„Apám volt a legcsodálatosabb ember,
akit valaha ismertem”*

Bartók Béla fiával, Péterrel 1932-ben

(revizoronline.com)

Ha beléptem egy emberekkel teli szobába, és láttam, hogy apám is köztük van/ akkor minden rendben volt. Törékeny alakjának és szerény viselkedésének ellentmondott az a jól érzékelhető hatás, amit a környezetére tett. Ahol jelen volt, az emberek érdekes dolgokról beszélgettek. Nem titkolta, ha nem értett egyet valakivel - udvariasan, de határozottan elmondta a véleményét. Az ő jelenlétében biztonságban éreztem magam; az a tudat, hogy a közelben van, a biztonság zálogát adta.

Tizennégy éves lehettem, amikor az egyik zongoraművét kezdtem tanulni, s egyszer csak elérkeztem egy részhez, melynek a harmóniái olyan szépen voltak egymáshoz illesztve, amit így csakis ő tudott megírni. Hirtelen szörnyű gondolatom támadt: mi lesz, ha egyszer nem lesz ott a másik szobában, s ha nem jön haza este sem; sírtam és megpróbáltam kiverni a fejemből ezt az elfogadhatatlan gondolatot.

Az élet elképzelhetetlen volt nélküle; nem tudtam olyan világot kitalálni, melynek ő ne lett volna része. Es a sok szomorúság és gyász után, amit oly korán, alkotó ereje teljében bekövetkezett távozása okozott, rá kellett jönnöm, hogy valójában nem hagyott el bennünket. Tovább él a műveiben, s azok örökre itt maradnak.

Apám volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem.

---

A gyermeki ragaszkodás e szép példáját Vásárhelyi Gábor, Bartók Béla jogutódja ajánlja a Parlando olvasóinak szíves figyelmébe Bartók Béla halálának 75. évfordulóján.

*Editio Musica Budapest 2004

(Fordította: Péteri Judit)