SZŐNYINÉ SZERZŐ KATALIN*

 

Esterházy Music Collection. Magyarország zenei öröksége

 

 

szomorújáték két felvonásban

Ősbemutató: Kismarton/Eisenstadt, 1739. márc. 28. Nagypéntek

 

Az Accent Kiadó közreadásában a közelmúltban jelent meg a Purcell Kórus és Orfeo Zenekar, valamint szólistái – Kovács Ágnes (szoprán), Bárány Péter (kontratenor), Megyesi Zoltán (tenor), Najbauer Lóránt (basszus) és Kalafszky Adriána (szoprán) - előadásában, Vashegyi György vezényletével Gregorius Joseph Werner oratóriuma.

 Az alábbiakban Szőnyiné Szerző Katalin lemezismertetőjét közöljük.

Werner: Der Gut Hirt - Accent - ACC 26502 - Music Island

 

A lemezünkön hallható barokk remekmű Joseph Haydn kottatárából került elő, és csaknem három évszázad óta várja, hogy az 1739. évi első nagypénteki kismartoni ősbemutatója után a zeneértő közönség újból az európai zenetörténet élvonalába sorolja.

 

A zeneszerző Gregorius Joseph Werner 38 éven át állt az Esterházy hercegek szolgálatában (1728-1766), színvonalas késő barokk saját és kortárs művek bemutatásával ellátva a Bécs vonzáskörzetében élő nyugat-magyarországi Kismarton (Eisenstadt) zenei életét. A Duna északi folyása mellől, Ybbs városából származó osztrák zeneszerző a melki apátság orgonistájaként, majd a feltevések szerint Johann Joseph Fux tanítványaként, bécsi tanuló évek után került az akkori művelt Európa egyik leggazdagabb, 1687 óta birodalmi hercegi címmel felruházott magyar főnemesi családjához, mely a török 1686-os kiűzése után országnyi birodalommal, a művészetek pártolásában pedig több nemzedékre visszamenő jelentős múltra tekinthetett vissza.

 

Werner szülőháza a dunai menti Ybbs-ben

 

Wernerről meglehetősen sematikusan az vált a zenetudományi irodalomban közismertté, hogy pályája végén, 33 év hűséges szolgálata után - segítségképpen – Pál Antal herceg egy fiatal másodkarmester után nézett, aki nem volt más, mint az ifjú Joseph Haydn. A Herceg természetesen a tapasztalt idős mestert bízta meg az 1761-ben frissen szerződtetett kolléga teendőinek hivatali ellenőrzésével. Ez az életrajzi tény nem vált később Werner zenetörténeti megítélésének előnyére. Az európai és magyar zenetörténet nagy mulasztásaként a zenetudomány nem a kismartoni egyházzene Haydn érkezése előtt is már egyedülállóan magas színvonalát értékelte és tulajdonította Werner érdeméül, hanem szinte kizárólag azt elemezték, Haydn főnökeként milyen levéltári nyomokat hagyott maga után: volt-e olyan megnyilatkozása, mellyel kritikusan, vagy esetleg igazságtalanul nyilatkozott volna a bécsi klasszicizmus élvonalába kerülő utóda munkásságáról. Rendkívül szűk volt ez a spektrum. Hiszen maga a Wernernek tulajdonítható zeneszerzői életmű, mely keletkezése idején az európai barokk népiesen világi délnémet zenei hagyományainak jelentős közvetítője volt, a 18. század közepén hatalmas európai zenei ízlésváltás áldozata lett, és sokáig szinte törvényszerűen esett ki a tárgyilagos felfedezés hatósugarából.

 

Pedig Werner az európai rezidenciális zenélés nem középszerű alkotásait hagyta ránk abban a sok száz kéziratban, mely halála után az Esterházy hercegek magángyűjteményében, majd a történelem sorsfordulói mentén 1949 óta az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának egyik legértékesebb állományrészeként maradt az utókorra. Hivatali elődjét maga Haydn is nagyra becsülhette, melyet jól jelez az a tény, hogy – feltehetően hercegi gazdája engedélyével – 21 Werner-mű, 9 latin nyelvű lamentáció és 12 nagypénteki oratórium partitúráját kölcsönözhette ki saját kottatára számára, sőt: Werner remekmívű fúgáiból 6 témát fel is használt vonósnégyesei főtémájaként. (Ezek a Wernerre emlékező művek – „VI Fugen in Quartetten … von G. J. Werner … neu herausgegeben von … Joseph Haydn” - az Artaria Kiadónál 1804-ben, 1805-ben rendre meg is jelentek.)

 

Wernernek az Esterházy-családdal kötött karmesteri szerződése 1728. május 10-én kelt.  Első megbízója az 1721 óta özvegyi státuszban élő hercegné, Herceg Esterházy József özvegye, báró Maria Octavia zu Theras und Sonnenberg von Gilleis (1688-1762) régensnő volt, aki Pál Antal fia 1734-es nagykorúvá válásáig a hitbizomány gondnoka volt. Rendkívüli személyiség lehetett, hiszen anyósa Thököly Éva grófnő, a Magyarország szuverenitásáért Béccsel is szembeszálló Thököly Imre (1657-1705) fejedelem, kuruc vezér húga volt, jómaga pedig anyai ágon a hatalmas tekintéllyel rendelkező osztrák törökverő hadvezér, Guido von Starhemberg gróf (1657-1737) császári tábornagy unokájaként látta meg a napvilágot. Egymással a harctereken is szembenálló politikai ellenfelek között kellett tehát már a saját családjában is széleskörű kapcsolataival, kifinomult diplomáciai érzékével a hatalmát megszilárdítania. Bár Bécsből irányította a kismartoni uradalmat, erős kézzel nevelte az Esterházy Józseftől származó öt főhercegi gyermekét, és tanácsadóival sikeresen intézte az Esterházy-hercegi hitbizomány gazdasági és művészeti ügyeit.

 

Wernert, aki házas emberként érkezett már az udvarba, a régensnő 400 forintos éves jövedelemmel és kismartoni szolgálati lakás biztosításával vette fel. Hamarosan egymás után születtek Werner gyermekei, 1731 és 1736 között 3 fiú és egy lány. Zeneileg is művelt feleségének köszönhetően Werner kismartoni otthonában meleg, családias légkör, őt zenei munkájában is támogató, értő feleség vette körül.

 

Az udvari szolgálat rengeteg karnagyi és zeneszerzői feladata, a hercegi család egyes tagjainak születés- és névnapját köszöntő zenei ünnepségek, nevezetes vendégek érkezése, egyházi és világi ünnepségek zenei rendezvényei mellett Werner dolga volt a hercegi kotta- és hangszertár kezelése, az új növendékek betanítása, a kották mindenkori beszerzésének, másoltatásának, de a librettók nyomtatásának ügyviteli feladata is. Az özvegy régensnő, majd 1734-től a hitbizományt öröklő elsőszülött fiú, Pál Antal herceg (1711-1762), őt követően 1762-től „Fényes” Miklós herceg (1714-1790), nem kevesebbet várt el tőle, mint hogy magas színvonalon, Bécs mintájára, a császári udvar zenei pompáját importálja udvarukba.

 

Még a 17. század utolsó harmadában, a zeneszerzői babérokkal is dicsekedő I. Lipót császár és magyar király (1655-1705) megrendelései nyomán egy különleges zenei műfaj vált divatossá birodalom szerte: ez volt a nagyheti oratórium speciális zenedrámai formája, a katolikus templomok Szent Sírja körül bemutatott úgynevezett „sepolcro”oratórium. (Latinul a sepulcrum szó sírhelyet, síremléket jelent.) A középkori misztériumjátékokra visszavezethető, Jézus Krisztus temetését bemutató zenés szcenikus előadás még a 18. század harmincas éveiben is élő volt a közép-európai országok egyházzenei gyakorlatában.

 

A lemezen hallható Der gute Hirt/Jó Pásztor oratórium is egy ilyen bécsi udvari mintára visszavezethető „sepolcro” oratórium. A kismartoni Kastélykápolna nagypénteki szertartása 1739. március 28-án Gregor Werner saját szövegére a Lukács Evangélium Jó pásztor példázatát foglalta zenedrámába, így emlékezvén Jézus Krisztus golgotai kereszthalálára. A nyájból elveszett egyetlen bárány, a paradicsomi biztonságát elhagyó fellázadt ember szimbóluma, akinek megtalálása és az üdvösség ösvényére való visszavezetése csak az őt szüntelenül kereső, őt soha el nem hagyó, neki mindent megbocsájtó Jó Pásztor/Jézus, az Atya egyetlen fia áldozatával lehetséges, - így szól Werner zenei bizonyságtétele.

 

A kismartoni kastélykápolna, mint a rendezvény színhelye, még herceg Esterházy Pál (1635-1713) nádor idejében épült, akkor, amikor az Esterházy-család egyik legjelentősebb magyar államférfija 1663 és 1672 között a régi kismartoni várat fényűző rezidenciává alakíttatta. Az 1660-ban felszentelt kastélykápolnában 1674-től már egyházi zenekart is szerződtettek, orgona is épült, mely a bécsújhelyi Georg Winkler alkotása volt. 1685-ben maga a pápa, XI. Ince küldte el a hercegnek Szent Konstantin relikviáit, melyeket üvegkoporsóban, a keleti oltáron helyeztek el. A bensőséges és egyben fényűző helyszín az unoka Pál Antal herceg idejében többek között keresztelő medencével és három festménnyel bővült, melyek a Szentháromságot, egy szerzetes alakját és Szent Pétert ábrázolták. Ebbe a környezetbe kellett Wernernek a maga oratóriumát beleképzelnie. Feltehetően a szerzetes alakja festményként már készen lehetett 1739-re, mert a két felvonásos, német nyelvű szomorújáték egyik főszereplője egy szerzetest formázó Zarándok (basszus), aki Jeruzsálem felé vezető vándorútján találkozik az Elveszett Báránnyal (szoprán) és az őt kereső Jó Pásztorral (alt, majd idősebb korában tenor). Szerepel még a darabban egy pásztorjátékokból ismert Visszhang/Echo (szoprán) és a hangszerelésben a continuo és a vonóskar mellett két jellegzetes fúvós hangszer is, a pásztorfuvola (chalumeau) és a barokk trombone csodálatos párosa.

 

Az elveszett bárányról és a jó pásztorról szóló evangéliumi példázat, az elveszett drahma és a tékozló fiú (Lukács evangéliuma 15. részéből való) Jézus-történetei közelségében az egész nagypénteki gyülekezet számára ismert lehetett: a darabba szőtt egyéb elmélkedések, a szeretet hatalmáról szóló ária az I. Kor. 13-ból (4. ária: „A szeretet nem számító”) és a 42. zsoltárból származó szövegparafrázisok (7. ária:„A szarvas nem siet annyira a hűsítő patakocskához”) szintén a 18. századi művelt ember bibliai közkincsét jelenthették.

 

A 21 számból álló oratórium lassú-gyors tempójú zenekari bevezetéssel, drámai akkordtömböktől, kopogó ritmusoktól vészterhes Introductio-val kezdődik. A recitatívókból és helyenként olasz vígoperai hangvételt is megcsillogtató, Da Capo áriákból építkező oratórium, a történet drámai pontján, az Elveszett Bárány diadalittas, a korlátok nélküli életet dicsőítő áriájánál („Félre hát a szomorkodással”) helyet ad a Szentbeszédnek. Ezután a Zarándok és az Elveszett bárány duettjében összeütközik az életörömöt, fékezhetetlen szabadságot követelő bárányka és a Jeruzsálembe tartó Zarándok ég felé tekintő, a bárányt féltő, őt megrovó érvelése. A recitativókba néha egészen meglepő, érdes beszédfordulatok, az utolsó ítélet pokoli képei is beszüremkednek. A bibliai példázat visszafogott fordulataihoz képest egy Szülő-Gyermek páros minden korból ismerős, keserű szemrehányásokkal teli dialógusait halljuk. („Ó, szemtelen gyermek /…/Tán elfelejtetted Istent, ki téged egy szempillantás alatt keserű félelembe és szükségbe taszíthat, vagy életed idejét gyors halállal lerövidítheti?” - [Scena 5]) A gyermek-bárány az élet határtalan örömeit szegezi szembe a lemondásokkal kikövezett, szigorú korlátokat állító szülői akarattal. A felnőttek világa a „négy utolsó dolog”, a halál, az utolsó ítélet, az igaz bíró szigorú, majdani számonkérésére figyelmezteti a feleselő jószágot. A Bárány nápolyi olasz operai mintákat idéző életteli zenei portréja a mindenkori Serpinák, Rosinák vidám, magabiztos hanghordozásával sepri félre az útjába kerülő - az Atya és a Jó Pásztor közvetítőjeként tanító - Zarándok kegyes prédikációit. Az emelkedettnek szánt ünnepi barokk oratórium hátterében egyszerre csak felsejlik a 18. századi ember ismeretlen és mégis ismerős rettegése.

 

1738 és 1742 között hatalmas pestisjárvány pusztított Magyarország keleti felében és Erdélyben. Négy év alatt mintegy 250 ezer ember pusztult el: tízszer annyi áldozattal, mint a magyar történelem 1526-os legnagyobb török-magyar csatavesztésénél, Mohácsnál. Werner – az egész oratóriumot átszövő – egy hangon repetáló kopogó motívumaival, hol drámai, hol fenyegető, hol szívdobogást, aggodalmat kifejező ritmus-hálójával vasmarokkal fogja össze a Der gute Hirt oratórium szerkezetét. A mű komponálása idején a családi élet biztonságában megmaradó gyermek jelentette a túlélés egyetlen biztosítékát.

 

Az út végén – a Jó Pásztor golgotai áldozatával, a mű egyik legszebb, siciliano ritmusban éneklő vallomása után (8. ária) - a megtalált és Atyjához visszatérő, bűnbánatot tartó, megbocsátást elnyerő Báránykát a pásztorok négyszólamú kórusa, utolsó számként pedig a bárányok gyönyörű 4 szólamú kórusfúgája köszönti. A ritmus és a dallam most is visszahozza a kopogó, egy hangon repetáló emlékeztető motívumokat, de immár megváltozott jelentéssel: először, mint a jó pásztortól érkező kegyelem, majd egy üdvözült, szinte felszabadultan „hahotázó” gyülekezet - a megtért báránykát visszafogadó – örvendezésének zenei szimbólumát.

 

*Szőnyiné Szerző Katalin írása az Accent Kiadó közreadásában a közelmúltban megjelent Gregorius Joseph Werner: Der Gute Hirt c. oratórium cd felvételéhez készült.