„A hangok mögé kell nézni”

Frankl Péter tanításról, kamarázásról és egyéniségekről

Frankl Péter (yellowbarn.org.)

Bár azt gondolta, a tanításhoz nincs elég türelme, harminc esztendőt töltött a Yale Egyetemen, ahol a professor emeritus címet is elnyerte. Frankl Péter ma is örömmel tart mesterkurzusokat és rendszeresen koncertezik, az online oktatást azonban már nem szívesen vállalná. A zongoraművésszel, aki októberben ünnepelhette 85. születésnapját, a hangok mögötti világról, hasonlóságokról, különbözőségekről, valamint a nagyzenekari kamarazenélésről is beszélgettünk.

- Egy interjúban arról mesélt, hogy azért kezdett tanítani, mert azt látta, a fiatalok főleg a technikai tökéletességre törekszenek, de az érzelmekre, a szerző üzenetére kevésbé figyelnek.

- Így igaz, ezek miatt mondtam igent az oktatói felkérésre, s akkor már ötvenéves elmúltam. Korábban már többször kértek fel tanítani, főként Amerikában. Egyszer Menahem Pressler is hívott, menjek Bloomingtonba, de erre is nemet mondtam. Mesterkurzusokat persze gyakran tartottam, de az kicsit más módja az oktatásnak, mert ott a közönség jelenlétét is valamennyire figyelembe kell venni. Váratlanul Boris Berman, a Yale zongora tanszakának vezetője, akit akkor még csak hírből ismertem, egy nagyon udvarias levélben megkérdezte, nem segíteném-e ki őket, nem mennék-e el egy évre oda tanítani. A híres Yale Egyetem nagyon vonzott, habár akkor még a zenei szakosztályról nem tudtam semmit. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy nem utasítom vissza felkérését. Nagyon meglepődtem, hogy milyen kisméretű, intim az iskola, összehasonlítva olyan zenei intézményekkel, mint Juilliard, az Eastman vagy Bloomington. A zongora tanszakon mindössze 24 növendék volt és a kellemes atmoszféra is hozzájárult, hogy megszeressem a tanítást. Ezért, amikor felkértek vendégprofesszori pozícióba – miután nem adtam fel londoni otthonomat – sok koncertem ellenére elvállaltam ezt a különleges feladatot és hatszor „ingajáratoztam” Anglia és Amerika között, három évtizeden keresztül.

- Sokáig azért sem akart oktatni, mert úgy vélte, nem alkalmas rá, nincs hozzá türelme. Mi volt az oka, hogy a Yale ezt ennyire megszerettette?

- Nem tudom pontosan. Talán az, hogy sok igazán tehetséges növendékem volt és mindaz, amit mondtam, nem talált süket fülekre. A 24 zongorista három professzor között lett elosztva. Fantasztikus élmény volt Claude Frankkal, az egyik utolsó Schnabel-növendékkel, valamint Boris Bermannal, az orosz iskola kiváló képviselőjével együtt dolgozni. Soha semmilyen féltékenység nem ütötte fel közöttünk a fejét. Mindhárman koncertező művészek voltunk, kisegítettük egymást, ha éppen erre volt szükség. Olyan baráti hangulat uralkodott, hogy a szemeszterek végén zongorapartikat rendeztünk, amelyeken a növendékeknek például énekelniük kellett. Egy alkalommal Schubert-dalokat, máskor francia dalokat (Couperin-től Edith Piaf-ig) – önmagukat kísérve, eredeti nyelven. Viszont ők azt kérték, hogy ebben mi, tanárok is vegyünk részt, amit nagy nehézséggel, de végül is örömmel megtettünk! Meglepő volt, hogy ázsiaiak is milyen nagyszerűen helyt álltak. Sokat tanultam a tanításból, hiszen olyan művekkel is foglalkoztam, amelyeket magam sem játszottam. Megpróbáltam szavakba öntve összefoglalni egy-egy darab lényegét, mert féltem, ha a művek eljátszását állítom a fókuszba, akkor a japán vagy kínai növendékek utánozni fognak. Annak se nagyon örültem, amikor mindent, amit mondtam, hangfelvételre akartak venni, hiszen nem Biblia, amit mondok. A növendékeknek a mondandóm lényegét kell leszűrniük és saját egyéniségükkel azonosítani. Ugyanis az előadó-művészetnek ez a lényege. Hernádinak, professzoromnak rendkívül hálás vagyok nagyon sok mindenért, amire megtanított. Ő olyan mesterektől tanult, mint Bartók, Dohnányi és Schnabel. Nagyon fontosnak tartotta az „ujjrendezést” amit ki kellett másolnunk kottáiból. Én ezt nem vettem át tőle tanításomkor, és csak akkor tanácsoltam ilyesmit, amikor szükségük volt segítségre, hogy a saját, egyedi adottságú kezükhöz a legjobb megoldást megtalálják.

- Említette azt is, hogy a zongorázásban azt tartja fontosnak, hogy már néhány hang után lehessen tudni, kinek a darabja szól és kinek az előadásában. Erre sikerült a növendékeit megtanítania?

- Arra próbáltam rávezetni őket, hogy sokoldalúak legyenek és legyenek tisztában a zeneszerző egész munkásságával. Például Mozart-zongoraversenyeket nem lehet igazán jól eljátszani a Mozart-operák ismerete nélkül. Otthonosnak kell lenni Beethoven-szimfóniákkal, vonósnégyesekkel, valamint Schubertnél a dalirodalommal. Valójában minden nagy szerző stílusát tanulmányozni kell. Vannak persze olyan karmesterek, szólisták, akik minden stílust egyformán interpretálnak. Ez gyakran káros tud lenni, mert ez rossz irányban befolyásolja a közönséget. Ha valaki csak hangosan és gyorsan zongorázik, akkor annak mindig sikere lesz… De egy előadásnak nem erről kell szólnia.

-

Frankl Péter és Pauk György, 1999 (epa. oszk.hu)

- Tanárként sikerült elérni, hogy a fiatal muzsikusok nézzenek a hangok mögé?

- Remélem! Ez ugyanis a legfontosabb, ezt még Weiner Leótól tanultuk. Amikor Pauk Gyurival szonátáztunk nála, nem is tudom, hogy valaha végigjátszottunk-e egy művet, de sok részletmunka révén végül is összeállt az egész. Egy életre megtanultuk, hogy a hangok mögé kell nézni, és ezt a mondását soha, a mai napig nem felejtettem el. Pauk Gyurival - akivel egyébként úgy kezdődött barátságunk gyerekkorunkban, hogy miután közel laktunk egymáshoz, együtt fociztunk a grundon – későbbi pályánk során végigjátszottuk nagyjából a szonáta-repertoárt. Később Londonban csatlakozott hozzánk a kiváló amerikai csellista, Ralph Kirshbaum, akivel aztán 28 éven keresztül muzsikáltunk együtt. Amikor egy sorozatban Beethoven vagy Brahms trióit adtuk elö, gyakran hozzátettük a hegedű és cselló szonátákat is.

- A kamarázás mindig jelentős szerepet kapott a pályáján.

- Így igaz. Rengeteget játszottam az évtizedek során világhírű hangszeres művészekkel, vonósnégyesekkel, hogy csak néhányat említsek: Kyung Wha Chung, Yo-Yo Ma, Zuckerman, Starker, Amadeus Kvartett, Tokyo Kvartett, s örömmel játszom fiatal művészekkel is. Amikor először léptünk fel Várdai Istvánnal, ő harminc, én nyolcvan éves voltam, s teljes természetességgel és összhanggal adtuk elő Beethoven cselló szonátáit. Különböző zenei fesztiválokon mi, idősebb művészek, szívesen állunk össze tehetséges fiatalokkal, akikkel széles repertoáron dolgozunk és adunk elő. Ezek az alkalmak mindig nagy élményt jelentenek számomra. Yale-en is a kollégákkal nagyon sokat játszottunk együtt, különböző együtteseket formálva: énekesekkel, fúvósokkal, vonósokkal és természetesen zongoristákkal.

- A szólózongora mellett kamarazenét is tanított a Yale-n. Mik az együttjátszás titkai? Mi kell az összhanghoz?

- Az kialakul, szinte már rögtön. Egy vonósnégyessel könnyebb játszani, mint négy egyéni vonóssal, hiszen a kvartett egységet képvisel, amely közös elképzelés mentén muzsikál. De ezt ki is lehet alakítani, ha egy irányba visszük a zenét, ha egyformán érezzük. S ha ismerjük egymás gondolatait, akkor már mindez könnyebben megy. Amikor pedig különböző egyéniségek kerülnek össze, akik korábban még nem játszottak együtt, azoknak meg kell találni egy közös elindulási pontot. Egyébként ez a különbözőség is adhat igazi inspirációt.

- S mi a helyzet a zongoraversenyeknél?

- Ez teljesen természetes Mozart-nál, sőt még Beethovennél is, hogy ezek nagyszabású kamaraművek. De még a nagy romantikus versenyműveknél is, mint például Chopin vagy Liszt, ahol nagyon sok a különböző hangszeres szóló és a zongorának sokszor csak aláfestő szerepe van. Ezért még ekkor is kamarazenélésre törekszem.

- Nézem a felvételeit, s azt látom, az arcán is megjelenik a mű mondandója, benne él a zenében.

- Lehet, hogy ez rossz szokás, mert arcomon nem kellene ennyire kimutatni érzelmeimet. Bár talán javultam az idők során… De teljesen nem tudtam erről leszokni.

Egy közelmúltbeli zeneakadémiai fotón Perényi Miklós, Frankl Péter és Ittzés Gergely (jegy.hu)

- Sajnos októberben a vírus miatt nem köszönthettük itthon koncerten. Mikor lép ismét pódiumra?

- A következő évben több fesztiválon kellene játszanom és mesterkurzust tartanom, meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. … Mindenesetre megpróbálom magam jó fizikai kondícióban tartani. Több mint harminc éve Dupuytren-kontraktúrám volt. Ez egy igen kellemetlen deformációja a 4-ik és 5-ik ujjnak, ami nem a legjobb egy zongoristánál. A jobb kezemet négyszer, a balt egyszer kellett megoperálni. Ma már ez egy rutin műtét, már öt hónappal később koncerteztem. A tervek szerint január végén várnak ismét Budapestre, ahol a Zeneakadémián Fülei Balázzsal lenne egy közös koncertünk…

- Két esztendeje nem tanít, professor emeritus címmel vált meg a Yale-től. Nem hiányzik a tanítás?

- Nem. Különösen mostanában nem, mert nem vagyok az a technológiai ember, aki tudna online tanítani. Szerintem a mostani helyzetben ez egy szükséges rossz. Persze legtöbben azért csinálják. A hangzás a képernyőn keresztül nem jön jól át, pedig az nagyon fontos valami… Azt pedig végképp nem tudom elképzelni, hogy az interneten keresztül hogyan lehet kamarazenét tanítani??? Mesterkurzust, amikor lehet, akkor természetesen adok, nagyon sok helyen foglalkozom fiatalokkal Angliában és Amerikában. Lehet, hogy most is oktatnék még a Yale-en, ha 2017-ben, Hongkongban nem kapok szívinfarktust. Még onnan írtam a dékánnak, hogy az évi hatszori ingajárat ettől kezdve sajnos már nem fog működni. Szomorúan vették tudomásul, de minden elismerést megkaptam tőlük, s amikor egészségileg teljesen rendbe jöttem, vissza is mentem még egy szemeszterre tanítani és koncertet adni. Fájó szívvel mondtam búcsút a Yale-nak, de annyiban jó volt az időzítés, hogy most többet lehetek a családommal, a gyerekeimmel. A feleségem is zongorázással kezdte életét, tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte, de aztán elhatározta, hogy idejét és energiáját családjának akarja szentelni. Ő a legszigorúbb kritikusom… A fiam orvos, a lányom pedig a BBC World Service-nek munkatársa, mindketten imádják a zenét. A fiam szabad idejében két kórusban énekel, gyerekkorában rövid ideig csellózott, majd 13 éves korában két szezonon keresztül énekelte A varázsfuvolában a Második fiút, az English National Operában. Azóta megszállottja az oratóriumoknak, miséknek, amiket sokkal jobban ismer, mint én. Lányom pedig, mint még gyerek, zongorázott és klarinétozott, s ő ugyancsak benne él a klasszikus zenében. A legnagyobb örömöm az életben, hogy ilyen családom van.

Réfi Zsuzsanna

Frankl Péter zongorázik:

Ludwig van Beethoven: Karfantázia

Variációk zongorára, kórusra és zenekarra (op. 80, 1808)

Edinburgh-i Filharmónikus Zenekar és Kórus,

Vezényel Riccardo Muti

(Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál (Edinburgh International Festival) (1980)

https://www.youtube.com/watch?v=jeM8aWx3vKU (9:46)

https://www.youtube.com/watch?v=JCB6OgMmTlU (6:52)

http://www.youtube.com/watch?v=D4EdcOGneCg (5:01)