Virágné dr. Juhász-Nyitó Klára

Óvodapedagógus és tanító szakos hallgatók zenei előképzettségéről

Gondolatok, észrevételek egy doktori dolgozathoz

1993 és 2015 között főállású oktatóként vettem részt tanítószakos hallgatók, majd óvodapedagógus hallgatók képzésében Jászberényben. 2015-től óraadóként veszek részt az oktatásban. Kicsit több mint tíz – tizenkét évvel ezelőtt szomorúan és egyre elkeseredettebben tapasztaltam, hogy a képzésre jelentkező hallgatók zenei képességei nem kevés kívánnivalót hagynak maguk után.

Tanító és óvodapedagógus hallgatóktól – a képzés jellegéből adódóan – elvárható a tiszta szép, élményszerű éneklés, jó zenei hallás, a hangszerhasználat, a kottaolvasás- és írás. A tapasztalatom azonban az volt, hogy nem szeretnek, nem mernek énekelni, hiányos a dalkincsük, kevés népdalt ismernek, nem mernek elénekelni (szöveggel még csak-csak eléneklik a dalt, de az önálló utószolmizálás már gondot okoz). A népi gyermekjáték dalok jó részét – melyek a képzés alapját is adják – kevéssé ismerik. Nem alakult ki náluk az egyenletes lüktetés érzete. Hangterjedelmük kicsit, igyekeznek „kényelmesen” énekelni, ebből adódóan „mormogósan” énekelnek. Zenei memóriájuk – főként dallamok esetében – esetleges. Az alapvető zeneelméleti ismeretek pedig finoman szólva is igencsak hiányosnak mondhatók.

A fenti tapasztalatokból következik, hogy a tanító és óvodapedagógus képzésben a hallgatók ének-zenei képzését az alap készségek fejlesztésével kell kezdeni vagy legalább időt kell rá szorítani abból a kevés rendelkezésre álló időből, mely a képzés idejéből az ének-zenei nevelésre fordítható. A saját gyakorlatomban igyekeztem erre hangsúlyt fektetni. Egyrészt azért, hogy a hallgatók egy kicsit biztosabban tudjanak teljesíteni, szerezzenek némi magabiztosságot az éneklésben, a zenei tevékenységek kivitelezésében.

De nyilvánvaló – s eddigi ismereteinket, tudásunkat, tapasztalatunkat nem írja felül – hogy a zenei képességek fejlesztése már nem lehetséges ebben a korban olyan hatékonyan, mint gyermekkorban 10-12 éves korig.

Ezekkel a tapasztalatokkal a birtokomban éreztem visszaigazolást akkor, amikor elolvastam Nagyné dr. Árgány Brigitta, a Kaposvári Egyetem oktatójának doktori dolgozatát.[1]

A szerző hat év kutatási tapasztalatait dolgozta fel és elemezte doktori munkájában. Hétköznapi tapasztalatainkat olvashatjuk számszerűsítve, tényként.

A kutatási eredményeket ismertető fejezeteket megelőzi néhány tanulságos összefoglalás, a Nemzeti alaptantervek (1995, 2003, 2007) ének-zenére vonatkozó „Általános fejlesztési követelményeiről”, érzékeltetve ezzel azt az ének-zenei oktatási -nevelési milliőt, melybe napjaink fiataljai felnőttek. Továbbá sok érdekes, elgondolkodtató momentumot tudhatunk meg néhány európai ország ének-zenei nevelésének főbb vonalairól.

Fentiek ismeretében, valamint a Kodály koncepció gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos témához relevánsan kapcsolódó írások bemutatását követően kerülnek ismertetésre a kutatás eredményei, mely önmagában már azért is figyelemre méltó, mert korábban még nem készült nagy mintájú, a hallgatók zenei előképzettségére irányuló vizsgálat. A vizsgálat területei a következők voltak:

· Alkalmassági vizsgák dokumentumaiból származó eredmények,

· zenei alapképességek vizsgálata (zenei hallás, zenei olvasás és zenei írás).

A fenti vizsgálatok alapját az Erős Istvánné és kollégái által kidolgozott szakmailag elfogadott tesztek adták.

· Belépő első éves hallgatók zenei előképzettségének vizsgálata – kérdőíves módszerrel.

· A kutatás előző nagy egységeinek – főként kvantitatív vizsgálati eredményeit -egészíti ki annak a hallgatói tematikus esszének a kvalitatív módszerrel történő értékelése, mely az első éves óvodapedagógus hallgatók zenéhez, zenei neveléshez kötődő személyes viszonyát, hozzáállását vizsgálja.

A szerző három nagy vizsgálati területről szerzett adatai lehetőséget biztosítanak olyan részletek, mélyebb kapcsolatok kimutatására is, melyek árnyaltabbá, érzékletesebbé teszik az egyes kutatási kérdések közötti összefüggéseket.

A tanító és óvodapedagógus képzésre jelentkezők számára a felvételi eljárás részét képezi az alkalmassági vizsga, melynek egyik részterülete az ének-zenei alkalmasság felmérése, mely az alapképességekre fókuszál.

A hallgatójelöltek alkalmassági vizsgán nyújtott teljesítményének összegzését, a kutatási eredmények ismeretében így foglalja össze a szerző:

„… a hallgató képes viszonylag tisztán, segítséggel elénekelni egy egyszerű népdalt/gyerekdalt, ezt képes – szintén segítséggel – magasabb vagy mélyebb kezdőhangról is elkezdeni, egy egyszerű, egyszer (kétszer) hallott ritmussort/dallamot kis hibával visszaadni, egy zongorán hallott hangközt/hangzatot körülbelüli hangmagasságban viszszaénekelni, kottát ugyanakkor minimális szinten sem olvas. Ebből prognosztizálható, hogy ismeretlen zenei anyag (például egy gyermekdal/népdal) elsajátítására kizárólag hallás után képes.” (Nagyné: 2019:93)

Az óvodapedagógus képzésbe belépő hallgatók zenei alapképességekre vonatkozó vizsgálata tulajdonképpen alátámasztja, megerősíti az alkalmassági vizsgák eredményeiből leszűrt következtetéseket. A vizsgálat azokra a területekre koncentrált melyek megléte és megfelelő alkalmazása az óvodapedagógus képzés ének-zenei tárgyainak sikeres teljesítéséhez és a majdani gyakorlatban – az élményszerű énekes tevékenységek kivitelezéséhez - elengedhetetlenül szükségesek.

Az óvodapedagógus képzés ének-zenei nevelésében szerepet játszó dalanyag és zenei olvasási készség fejlesztésére kijelölt olvasógyakorlat-anyag teljesítéséhez, megtanulásához szükséges a zenei olvasás területén való jártasság. Azonban a felmérés eredményeit látva kiderül, hogy magas azon hallgatók aránya (75%), akiknek gondot okoz egy egyszerű betűkotta olvasása is, s tovább bonyolódik a helyzet akkor, amikor ötvonalas rendszerről kell énekelni szolmizálva. Ezen a területen – a dallam szolmizált éneklése hangjegyről – a felmérésben résztvevők 69,23%-a azaz 27 fő eredménye mutat kialakulatlan képességet. Valamivel bíztatóbbak a ritmikai reprodukció területén elért eredmények.

A zenei írás területén még nagyobb bizonytalanságot tükröznek a hallgatók elért eredményei. Bizonytalanok, nem ismerik a jelrendszert, az irányokat. „Munkájukat kevésbé a következetesség és a tudatosság, inkább gyakran a találgatás és néhol a figyelmetlenségből adódó hibák jellemezték.” (Nagyné:2019:104)

A zenei íráskészség fejlesztésének egyik alapgyakorlata a betűkottás dallamok vonalrendszerbe kottázása megadott ritmussal és megadott kezdőhanggal. A hallgatók jelentős része közepesen fejlett, valamint kezdeti fejlettségű képességi szintet ért el ebben a feladatban. „A feladatlapok eredményei alapján megállapítható, hogy nagy részük nem tudja alkalmazni sem a dallami, sem a ritmikai ismereteket, sokan a legalapvetőbb kottaírási szabályokat sem (úm. hangjegyek „besatírozása”, ritmusértékek szárának helye és iránya, a dó hang alatti hangok elhelyezkedése).” (Nagyné: 2019:104)

A ritmuselemek pótlása megadott ütemmutatóban, valamint a megadott ütemmutató szerinti ütembe rendezés terén is tájékozatlanok, bizonytalanok a hallgatók mind az ismeretek, mind pedig az alkalmazást illetően.

A felmérések eredményei számos kérdést vetnek fel:

· Milyen ének-zenei oktatási előzmények, élmények vezettek/vezethettek ezekhez az eredményekhez?

· Milyen szociális körülmények befolyásolták/befolyásolhatják a képzésbe érkező pedagógusjelöltek ének-zene iránti attitűdjét?

· Hogyan ítélik meg saját maguk zenei képességeit a főiskolai tanulmányaik megkezdésekor?

A fentiekben lényegre törően ismertetett – zenei képességekre vonatkozó – felmérések eredményeit helyezi más megvilágításba a belépő első éves hallgatók zenei előképzettségének vizsgálatára irányuló kérdőíves felmérés eredményei.

Ahogy haladunk a képzési szinteken egyre inkább felfelé, halványodik a tárgy kedveltsége, eltűnik az éneklés, mint zenei tevékenység, egyre kevesebben lesznek kórustagok, a középiskolai órákon az éneklés és más zenei tevékenységek helyét átveszik a zenetörténeti adatok, lexikális ismeretek, a zenehallgatás órakitöltő funkciót tölt be.

A kérdőíves felmérésből csak néhány, de annál inkább sarkalatos adatot szeretnék kiemelni: A részt vevő hallgatók 70%-a alapfokon kedvelte az ének-zene órát, ugyanennyinek volt kedvelt népdala, melyek leginkább az alsó tagozatos ének-zene órák élményeként maradtak meg az emlékezetükben, de már jóval kevesebb azoknak az aránya, aki ezt a szeretett népdalt egyedül, önállóan is segítség nélkül el tudná/merné énekelni!!!

Meghatározó volt számukra az ének-zene tanár személyisége, kiemelték az éneklést, az órák érdekességét, játékosságát, a jó hangulatot, az énekkari élményeket. Negatívumként jelölték meg a szolmizálást, a zeneszerzők életrajzi adatainak megtanulását.

A megkérdezettek szintén 70%-nak nem volt kedvelt klasszikus zeneszerzője, zeneműve, 50% még nem járt klasszikus zenei koncerten.

50%-a a megkérdezetteknek folytatott tanórán kívüli zenei tevékenységet – járt zeneiskolába, tanult valamilyen hangszeren, tanult szolfézst - vagy más művészeti ágban tevékenykedett.

A középiskolai ének-zene órák kedveltségében ismét előtérbe került a tanár személyisége, az órák érdekessége, mely összefonódott az énekléssel, karénekkel, énekeltek popdalokat és megjelent a középiskolai ének órákon a karaoké.

Negatívumként jelölték meg a felmérésben részt vevők az elméleti ismeretek, életrajti adatok sokaságát, az óra fegyelmezetlenséget vagy az unalmas hangulatot és megjelent sajnos az éneklés hiánya, valamint a tanár személyisége – negatív jelzőkkel.

Ezek az eredmények komolyan felhívják a figyelmünket arra, hogy milyen nagy jelentősége van/lenne a kisgyermekkori, iskoláskori pedagógiai munkát végzők zenei nevelésének. A felmérésekből született eredmények mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

A doktori dolgozat kapcsán dr. Antal-Lundström Ilona elindított egy vitairatot itt a Parlando lapjain, melyben az ének-zene tanárképzés fontosságára, aktualitására, a képzés tartalmi, minőségi megújítására hívja fel a szakma figyelmét.

Valóban szükség van a változásra, de azt gondolom, hogy csak a tanárképzés terültén keresni a probléma megoldását nem elegendő. Sok-sok kicsi fogaskerék egymásba kapcsolódása, olajozott együtt mozgása oldhatja meg a problémát s ez hosszú-hosszú évek alatt valósulhat csak meg.

A nevelési szintek koncentrált, egymásra épülésével, a következetes zenei élményt előtérbe helyező és az életkori szakaszok jellemzőinek figyelembe-vételével kialakított ének-zenei nevelési koncepciót kell/kellene követni.

Az óvodai és kisiskolás évek ének-zenei nevelését a tapasztaltszerzés, a zenei élmények időszakaként kell kezelni sok énekléssel, ritmikai játékkal, egyszerű hangszerek használatával sok-sok zenehallgatással.

Ezekre az élményekre, tapasztalatokra, zenei alapismeretekre kellene, hogy épüljön és táplálkozzon a zenei ismeretszerzés szakasza az általános iskola felsőtagozatán és a középiskolai években, oly módon, hogy megmaradjanak az aktív zenei tevékenységek és az interaktív foglalkozásokkal egybekötött zenehallgatások, továbbá előtérbe kellene helyezni azoknak a tudástranszfereknek a formáit, melyek tágítják a tanulók látáskörét, ismeretkörét és lehetőséget biztosítanak a széleskörű látásmód kialakításában.

De, legyünk nagyon őszinték: heti egy-két órában a legjobb szándékkal is maximum az érdeklődést lehetne/kellene fenntartani. Ennek megvalósításához pedig valóban a szakmailag és módszertanilag is kiművelt zenei tevékenységekben jártas, újszerű módszerek alkalmazását bátra vállaló pedagógusokra, tanárokra van szükség. Mert, ahogyan a disszertációban is olvasható a pedagógus személyisége, szakmai, módszertani tudása, felkészültsége meghatározó abban, hogy a tárgy irányába milyen attitűd alakul ki a tanulóban, milyen élményekkel lépnek tovább a következő iskolai, oktatási fokozatba.

Ha a dolgozatban ismertetett felmérések eredményeit vesszük figyelembe akkor felmerül a kérdés: hol is fogja megtanulni a tanítói/óvodapedagógusi pályát választó hallgató azokat az ismereteket, melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy ő a korábbi zenei élményeire építve tudja használni, alkalmazni zenei ismereteit, s hiteles az ének-zene tárgy területén járatos, ismereteit megfelelően alkalmazni tudó tanító ill. óvodapedagógus legyen, képes legyen élményszerű énekes, zenei foglalkozások megtartására, levezetésére?

A dolgozatban bemutatott kutatási eredmények jól igazolják, hogy a tanító – és óvodapedagógus – képzésbe bekerülő hallgatók jelentős része az ének-zene területén felkészületlenül érkezik a felsőoktatási intézménybe, s ez a helyzet számos kérdést vet fel mind a hallgatókat érintően, mind pedig az oktatásban jelenleg is részt vevő oktatók tekintetében.

A tanítói és óvodapedagógusi szakok iránt érdeklődő középiskolai diákokat fel kell készíteni, tájékoztatni kell a rájuk váró feladatokra, s ebben nagyon hasznosak az alkalmassági vizsgára felkészítő konzultációk – Jászberényben több éve működik ez – dr. Réz Lóránt vezetésével, de a hosszabb időtartamot felölelő tanfolyamok még hatékonyabbak lehetnek a hallgató jelöltek zenei készségeinek fejlesztésében, hiányos zenei ismereteinek felzárkóztatásában. Erre Kaposváron volt példa.

A jelenlegi képzési hálóban megjelenő tantárgyak és azok óraszámai némiképp előmozdítják azt a törekvést, hogy a hallgatók pótolhassák hiányos zenei ismereteiket, és jártasságot szerezzenek a zenei tevékenységekben, zenei készségeik fejlődjenek.

Alapkészségek és ismeretek fejlesztéséről van szó, melyek hiányában a képzési struktúrában megjelenő tárgyak időkeretein belül a hallgató nem tudja, vagy csak komoly nehézségek árán teljesíteni a tárgy követelményeit. Jól látszik az is, hogy ezeket a kötelező kurzusokat ki kell egészítsék olyan tárgyak, foglalkozások, melyek előmozdíthatják a megszerzett ismeretek gyakorlati szintű alkalmazását, az egyéni alkotói, szervezői ötletek megvalósítását.

A disszertáció 195. oldalán az apróbetűs lábjegyzetben a téma egyik másik – szerintem – nagyon fontos vetületét is jelzi a szerző: „…veszélyként jelenhet meg az oktatói gárda elöregedése és a megfelelő szakemberek folyamatos utánpótlásának hiánya. Ez már rövidebb távon is jelentős veszélyeket hordozhat magában, mivel ugyanaz a tevékenység egyre kevesebb személy között oszlik meg, továbbá egyre csökken a főállású oktatók száma és ezzel párhuzamosan nő az óraadóké, akik viszont számos, az oktatással összefüggő egyéb területen nem tevékenykedtethetők. További kérdéseket vethet fel, hogy az amúgy az előírtnál jóval nagyobb mértékben leterhelt oktató(k) meddig képesek a korábban, a hallgatók hatékonyabb képzésével kapcsolatos lehetőségek megvalósítására úgy, hogy a szakmai utánpótlás kinevelése nem kellően biztosított.

Az ének-zenei nevelés kérdésköre a tanító- és óvodapedagógus képzés terén több sebből vérzik:

· mérésekkel, számokkal igazolva látjuk, hogy a képzésbe bekerülő hallgatók zeneileg felkészületlenek

· gondot, problémát okoz a képzésben jelenlévő alacsony oktatói létszám, mely veszélyezteti a képzés hatékonyságát

· a kiöregedő, komoly szakmai ismeretekkel bíró oktató bázis utánpótlása kérdéses.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az oktatói utánpótlást a képzésben résztvevő tehetséges, a szakmai irányába elhivatott, ambiciózus, jó képeségekkel, zeneileg megfelelő alapokkal rendelkező hallgatók kiemelésével, szakmai irányú továbbtanulási lehetőségek támogatásával – egyetemi képzés, szakmai irányú tanárképzés, megfelelő szakmai hátteret biztosító gyakorlati hely biztosításával – kellene előmozdítani. A gyakorlati megvalósítást illetően a finn és litván pedagógusképzés és azzal szervesen összefüggő szakmai gyakorlat rendszerét lenne érdemes tanulmányozni.

A fenti problémákkal szembe kell nézni, mert nemcsak az óvodapedagógusképzést érinti, hanem ebből adódóan hatása van a közoktatás bármely szintjének ének-zenei nevelésére is. A megoldásokat ennek megfelelően több szinten, összehangolva az ének-zene tanárképzést fókuszba állítva lehetne megkeresni, megtalálni.