamokban
talán mennyei szózat is van
ez volt az életünk
*Czigány György (Budapest, 1931) Erkel
Ferenc-, Liszt
Ferenc-
és József
Attila-díjas magyar
író, költő, újságíró, szerkesztő, zenei rendező,
műsorvezető, érdemes művész.